Chesván hó huszadikán (ebben az évben november 7., szombat) emlékeztünk meg az ötödik lubavicsi rebbe, a rebbe Rásáb (Sálom Dovber Schneersohn) születésnapjáról. A rebbe Rásáb életéről és munkásságáról többek közt itt és itt írtunk.
A rebbe Rásáb mindössze 22 éves volt, amikor – apja, a negyedik rebbe, Smuel Schneersohn, a Máhárás halála után – gyakorlatilag átvette a Chábád vezetését, ám hivatalosan csak évekkel később vette át a vezetőséget és lett az ötödik rebbe. Energetikus és határozott vezetői egyéniségének köszönhetően nemzetközi szinten is elismert vallási vezetővé vált. Életét a zsidó nép jövőjének szentelte, és legfontosabb célkitűzésének és feladatának a zsidó nevelést, oktatást tekintette. 1897-ben alapította meg a híres lubavicsi jesivát, a Tomchéj Tmimimet, 1911-ben pedig a Szentföldön, a Chábád hászidok által kedvelt Hevronban alapított jesivát, Torát Emet néven. Ő volt az, aki elsőként küldött sáliáchokat, vagyis küldötteket olyan zsidó közösségekbe, ahova ő maga nem tudott elérni, hogy oda is elvigyék a Tóra üzenetét és a hászid tanokat. Most, születésének 160. évfordulója alkalmából néhány történetet mesélünk el róla, melyek bemutatják alázatos istenfélelmét, a hászidizmus iránt való elkötelezettségét és minden zsidó ember iránti végtelen, feltétel nélküli szeretetét.
Ahogy bölcseink mondják a Talmudban (Bráchot 48a): ha megvizsgálunk egy facsemetét, már tudhatjuk, hogy milyen gyümölcsöt hoz majd. Ugyanez igaz a cádikokra, az igaz emberekre: már fiatalon is meglátszik a viselkedésükből, hogy a legnagyobbak közé fognak tartozni. Először tehát két történetet mutatunk be Sálom Dovber rabbi gyerekkorából, majd néhányat felnőtt korából, amikor már elismert rabbi és a Chábád mozgalom vezetője volt.
Egy alkalommal, amikor édesanyja, Rivka Schneersohn rebecen ruhát varratott magának, a szabó, miután megvarrta a ruhát, elvitte az otthonukba, hogy átadja. A négyéves Sálom Dovber gyermeki érdeklődésétől vezettetve benyúlt a szabó zsebébe, és kihúzott onnan egy nagy darab textilt, ami varrás után az asszony ruhájából megmaradt. A szabó elvörösödve hebegne-habogni kezdett, és azt magyarázta, hogy egyszerűen megfeledkezett a maradék anyagról, és nem állt szándékában ellopni, ami a rebecen jogos tulajdona volt. Miután a szabó távozott, a rebecen azt mondta a fiának: „Nézd, mit tettél! Megaláztad a szabót!” Később a fiú könnyek között ment apjához, a későbbi negyedik rebbéhez, és azt kérdezte, hogy hogyan tehetné jóvá a hibát. Apja arra kérte, hogy mondja el, mi történt pontosan. A gyermek azonban nem volt erre hajlandó: „Nem elég, hogy egyszer ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam, most még pletykáljak is róla, és mondjak róla rosszakat?”
Egyszer, még mindig kicsi gyerekként, a rebbe bátyjával, Zálmán Áháronnal játszott. Egyiküknek kellett a rebbe, másikuknak pedig a hozzá érkező hászid szerepét alakítania. A későbbi ötödik rebbe nem akarta a rebbe szerepét magára vállalni, mondván, hogy rebbe csak egy van, mégpedig a nagyapjuk, a Cemách Cedek. Így Zálmán Áháron lett a rebbe, Sálom DovBer pedig a hászid. Amikor egy hászid jechidutra, magánkihallgatásra megy a rebbéjéhez, akkor többnyire vagy valamilyen intellektuális kérdésben kéri a segítségét, vagy személyes életére, istenszolgálatára vonatkozó kérdésekben keresi fel őt. A játék során azt kérdezte a hászid a rebbéjétől: „Rebbe, ki a zsidó?” – „A zsidó tűz” – felelte a játék-rebbe. „Akkor miért nem égetsz meg, ha hozzád érek?” – kérdezte. „A tűz nem égeti meg a tüzet” – jött a felelet. Ekkor a játék-hászid arról panaszkodott, hogy az istenszolgálata nem tökéletes. A rebbe pedig tanácsokat adott neki, hogy hogyan tökéletesítse saját magát. Ám Sálom Dovber nem követte a tanácsokat, és amikor megkérdezték tőle, miért, így szólt: „Nem is vagy rebbe!” – „Hogyhogy?” – kérdezte testvére elképedve. A gyermek így válaszolt: „Egy rebbe sóhajtott volna, mielőtt válaszol”.
Reb Monje Monissohn, a híres gyémántkereskedő a rebbe Rásáb követője volt. Egy napon, amikor együtt ültek, a rebbe nagy tisztelettel beszélt néhány egyszerű, tanulatlan zsidóról. Reb Monje értetlenkedett: miért tarja ilyen nagyra a rebbe ezeket a embereket? A rebbe így felelt: „Mindannyiukban számos különleges és nagyszerű érték rejtőzik” – magyarázta a rebbe, ám reb Monje kijelentette, hogy ő semmi különlegeset nem lát bennük. Később a rebbe megkérdezte, hogy hozott-e magával gyémántokat. Amikor igennel felelt, a rebbe arra kérte, hogy hadd nézze meg a drágaköveket, ám reb Monje azt mondta, hogy később szeretné megmutatni őket, amikor megfelelőek lesznek hozzá a fényviszonyok. Amikor elérkezett az idő, szépen elrendezte a köveket, és lelkendezve dicsérte őket a rebbének, aki azonban kijelentette, hogy ő semmi különlegeset nem lát bennük. A gyémántkereskedő így felelt: hát persze, hiszen igazi szakértőnek kell lenni ahhoz, hogy az ember tudja, hogyan kell nézni és meglátni a gyémánt értékét. Így válaszolt erre a rebbe Rásáb: „Így van a zsidókkal is. Mindannyiukban különleges értékek rejtőznek, de szakértőnek kell lenni ahhoz, hogy tudd, hogyan nézz rájuk.”
Egyszer a rebbe Rásáb két legközelebbi tanítványa, Jicchák Joel Rafaelovics és Smuel Gurary a rebbe szobája előtti előszobában teáztak. Többek között arról vitatkoztak, hogy amikor eljön a mincha imádság ideje, de az ember éppen akkor szeretne nagyon meginni egy csésze teát, előbb a minchát kell elmondania, vagy megihatja előbb a teát. Ekkor lépett ki a szobájából a rebbe. Rögtön nekiszegezték a kérdést, ő végighallgatta, majd így felelt: ha az ember nyugodt szívvel akar teázni, akkor előbb mondjon minchát. Ha pedig nyugodt szívvel akar minchát mondani, akkor előbb igya meg a teáját.”
zsido.com