Az áldott emlékű lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel Schneerson rabbi több alkalommal is felhívta a figyelmet arra, hogy a támuz 17. és áv 9. között megtartott, a Szentélyekre emlékező három gyászhétben kiemelkedően fontos az adakozás és a tóratanulás, elsősorban pedig a Szentély megépítésével kapcsolatos szakaszok tanulmányozása. A Rebbe javaslatának megfelelően sorozatunkban a három gyászhét alatt azt a három épületet mutatjuk be, amely ezt az örök Szentélyt megelőzte: a pusztai sátorszentélyt, azaz a miskánt, valamint az első és a második jeruzsálemi Szentélyt.
| A sorozat előző részei itt olvashatók: |
Ötven évvel az után, hogy a babilóniaiak lerombolták az első Szentélyt és elhurcolták a zsidókat, a Perzsa Birodalom egyre inkább megerősödött, a babilóniaiak ereje pedig egyre inkább hanyatlott. A győzedelmes perzsa uralkodó, Kürosz visszaengedte hazájukba az elhurcolt zsidókat és lehetőséget biztosított nekik a Szentély újjáépítésére. Bár sokan a diaszpóralétbe kényelmesedve a maradás mellett döntöttek, a Zerubável vezetésével visszatérők így is éppen elegendően voltak ahhoz, hogy megkezdjék az újjáépítési munkálatokat. Az építkezést két próféta, Ezra és Nechemja felügyelte. Bár egy időre – a purimi történet idejére – az építkezés leállt, nem sokkal később folytatódott és a polgári időszámítás előtti 515-ben használatra készen állt a második Szentély.
A második Szentély eredeti állapotáról viszonylag keveset tudunk. Azt mondja a Talmud (Joma 21b):
Öt különbség volt az első és a második Szentély között és ezek: a frigyláda, a káporet [a frigyláda teteje] és a keruvim [a frigyládát őrző kerubok]; a tűz; az Isteni Jelenlét [Sechina], a ruách hákodes [szó szerint szent lélek, mely nem szállta meg többé a prófétákat] és az [isteni üzenetet közvetítő] urim és tumim.
Rási magyarázata szerint a frigyláda, a teteje és a kerubok egy egységet alkot. Kitűnhet ebből, hogy a második Szentélyben a Szentek Szentje, a Szentély legbelsőbb és legszentebb kamrája teljesen üres volt. A Szentély továbbra is alkalmas volt az emberek istenszolgálatára, ám maga az Isteni Jelenlét, a Sechina nem tért oda vissza. A tűz – az oltáron égő tűz az első Szentélyben oroszlánként ragadta meg az áldozatot, a másodikban csak úgy, mint egy kutya. A Sechina az első Szentély minden részén nyugodott, a második Szentélyben azonban visszahúzódott és csak bizonyos berendezési tárgyakon nyugodott.
A második Szentély kora volt az, amelyben az utolsó próféták: Chágáj, Zechárjá és Máláchi prófétáltak, ezt követően Isten nem nyilatkozott meg a prófétákon keresztül a zsidóknak. Ezzel megkezdődött a száműzetésre való felkészülés kora, mivel a próféciák hiánya rákényszerítette a zsidókat a tórai törvények mély és részletes tanulmányozására, ami a kétezer éve tartó száműzetés legjellegzetesebb zsidó tevékenysége lett.
Végül az urim és tumimról ír a Talmud. A chósen négyzet alakú mellvért volt, rajta tizenkét drágakő négy sorba rendezve, arany foglalatban, a köveken bevésve a tizenkét törzs neve. Belsejében volt az urim és tumim, pergamentekercs, mely a csodálatos mellvért különleges erejét adta, ezen keresztül küldött ugyanis Isten próféciát a főpapnak. Mivel a próféciák a második Szentély idejében megszűntek és az urimot és tumimot a frigyláda felé fordulva kellett megkérdezni, ha fontos kérdésekre akartak választ kapni – frigyláda pedig nem volt már a második Szentélyben, az urim és tumimot sem kérdezték vitás vagy kérdéses esetekben.
