Szalonikit i. e. 315-ben alapította Kasszandrosz makedón uralkodó, aki az új várost feleségéről – Nagy Sándor húgáról – nevezte el. Ekkoriban Görögországban már éltek zsidók, erre két próféta könyvében is található utalás, vagyis Szaloniki első betelepülői között is lehettek zsidók: 

„Én pedig ismerem műveiket és gondolataikat; eljön az idő, hogy összegyűjtöm mind a nemzeteket és nyelveket, hogy jöjjenek és lássák dicsőségemet. Jelt teszek köztük és elküldök közülük menekülteket a nemzetekhez: Társishoz, Púlhoz és Lúdhoz, az íjászokhoz, Túbálhoz és Jávánhoz, a távoli szigetekre; melyek nem hallották híremet és nem látták dicsőségemet, hogy hírdessék dicsőségemet a nemzetek közt.” (Jesájá 66:18–19.)

A másik pedig:

„Jehúda fiait pedig és Jeruzsálem fiait eladtátok a Jávánbeliek fiainak, azért hogy eltávolítsátok az ő határuktól.” (Joél 4:6.)

A „Jáván” mindkét helyen a jónok, azaz a görögök héber neve.

A kezdetek

A település i. e. 168-ban a Római Birodalom része, egyben a makedóniai provincia fővárosa lett, ahová ekkortól kezdve nagyobb számban telepedtek zsidók. I. sz. 50 körül Pál apostol ellátogatott egy szaloniki zsinagógába, amely a hagyomány szerint a régi „Éc Chájim” imaház volt. A kikötő közelében álló épület, több mint ezer éves fennállás után, az 1917-es nagy szaloniki tűzvészben pusztult el.

A Római Birodalom kettéválása után, i. sz. 395-ben Szaloniki a Bizánci Birodalomhoz került, és Konstantinápoly után a második legfontosabb város lett. Az itt élő zsidók életének minősége az éppen aktuális uralkodóktól függött, így időnként magasabb adókat kellett fizetniük, egyesek megpróbálták korlátozni a vallási életüket, sőt, voltak olyanok, akik a kereszténységre akarták áttéríteni a zsidókat, de ez még erőszakkal sem sikerült nekik. 

A 11. században Tóbiás ben Eliezer, a Lekách Tov és a Pesziktá Zutartá könyvek szerzője, a Tóra és az öt Megila magyarázója volt a főrabbi. 1160-ban Tudelai Benjámin (1130?–1173) rabbi, zsidó felfedező is érintette a kikötővárost, a beszámolójából tudjuk, hogy akkor mintegy 500 zsidó élt itt, a főrabbijuk pedig egy Smuél nevű ember volt, akit fia is segített. Rajtuk kívül még három rabbi élt Szalonikiben Sábtáj, Éli és Micháél rabbik.

Naplemente Szalonikiben Fotó: Cseh Viktor

A felvirágzás

Szaloniki a 14. század második felében Európa több szegletéből is magához csalogatott zsidókat. A feljegyzésekből kiderül, hogy 1376-ban Németország mellett Magyarországról is költöztek ide zsidók. 1391-ben Mallorcáról megérkeztek az első szefárd zsidók, akiket három évvel később Provence-i zsidók követtek.

A várost 1423-ban a Velencei Köztársaságnak adták el. A szerződésben külön pontként szerepelt a lakosság jogainak tiszteletben tartása. A hét éves velencei uralom alatt számos zsidó költözött az olasz csizmából és Szicíliából Szalonikire, akik a más-más területekről áttelepülőkhöz hasonlóan, hogy a saját hagyományaikat minél inkább őrizhessék, önálló zsinagógát alapítottak.

Szalonikit 1430 tavaszán II. Murád szultán (1404–1451) hódította meg, ezzel a kikötőváros a hatalmas Oszmán Birodalom része lett. A muszlim világbirodalomi várossá lett Szaloniki fogadta be 1492-ben a Spanyolországból kiűzött mintegy 15–20 ezer szefárd zsidó jelentős részét, majd a későbbi évtizedekben számos portugál és észak-afrikai zsidót is.

A szefárd zsidók az új otthonuk aktív építői és fejlesztői lettek, akik jelentős szerepet játszottak az iparosításban, a bányák alapításában, de például az 1510-es években hozzájuk köthető az első nyomda alapítása is. I. Bajazid oszmán szultán (1354?–1403) nagyon megkedvelte a zsidókat, s egyszer állítólag úgy kiáltott fel: „Spanyolország elszegényedik, mi pedig meggazdagodhatunk általuk!”

