Volt egyszer egy orvos, akit péntek este egy szerény cádikhoz hívtak. Ő talán egyike volt a lámedvávnak, a „Rejtettek” táborának, akik nyomorúságos szobájukban csodálatos fényességet látnak, miközben a világ oszlopait hordozzák vállaikon.

„Hogy hívják?”

– kérdezte a doktor, mire meglepő válasz jött:

„Nem szabad, hogy megmondjam. Valamikor régen Erec Jiszroélből jöttem ide és a Kajszél Máárovi [Siratófal – szerk.] mellől hoztam magammal a kövek fájdalmát és azok titokzatos szent álmait.”

Az orvos hitetlenkedve nézett körül, s magyarázatot várt a beteg körül álló haszidoktól, akik erre elmondták neki, hogy a rebbe már évtizedek óta közöttük él, a bészmedres, a tanház legutolsó padjában imádkozik naphosszat a falnak fordulva. Mindenki tudja, sőt, érzi legbelül az előimádkozók seregében, hogy hátul, a legrejtettebb sarokban a rebbe szenvedő arca és két jóságos szeme küldi magasba a legtisztább imát.

A törékeny testű cádik most betegen fekszik. Már napok óta nem táplálkozik egyébbel, mint kevés teával. Szenvedő arcán a szokásosnál is mélyebben húzódnak a barázdák, csak a jóságos szemei élnek és beszélnek a fények csodálatos nyelvén.

Péntek késő este van, már éjfélre jár az idő. A sábeszi gyertyák utolsót lobbannak, s már csak egy kis petróleumlámpa pislákoló fénye világítja meg a szoba szegényes bútorzatát és a betegágy körül álló két „rajongó” arcát.

A doktor a cádik pulzusát számolja ujjaival. A nemes szív a láz gyors és forró ütemeit küldi az orvos felé.

„Most sábesz van!” – szólal meg a beteg elgyengült hangon.

„Az egész világ dallal és szentséggel van tele… Máskor asztalnál szoktam ülni, finom vacsora és jámbor zsidók társaságában, s úgy dicsérjük az Egyetlent. Most pedig még a bárheszhez sem tudtam a kezem leönteni…”

A két „rajongó” átszellemülve nézi és hallgatja a cádikot, s a doktor tekintetét is valami láthatatlan erő vonzza az aggastyán arcára.

„Ha akarnám, mindjárt meggyógyulnék! Csak erős hittel kellene hinni. Tisztán, erősen, minden más gondolattól mentesen, mint egykor régen Erec Jiszroélban… Az orvosok egyszer már lemondtak az életemről, injekciót injekció után adtak, de az élet csak szállt el belőlem. Akkor hanuka este volt. Erőtlenül, mozdulatlanul feküdtem az ágyban és környezetem sírva gyújtotta meg az első mécsest. Én egyszerre kinyújtottam a kezemet, s intettem, hogy hozzák közelebb a lángokat. Elhaló szemmel, de boldogan ittam magamba a fényt, a tündöklő szikráit a jövendő ragyogásnak. És utolsó erőmmel felültem az ágyban és teli hangon egész lelkemmel elmondtam az áldást a láng fölött. És meggyógyultam.”

A cádik vonásai hirtelen fájdalmassá változtak:

„Szenvedek… De mi is az én szenvedésem a Sechina [Isteni jelenlét – szerk.] fájdalmához képest?… Az egész világ fájdalomban vonaglik, baj és gond között él. A gólusz [száműzetés – szerk.] terhe soha sem volt súlyosabb… Ezek már a közelgő megváltás órái és a vajúdás utolsó fájdalmáé. Boldogok, akik most a Sechinával együtt szenvednek, akik gondban élnek.”

A hallgatóság arcán erre ragyogás terjedt szét. A szenvedő életükbe végre értelem csepegett, s ettől teljessé vált számukra. Hirtelen boldogoknak érzik magukat, hogy ők is együtt küzdhetnek az Örökkévalóval.

A doktor aztán orvosságot csepegtet egy kanálba, odanyújtja a betegnek, hogy enyhítse fájdalmát, mire a cádik azt mondja:

„A sábesznél nincs nagyobb orvosság! De a Mindenható, legyen áldott a neve, szent szikrát szórt széjjel a világmindenségben, fűbe, fába, növénybe, hogy étel alakjában asztalunkra kerülve, midőn Istent dicsérve áldást mondunk fölöttük, az ételekben rejlő égi szikrákat megváltsuk és visszavigyük az égi forrásukhoz… Az a szegény növény, amelyből ez az orvosság készült, ki tudja mióta vár a megváltásra? És ki tudja, nem azért vagyok-e beteg, hogy ezt az eltévedt szikrát visszavigyem az örök forrásához?”

A cádik arca fényleni kezd. Már nyoma sincs rajta a szenvedésnek, s úgy tűnik, mintha az egész szoba ragyogna tőle, de felsejlik egy régi történet:

Egy néhai nagy jámbor tóratudós, legyen az emléke áldott, mindig nyitott szemmel aludt. Tanítványai egyszer észrevették, hogy behunyja örökké tündöklő szemeit. „Jaj nekünk!” – kezdtek fennhangon sírni, „Elhagy minket a mi mesterünk, a Tóra világító fáklyája.” Mikor pedig a bölcs ismét felnyitotta a szemhéját, azok telve voltak könnyekkel. „Miért sírsz mesterünk?” – kérdezték a tanítványok. „A jövőbe láttam” – válaszolta a rabbi – „közeledik az idő, a tündöklő óra és a megváltás küszöbén rettenetes szenvedések fognak szakadni Izraelre és nem lesz hitük, ami felemelje őket.”

Megdöbbenve, ezer kérdéssel szemükben nézik a cádikot. A sábesz betakarta ugyan a világ sebeit, de érzik, a máról beszél a példázat, a szenvedő világról szól és Izrael hitetlen gyermekeiről. De a cádik jóságos tekintete átöleli őket és boldogító szeretet áradt a szavaiból:

„Csak bízni teljes szívvel! Csak hinni teljes hittel! A hitnek szárnyai vannak, fel lehet vele jutni a magasságba és el lehet vele érni az elérhetetlent. A hittel ma is csodát lehet művelni és gyógyítani a gyógyíthatatlant. Csak hinni kell! Csak bízni kell! És akkor közelebb fogjuk hozni a megváltás óráját, Izrael megváltását!”

Ben Méir A hit szárnyain című története alapján.

Fotó: Dave Herring on Unsplash