Azt gondolhatnánk, hogy a karantén az újabb korok találmánya, valójában már a Tóra is előírja bizonyos esetekre. Ezek mind a rituális tisztaság köré csoportosulnak. Mirjám pletykálkodott öccséről, Mózesről és Isten a cáráát nevű, leprához hasonlatos spirituális eredetű betegséggel sújtotta őt.
A bölcsek szerint ez sziván hónap 22-én történt. Ezért Mirjámnak – bár Mózes imájára hamarabb meggyógyult – hét napot a táboron kívül kellett töltenie. Testvére, Áron, aki meghallgatta a pletykát és nem tiltakozott, szintén isteni büntetést kapott. A kémek, akiket Mózes nem sokkal ezen eset után küldött Izrael Földjére, sajnálatos módon nem tanultak az esetből. Rossz dolgokat mondtak az Ígéret Földjéről és Isten az egész zsidó népet megbüntette miattuk: a kivonulás nemzedékének csak néhány kiváltságos tagja érhette meg a bevonulást.
A zsidó történelem során nem egyszer fordult elő, hogy a láson hárá, a rossz nyelv tragédiához vezetett. Így volt ez, amikor a kígyó Istenről mondott rosszakat és ezzel vette rá Chávát (Éva) arra, hogy egyen a jó és rossz tudásának fájáról. Joszef rossz dolgokat mondott apjáról és testvéreiről, és ennek következtében végül a testvérek megszabadultak tőle – ez vezetett az egyiptomi fogsághoz. Doeg, Saul király pásztora elárulta Dávidot és ennek következtében Nov városának szinte teljes, kohénokból álló lakossága elveszett. A bölcsek azt mondják, hogy a második Szentély azért pusztult el, mert a zsidók nem szerették egymást és rosszat beszéltek egymásról.
A láson hárá, a rossz nyelv tilalmának törvényei meglehetősen szövevényesek. Legteljesebb összefoglalójuk a Jiszráel Meir Kagan rabbi által írt Cháfec Chájim című könyvben található, amely a rabbinak annyira fontos alkotása volt, hogy általában ezen a néven is emlegetik őt. A könyv címe a zsoltárokból származik (34:13-15):
Ki az az ember, ki életet kíván, szereti élte napjait, hogy jót lásson? Óvd meg nyelvedet a rossztól és ajkaidat csalárd beszédtől; távozz a rossztól s tégy jót, keresd a békét és törekedjél rája.
Mit mondott tehát Mirjám, ami miatt égi büntetést érdemelt? Hát nem ő volt, akinek érdemében az Örökkévaló vizet adott a pusztában bolyongó népnek? Aki mindig az övéit képviselte? Aki példaként szolgált a nők számára a kivonulásnál? A Tóra azt tanítja, hogy még a legnagyobbak is vétkezhetnek, és ha ez megtörténik, akkor rájuk többszörös súllyal vonatkozik a törvény, hiszen ők az egész nép előtt állnak példaként. Ez olvasható a Beháálotchá szakaszban (4Mózes 12:1):
És beszélt Mirjám és Áron Mózes ellen, a kusi asszony miatt, akit elvett; mert kusi asszonyt vett el.
A chabad.org írása a következő magyarázatot kínálja:
Mirjám egész életében azon igyekezett, hogy harmóniát és egységet alakítson ki a családon belül. Ezt látjuk akkor, amikor apját rávette, hogy vegye el újra feleségül az anyját, amikor Mózesre vigyázott a Nílus partján és amikor bábaként segített a zsidó asszonyoknak világra hozni gyermekeiket. Amikor azt látta, hogy Mózes szándékosan távol tartja magát a feleségétől, Cipórától, akkor nem tudta visszatartani az érzelmeit és világosan kifejezésre juttatta azokat.
Mózes azonban nem olyan volt, mint más próféták, ahogy a szöveg folytatásából kiderült. Neki minden pillanatban készen kellett állnia az Istennel való kommunikációra és a Mindenható szemtől szembe beszélt vele. Ennek okán folyamatosan a rituális tisztaság állapotában kellett lennie, vagyis tartózkodnia kellett a házasélettől. Ez utóbbi epizódról Rási magyarázata szerint magától Cipórától értesült Mirjám, aki – amikor meghallotta, hogy Eldád és Medád prófétál a táborban – magában sajnálkozott, hogy most majd az ő feleségeiknek is el kell választódniuk a férjüktől, akárcsak neki.
Mirjám nem fogta fel a különbséget a saját és Mózes prófétai mivolta között. Azt sem tudta, hogy öccse az Örökkévaló parancsára cselekedett. Bár szándékai tiszták és nemesek voltak, hibázott akkor, amikor felmérte Mózes szerepét. Mose rábénu, Mózes mester nem olyan volt, mint más próféták, őt nem lehetett ugyanazzal a mértékkel mérni, mint másokat.
Mirjám – annak ellenére, hogy jót akart – büntetést kapott a kritikus hozzáállásáért. Mirjám arrogánsnak és igazságtalannak érezte azt, hogy Mózes eltávolodott a feleségétől. Úgy vélte, hogy ez rossz példával szolgál mások számára. Ráadásul nem is Mózesnek mondta el a kritikáját, csupán Áronnal osztotta meg a kételyeit. A zsidó nép egyik legnagyszerűbb vezetőjeként azonban ezt nem engedhette meg magának. Ha problémája volt Mózessel, azt magával a nagy vezetővel kellett volna közölnie, nem testvérükkel pletykálkodnia. Bár más esetekben nem félt attól, hogy másokkal közölje a gondolatait, ebben a helyzetben gyáva volt és csak Áronnal beszélt. Isten azonban egy ilyen volumenű karaktertől többet várt el. Nem hátrálhat meg és nem pletykálkodhat csak azért, mert fél szemtől szembe megkérdezni a testvérét.
A reggeli imában szerepel a hat emlékezés. Ezek között olvasható a következő:
„Emlékezz, mit tett az Örökkévaló, a te Istened Mirjámmal az úton, amikor kijöttetek Egyiptomból” (5Mózes 24:9).
Miért arra kell erre mindig emlékezni? És miért arra kell emlékezni, hogy mit tett Isten, miért nem arra, hogy mit csinált Mirjám? Az egyik magyarázat szerint éppen az a fontos, hogy mit tett Isten. Az Örökkévaló ismeri mindnyájunk lehetőségeit, tehetségét, képességeit és mindenkitől ennek mértékében várja el, hogy a tőle telhető legmagasabb szinten mindent megtegyen. Mirjámtól nem ugyanazt várja el, mint más egyszerű embertől. Bár egy átlagember szájából Mirjám szavai még csak meg se ütnék a láson hárá mércéjét, sőt, talán még helyes cselekedetnek is számítanának, hiszen a szándéka építő volt, a prófétanő részéről ez már bűnnek számított. Mihez hasonlít ez? Egy aprócska folthoz, mely egy mintás ruhán fel se tűnik senkinek, ám egy hófehér blúzon élesen kirajzolódik. Az Örökkévaló mindenkit a saját tettei szerint ítél meg.
Címlapkép: chabad.org