Az idén nyáron történt Surfside-i Champlain Towers tragédiája nem csupán Miami lakosságát rázta meg, de gyászba borított több közösséget is, latin-amerikai bevándorlókat, zsidó nyugdíjasklubokat, zsidókat Puerto Ricóból és Venezuelából. A számos csoport közül a venezuelai zsidók a mai napig gyászolnak – számol be róla a VINnew amerikai vallásos zsidó honlap.
A romok alól az elsők között került elő Christina Beatriz Elivra és Leon Oliwkowicz idős házaspár maradványa, mindketten venezuelai zsidók, akiket Luis Sadovnic, Mosies El Chino Rodán és Andres Levine halálhíre követett. Három, húszas éveiben járó fiatalember, akik egy kis zsidó közösségben nevelkedtek Caracas szívében, az El Ávila Nemzeti Park ölelésében.
Az elmúlt évtizedekben Miami jelentette az ugródeszkát több száz venezuelai fiatalnak, akik új otthonukat a gazdasági lehetőségekben bővelkedő Egyesült Államokban képzelték el. Számosan érkeztek a venezuelai zsidó közösségből is, akik bár több ezer kilométerre költöztek szülőföldjüktől, mégis szoros kapcsolatban maradtak családjukkal és közösségükkel.
Latin-Amerikában a legtöbb zsidó közössége igen szoros, de mindezek közül is kiemelkedik a régió legaktívabb hit- és kulturális életéről nevezetes venezuelai közösség, ahol a hitközségek minden tagjára, mint egy kiterjedt család tagjaira gondolnak.
Utólag csupán kevesen beszéltek a tragédiáról, helyette az áldozatok családtagjainak erkölcsi és anyagi támogatására összpontosítottak. Akik viszont mégis megszólaltak a zsidó médiában, azt hangsúlyozták, hogy a közösségük tagjainak halála mennyire megrázta őket.
„Az egész közösség legbelső magjában érezzük ezt a tragédiát” – mondta Miguel Truzman, a Venezuelai Zsidó Egyesületek Szövetségének (CAIV) alelnöke „Olyan fiúk voltak, akiket láttunk felnőni, a tragédiájuk pedig mélyen traumatizált mindannyiunkat.”
Caracas Hebraica nevű zsidó központja, amely a vallás mellett a társadalmi, szociális és sportélet központja, a Surfside-i tragédia után közleményt adott ki, melyben azt írta, hogy a megrázó esemény „életük hátralévő részét befolyásolni fogja”.
Egységes zsidóság, befogadó társadalom
A három fiatalembert, akik közös lakásban éltek az összedőlt Champlain társasházban, gyermekkoruk óta szoros barátság kötötte össze, mindannyian a Colegio Moral y Luces ”Herzl-Bialik” névre hallgató zsidó iskolába jártak. Az iskolát még 1946-ban askenáz zsidó emigránsok alapították és a dinamikusan növekvő közösség egyik bázisa lett. Az intézmény generációk óta hozzátartozik az ott élő zsidók identitásához.
„A venezuelai askenázok a legkisebb probléma nélkül fogadták be a szefárdokat, hogy az iskolában tanulhassanak. Ha egy másik latin-amerikai országot nézünk meg, mint például Mexikót, ott azt látjuk, hogy minden közösségnek, a származásától függetlenül saját iskolája van.” – mondta Sami Rozenbaum újságíró, a Nuevo Mundo Israelita, az ottani zsidó hetilap főszerkesztője.
Már a Moisés Sananes által 1943-ban alapított Mundo Israelita hetilap első számaiból is kitűnik az askenáz és szefárd zsidók egyesítésére való törekvés.
A venezuelai zsidó közösség többsége európai vagy marokkói bevándorlók gyermeke vagy unokája. Felmenőik jellemzően az 1930-as évek végétől, az 1960-as évekig emigráltak a dél-amerikai országba. Az újonnan érkezők gyorsan beilleszkedtek az ottani társadalomba. Sem rasszizmustól, sem antiszemitizmustól nem kellett tartaniuk, ráadásul Paraguaytól, Argentínától és Chilétől eltérően, Venezuela nem számított a náci szökevények célpontjának.
