A Teremtés könyve végén Jákob búcsúáldásai nemcsak a tizenkét törzs sorsát rajzolják meg, hanem időtálló útmutatást adnak arról is, hogyan lássuk meg és bontakoztassuk ki egymás egyéni adottságait.
A Teremtés könyve legvégén, a harmadik ősatya élete végén elmondott áldásai első pillantásra személyes és megható pillanatnak tűnnek, ám a Bölcsek szerint mély pedagógiai és lelki üzenetet hordoznak: Jákob minden fiát a saját jelleméhez, tehetségéhez és küldetéséhez mérten áldotta meg, példát mutatva arra, miként lehet felelősséggel és érzékenységgel irányt adni a következő nemzedéknek.
Jákob ősatyánk áldásával zárul a Teremtés könyve
A Teremtés könyvét lezáró Vájchi hetiszakaszban elbúcsúzunk a harmadik ősatyától, Jákobtól. Mielőtt a 147 éves pátriárka lehunyta volna szemeit, magához rendelte, majd egyenként megáldotta a fiait. E megható mozzanatot követően a következő mondat áll a Tórában:
„Mindezek Izrael törzsei, tizenkettő, és ez az, amit szólt hozzájuk atyjuk, midőn megáldotta őket; mindegyiket a maga áldása szerint áldotta meg.”
A neves marokkói bölcs, Chájim ben Átár rabbi szerint e kijelentés üzenete az, hogy Jákob mind a tizenkét fiát aszerint áldotta meg, ami lelki alkata és cselekedetei alapján a leginkább illet hozzá.
„Mindegyikük lelkének más-más jellemzője volt kiemelkedő: volt, aki a papság, volt, aki a királyság, volt, aki a Tóra, volt, aki a hősiesség, volt aki, a gazdagság, volt, aki a siker tekintetében volt kiemelkedő. Ezért Jákob prófétai látomásban áldotta (és esetenként rótta) meg őket, mindenkit aszerint, ami hozzá illett – a királyt királysággal, a papot papsággal, ezen a módon és nem ezzel ellentétesen” – írja a rabbi.
Fontos tanulságot szűrhetünk le az áldásokból
Mindegyik fiú olyan áldást kapott, amelyik rá és csakis rá volt jellemző. Olyan felelősségi kört azonban nem mért egyikőjükre sem az apjuk, amelyben ne tudtak volna helytállni. Fontos tanulságot szűrhetünk le ebből. Ahhoz, hogy egy gyermek vagy tanítvány jellemét és tehetségét kibontakoztathassuk, először alaposan meg kell ismerni belső tulajdonságait, képességeit és törekvéseit.
Csak e tudás birtokában lehetünk bizonyosak abban, hogy a megfelelő áldást, tanítást, inspirációt és segítséget nyújtjuk a számára, mely hozzásegíti, hogy a legjobb énjét valósíthassa meg. Továbbá hogy nem állítjuk őt számára legyőzhetetlen akadályok elé, melyek lerombolnák önbizalmát.
Erről ír Salamon király is a Példabeszédekben: „Neveld az ifjút az ő útja szerint, ha megöregszik sem tér el attól”.
Borítókép: Chabad.org.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.