Azt hittem, a magyar háttérbe szorul majd az életében. Aztán megmutatta, hogy ami belőlünk fakad, azt nem lehet elveszíteni.
Mielőtt gyermekem született volna, elhatároztam, hogy megszerettetem vele a magyar nyelvet, a meséket, a verseket, az irodalmat. Hiszen hogyan lehetne élni ezek nélkül? Sivár, képzelet- és érzelemszegény világ lenne, gondoltam akkor. Aztán, mikor várandós voltam – bár továbbra sem szerettem volna feladni elképzelésemet –, a világ hirtelen változásai és a megállíthatatlan fejlődés átkódolták az elképzelésemet. Úgy éreztem, fontosabb, ha a nyelvekre koncentrálok vele, és nem arra, hogy egy délután kiolvasson egy teljes Ady-gyűjteményt, vagy ő maga is írjon verseket.
A magyar nyelv
Úgy gondolom, minden szülő elgondolkozik azon, hogy milyen jó lenne, ha hasonlítana rá a gyermeke. Ha ugyanazokat szeretné, mint ő. Emiatt volt hatalmas elhatározás részemről, hogy a magyar irodalom helyett inkább a külföldi nyelvű könyveket részesítettem előnyben. Úgy voltam vele, hogy ha nyelveket beszél, a világ a lábai előtt fog heverni később. Óriási áldozatot hoztam – na, nem az ő életében –, hanem a sajátomban. Én, aki a lakás különböző pontjaira verses kötetekkel járkáltam gyerekként, és élni sem tudok nélkülük, most a saját gyermekemnek nem ezt a csodát mutatom meg, hanem egy másikat. Egy olyat, amivel jobban profitálhat ebben az életben. Nem volt jó érzés, de mint anya, a jövőjét helyeztem előtérbe. Meg hát nem vagyunk egyformák, külön kis egyéniség. És még az is lehet, hogy őt nem is érdekelné úgy a művészet, mint engem.
Így nem is csoda, hogy kétnyelvű lett. És igen, minden este olvastam neki meséket, verses meséket, de azokat nem magyarul. Színházba ugyan rendszeresen viszem egészen pici kora óta, de az mégsem ugyanaz. Sokszor megkérdőjeleztem, hogy jól döntöttem-e. Öt éves lehetett, mikor először olvastam neki mesét magyarul. Nem különösebben értem el sikereket, úgyhogy visszatértem a jól bevált könyveihez, de néha-néha behoztam egy-egy gyerekkori magyar kedvencemet is.
A fordulat
A fordulat az iskolában jött el. Kissé nehézséget okozott neki néhány vers szövegértése – de azt hiszem, kevés olyan 6–7 éves van, aki elsőre tudja, mit jelent a vánkos, a kend vagy a méla –, így hát megbeszéltük ezek jelentését, és ebben a folyamatban a Maimonidész iskola tanárai óriási segítséget jelentettek. Választott magának egy lovas könyvsorozatot magyarul, és azt kezdtük esténként olvasni. Szépen lassan bekúszott a magyar irodalom is a könyvespolcára, és hiába nem volt elsődleges szempont ennek szeretete, mégis megérintette őt. Már magyarul is mondtunk verseket – sajátot is írtunk –, olvastunk, így vált a két nyelv mindennapi részévé az életünknek.
Március 15
Ahogy cseperedett, egyre több hazai költőt és írót ismert meg, de nem éreztem különösebben, hogy annyira vonzódna az efféle művészethez, mint én. Aztán idén a Nemzeti dalt tanulták. Annyira lelkesen szavalta, hogy magamra emlékeztetett. Én is pont így mondtam ennyi idősen. És akkor ott, abban a pillanatban kérdések sora kergetőzött a fejemben: hát mégis szereti a verseket? Talán neki sem „tanulás” egy verset megjegyezni, talán ő is átéléssel mond majd verseket, vagy akár még ő maga is ír majd, ahogyan én is? Nem sokáig váratott magára a válasz.
Egyik kedvenc tanítója szépíróversenyre ösztökélte a tanulókat az osztályban. Lányom volt az egyetlen, aki vállalta a megmérettetést. Saját verset vagy fogalmazást kellett írni, a téma a magyar huszár volt. A verset hibamentesen kellett papírra vetni. Kitartóan készült, gondolkodott, átírt, megtartott, újraírt két napon és hosszú órákon keresztül. És nem adta fel. Egyszer sem. Amikor kértem, hogy pihenjen, nem pihent. Amikor felajánlottam neki, hogy ne induljon, hiszen engem az is boldogsággal tölt el, hogy idáig eljutott, nem hagyta abba. (Tévedés ne essék, nem lebeszélni akartam, csak plusz terhet sem szerettem volna rárakni.) Makacsul ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy ő ezt végigviszi. Büszke volt magára. Arra, hogy nem adja fel. Amikor az osztályából ő egyedül indult, hogy is adhatná fel – kérdezte. A mű elkészült.
Visszatalálni a gyökerekhez
Március 15-én osztályával a Múzeumkerthez mentek elszavalni a Nemzeti dalt. Olyan öröm volt az arcán, még magyar színeket idéző pántlikát is kellett kötnöm a hajába indulás előtt. Alig várta, hogy a lépcsőn álljon és előadja a verset. Magabiztosan mondta. Magyarként. Zsidóként. Nem volt több kérdésem azzal kapcsolatban, hogy rosszul döntöttem-e. Valahogy olyan ez, mint a zsidóság. Hiába él valaki zsidóként nem zsidó életet, a végén úgyis visszatalál a gyökerekhez, mert ezek táplálnak és formálnak minket. Ezek vagyunk mi.
Ha szeretné elolvasni a versét, itt megteheti.
Címlapkép: AI
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.