„Közösségünk hivatkozási pontként áll a világ előtt az integráció kérdésében. Teljesen egységesek vagyunk. Itt nincs különbség az askenázi vagy szefárdi származásúak között. Az egyetlen különálló alkotóelem a zsinagóga, ahol az eltérő vallási és kulturális hagyományokat lehet megőrizni.” – mondta Rozenbaum.
Az ország első zsinagógáját, az El Condét 1939-ben építették fel, azonban ez nem állhatott sokáig, ugyanis az 1954-es városrendezési terv miatt, sok más épülettel egyetemben, ezt is lebontották. A caracasi szefárd közösség 1963-ban avatta fel a Tiferet Israel zsinagógát, amely a mai napig a város legnagyobb zsidó imahelyének számít.
Az ígéretes kezdetek ellenére az utóbbi harminc évben masszív kivándorlási hullám volt tapasztalható. Míg az 1990-es években mintegy 25 ezer zsidó élt Venezuelában, addig mára körülbelül 6 ezer zsidó maradt, ami 70 százalékos csökkenést jelent.
Az országot sújtó hiperinfláció, az egyre inkább elburjánzó erőszak és a mélyülő szegénység sokakat kényszerített új diaszpórába. A legtöbben az Egyesült Államokba, Izraelbe, Mexikóba és Panamába vándoroltak.
Izrael-ellenes retorika, szabad vallásgyakorlás
Ma, az országban maradt zsidók túlnyomó része Caracasban él és vallásos cionista. Gyakorlatilag név szerint ismerik egymást. A mindennapi hangulatukat nagyban befolyásolta Hugo Chavez rezsimje, aki éveken keresztül igyekezett Izrael-ellenes hangulatot fenntartani a politikában, s szorosabb kapcsolatot kialakítani Iránnal és a palesztin vezetéssel. Ezt a politikát Chavez utódja, Nicolas Maduro is folytatta, igaz, kisebb intenzitással, mint elődje.
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának 2020-as nemzetközi vallásszabadságról szóló venezuelai jelentése szerint „A Maduro által irányított médiában, az Izraellel szembeni kritika továbbra is antiszemita fennhangokat hordoz, időnként anticionista üzenetnek álcázva.” A példák között szerepelt, hogy Maduro az ország elleni amerikai szankciókat a náci zsidóüldözéshez hasonlította, illetve hogy a COVID-19 világjárványt Izraellel összefüggésbe hozó összeesküvés-elméleteket is népszerűsítette. Szerencsére a kormány retorikájára nem volt fogékony a társadalom.
„A venezuelaiak nem antiszemiták. Például, ha látnak valakit kipát viselni az utcán, és nem tudják, hogy mi az, akkor megkérdezik. Az ismeretlen pedig nem elidegenedést, hanem tiszteletet vált ki belőlük.” – nyilatkozta Isaac Cohen, a szefárd zsidókat képviselő ernyőszervezet (AIV) főrabbija. „Én azért vagyok itt már 43 éve, mert nem éreztem és nem is tapasztaltam antiszemitizmust. Míg Európában létezik kulturális antiszemitizmus, addig itt az antiszemitizmusnak nincs kultúrája.”
Az emigrálók elsősorban a rossz gazdasági kilátások miatt távoznak, ezért elsősorban fiatalok próbálnak szerencsét a nagyvilágban. Az idősebbek tudják, hogy a sok zűrzavar és nehézség között is komplikált lenne nekik máshol olyan kényelmet megteremteni amiben eddig éltek, illetve komoly problémát jelentene számukra egy új nyelv elsajátítása is.
Az állami szinten jelenlevő Izrael-ellenes retorika ellenére, a kormány minden lehetőséget megad a szabad vallásgyakorlásra, a zsinagógák és zsidó központok őrzésére is ők biztosítanak embereket. Cohen rabbi így summázta a helyzetet:
„Venezuela nagyszerű ország. Itt maradunk a vendégszeretet és az emberek nagylelkűsége miatt. Itt támogatják az Istentiszteletek szabadságát. Miért költöznénk hát másik országba? Az emberek sokszor a gazdasági szempontokat nézik. Én nem vagyok üzletember. Az én feladatom a vallás fenntartása és megőrzése az országban.”