Bölcseink azt mondják, hogy míg az első Szentély egyszerre épült fel és nem volt különbség az egyes részei között, addig a második Bét Mikdás lépésenként készült el. Először az oltár lett készen, ahol megkezdődött az áldozatok bemutatása, noha 22 év telt el addig, amíg befejeződött az építkezés és elkészült maga az épület is az oltár körül. Ez a tény önmagában is mutatja, hogy a Sechina, az Isteni Jelenlét már nem nyugodott a teljes épületen, és ahelyett, hogy az épület teljes mértékben betöltötte volna kettős célját: részben otthont adni az Isteni Jelenlétnek, részben pedig teret biztosítani a Tórában előírt istenszolgálatra, alapvetően csak a második funkciónak tudott teljes mértékben megfelelni.
Az első Szentélyben a Slomó (Salamon) által emeltetett oszlopok, Jáchin és Boáz a második Szentélyben már nem épültek újjá. Ott állt viszont két hatalmas kapuszárny, az ún. Nikánor-kapu, melyről tudjuk, hogy az ezrát násimnak nevezett női szakasz nyugati oldalán nyílt. A kapuhoz 15 félköríves lépcsőt megmászva lehetett feljutni – e lépcsőkön állva énekeltek a lévi törzs tagjai, akik a Szentélyben teljesítettek szolgálatot. A lépcsők mindegyike egy könyök magas és egy könyök mély volt. A lépcsők alján, a nők udvarának nyugati falába épített két ajtó vezetett a Szentély magasabban fekvő belsőbb udvara, az ázárá alá, egy nagy, föld alatti terembe, melyet a hangszerek kamrájának neveztek. A lévi törzs tagjai itt tartották próbáikat és itt őrizték a hangszereiket is.
A lépcsősor tetején nyíló kétszárnyú kapun keresztül lehetett bejutni magába az ázárába. Ez a kapu volt a Nikánor-kapu. A hatalmas bronzkapu adományozójáról kapta a nevét. A kapuszárnyak az egyiptomi Alexandriában készültek, méretük egyenként 5×20 könyök (kb 2,3 méter x 9,1 méter) volt, különleges vésett minták díszítették és rendkívüli módon csillogó bevonat takarta. A Szentély kapuit később aranyborítással látták el, ám ez az egy kapu megmaradt a maga egyszerűségében, mert a nép vezetői azt akarták, hogy mindenki értesüljön a csodáról, és a kapukat a maga legtisztább valóságában lássa. A bronz felület viszont úgy csillogott, akár a legtisztább arany. Eliézer ben Jáákov rabbi szerint ugyanis korinthoszi rezet tartalmazó bronzból készült, mely „úgy csillogott, akár az arany” (Talmud, Joma 38a).
A Szentély ebben az állapotában évszázadokon át állt fenn. A hasmóneusok korában, valamikor a polgári időszámítás kezdete előtti harmadik és második század fordulóján nagyobb mértékű felújítást hajtottak végre, a nagy átépítésre, a szerkezet teljes megváltoztatására, a falak megerősítésére csupán az i. e. 20 körüli években került sor, Nagy Heródes (héberül Hordosz) uralkodása idején.
Heródes király nagyszabású építkezései messze földön híresek voltak. Bár az általa kibővített Szentélyből mára csak a külső támfal egy része maradt meg – ez ma a zsidók számára a legszentebb, szabadon látogatható helyszín, a Siratófal – keze nyomát Izrael-szerte számos épületen megtaláljuk. Ezek közé tartozik a hevroni Máchpéla-barlang fölé emelt épület, a Heródes sírját rejtő Herodion és a csak részlegesen feltárt, Jerikó fölé magasodó heródesi palota a Júdeai-sivatagban, a Küprosz. Nemrégiben Heródes kádjai is előkerültek. Sorozatunk következő része a heródesi építkezéssel foglalkozik.
Fotó: Wikipédia
