Minden zsidó nemzedéknek újra meg újra ki kell vonulnia Egyiptomból.
A rabság sokféle alakot ölthet. Lehet külső elnyomás, lehet félelem, szégyen, önfeladás. Nekem a saját kivonulásom nyolcéves koromban kezdődött. Gyerekkoromban, abban az iskolában, ahová jártam, az alsós osztályfőnököm rendszeresen megalázott minket, zsidó gyerekeket. Nemcsak szavakkal, néha tettekkel is, bár ez utóbbi az osztály más tagjait is érintette. Fiatal, tapasztalatlan tanárnő volt. Egyszer, amikor a nagyszüleimről meséltem neki, és arról, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül, mosolyogva, szinte lekezelően csak annyit mondott: „Auschwitz nem is létezett.”
Ilyenek a zsidók
Ha példát akart statuálni, hogy „milyenek a zsidók”, ránk mutatott. Rám is. A szavai és a gesztusai mély nyomot hagytak bennem. Volt olyan, hogy felállíttatta a zsidó gyerekeket az osztályban. Nyolc-kilenc évesek voltunk akkor.
Egyszer, amikor az egész osztály előtt kijelentette, hogy „a Judit tipikus zsidó lány, nézzétek csak, fekete göndör haja van”, este otthon elmeséltem, mi történt. Anyám összeomlott. Tajtékzott a dühtől, és közben patakokban folytak a könnyei. Másnap reggel az igazgatóhoz rohant, ő meg könyörgött, hogy ne csináljon botrányt.
Anyám talán meg akart óvni, így végül nem beszélt újságíró barátnőjével, nem verte nagy dobra az ügyet. Akkoriban még nem is lehetett volna hova fordulni ilyen dolgokkal. Nem létezett olyan szerv, ahol ilyen típusú megaláztatásokat be lehetett volna jelenteni. És valószínűleg a környezet sem értette volna a súlyát.
Ezután a tanárnő többet már nem „zsidózott”, vagy legalábbis nem olyan mértékben. Nem rúgták ki. Sőt, még a ballagásomkor is tanított alsósokat. A sors különös iróniája, hogy őt is Juditnak hívják. Ki tudja, talán maga is zsidó.
Sokáig szerettem volna gyűlölni őt. De nem ment. Igaz, nem szerettem, de gyűlölni sem tudtam.
Évek teltek el. Aztán felnőttként újra találkoztunk. Akkorra már volt bennem elég erő és bátorság, hogy szembenézzek vele, és megkérdezzem, hogy miért tette ezt velem? Velünk? Nem tudott válaszolni. Csak zokogott.
Nem éreztem elégtételt. Nem sajnáltam, de nem is örültem a könnyeinek. Talán megértette, mit tett. Talán nem.
Zsidó identitásom erősödése
Mégis, ahogy visszatekintek, tudom, hogy ezek az élmények is alakították azt, aki ma vagyok. A fájdalom, amit átéltem, segített abban, hogy a zsidóságomat ne csupán örökségként hordozzam, hanem tudatos, személyes döntésként vállaljam. Talán éppen ezek nélkül a sebek nélkül nem lennék ma ilyen elkötelezett. Lehet, hogy nem tanítottam volna meg a gyermekemet arra, hogy legyen büszke arra, aki, hogy merjen kérdezni, gondolkodni, kiállni magáért, és tenni is, amikor kell. Ráadásul ez nem is az utolsó alkalom volt, amikor iskolai közegben zsidó származásom miatt ért támadás. Gimnáziumi elsősként magyar tanárom szemelt ki magának. Egy alkalommal nyíltan, sértően nácinak nevezett, holott jól tudta, zsidó vagyok. Ő maga is az. Mindez csak azért, mert a kezemmel megtámasztottam a fejem a padon. Ezt mondta:
„Tuna, maga ne üljön így az órámon, mert így csak a kocsmákban szokás ülni, és ott vannak a nácik és maga is egy rohadt náci.”
A mai napig tisztán visszhangoznak bennem ezek a szavak. Később, mikor szüleim megkérdezték tőle, hogy miért tette ezt, azt válaszolta, hogy nagyon mélyen meg akart bántani. Sikerült.
Mindig képesek vagyunk a változásra
Saját életünk fájdalmas tapasztalatai is azért maradnak velünk, hogy valami mélyebb megértésre jussunk általuk. Peszách nemcsak
népünk történetének egyik legmeghatározóbb eseménye, hanem egy örök jelképe is annak, hogy az ember mindig képes kilépni a sötétségből. Az én „Egyiptomom” az iskolapadban kezdődött, ott tanultam meg, milyen nehéz, de szükséges szembenézni a fájdalommal, megőrizni az identitásomat, és mégis továbbmenni.
Kívánom mindannyiunknak, hogy ebben az ünnepi időszakban megtaláljuk saját kivonulásunk útját, és vele együtt azt a belső szabadságot is, amely valódi emberi méltóságunk forrása.
Kóser peszáchot!
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.