A szefárd zsidók otthonra találásáról verset is költöttek, amely Palágyi Lajos (1866–1933) fordításában így hangzik:

„A tengerparton bolyong a tömeg,

Sápadtan, éhesen, rongy a ruhája.

Megfagy a könny, mely szemükben remeg,

Amint a szél dermesztőn csal le rája.

Tört sóhajtásaitól visszhangzik a táj:

Mosolyogj reánk haragvó Ádonáj!

Oly könyörgőn szól, oly bús esengőn:

Uram segélj, segélj uram teremtőm!

Az éj oly zord, csillagtalan, sötét,

És féket vesztve tombol a vad orkán,

S kitajtékozza a tenger a dühét,

Hullámait a szirtes partra dobván.

Nincs sehol hajlék, biztató sugár,

Az úrnak népe kitaszítva jár,

S felhangzik ajkán sóhajtón, csengőn:

Uram segélj, segélj uram teremtőm!

S a messzeségből fény tűnik elő.

Távol falvakból fáklyák közelegnek.

A keresztények bőszült raja jő,

Jaj százszor jaj az üldözött tömegnek.

Ott leborul a sziklaföldre mind,

Hálaimát mond, egekbe tekint.

S felhangzik ajkán zokogón, esengőn;

Uram segélj, segélj uram teremtőm!

Egy rozzant hajót evező nélkül,

Dobál a vész a rémes puszta partra.

Nő, gyermek, férfi odamenekül, 

S a bőszült orkán söpri erre-arra.

Nincsen vitorla, nincs kormányozó,

És zsúfolásig telve a hajó;

Felhangzik ottan zokogón, esengőn:

Uram segélj, segélj uram teremtőm!

Hullám űzi a hajót féktelen,

Egekbe vadítja és a mélybe csapja,

S benn gubbaszt fázva, szomjan, éhesen,

A nyomor ezer eltorzult alakja.

Nem tudják meddig, nem tudják hová,

Csak korbácsolja az ég ostora,

S csak néha hangzik zokogón, esengőn:

Uram segélj, segélj uram teremtőm!

S az orkán dühe egyre-egyre nő,

Egyetlen út ő a roppant világon;

De most az égről ének zeng elő,

S a bujdosókat ellepi az álom.

Ki zengi azt a bűvös éneket

Felhők között tajtékzó ár felett!

Angyalkar ajkán hangzik ott esengőn:

Uram segélj, segélj uram teremtőm!

Meddig bolyongtak vész, vihar között.

A mérhetetlen örök óceánon?

Azt álmodták, hogy az ég serege jött,

És vitte őket láthatatlan szárnyon.

S a vész dühe elnémult csakhamar;

Nyájas zsongássá vált a zivatar.

S hangzott az ima szelíden, esengőn:

Uram segélj, segélj uram teremtőm!

Part, part! Oh áldott, drága partvidék, 

Hol örökké mosolyog a kikelet!

Légy üdvöz nagyfény, erdő, róna, ég,

Tündöklő város, sugárzó mecset,

Hol annyi bajtól, kíntól elgyötörve,

Enyhülés várt a szegény szenvedőkre.

Hol az úr népe új honát találta:

Oh hála néked, örök Isten hála!”

Így vette kezdetét a 15. század végével a zsidók itteni aranykorszaka, amely annyira látványos eredményeket hozott, hogy a város 1537-ben kiérdemelte a ferrarai zsidó költő, Smuél Usque (1500?–1555?) „la Madre de Israel”, vagyis „az Izrael anyja” kifejezést, amelyet széles körben használtak.

A tengerparti sétány látképe a fehértoronyból Fotó: Cseh Viktor

A város átmeneti hanyatlása

A bő száz évig tartó gazdasági és kulturális felívelés után Szaloniki és a várossal szimbiózisban élő jelentős számú zsidó közösség élete is hanyatlásnak indult. Ennek fő oka az újabb kereskedelmi útvonalak kialakulásában rejlett, amelyet a középkorra jellemző csapások, a pestis és a tűzvészek is tetéztek. 

Az elkeserítő hangulatban az emberek persze igyekeztek minden kis kapaszkodót megragadni, 1655-ben sokakban fellobbant az újabb remény lángja, amikor egy karakán fellépésű, jó szónoki képességekkel megáldott ember, nevezetesen Sábtáj Cvi (1626–1676) a városba érkezett, aki magát nem kevesebbnek állította be, mint a zsidó Messiásnak.

Sábtáj Cvi egyre növekvő népszerűsége viszont nem tetszett az oszmán hatóságoknak, így 1666-ban Konstantinápolyba idézték, ahol választás elé állították: halál vagy az iszlám vallás felvétele. Sábtáj Cvi az utóbbit választotta, ennek hatására a Szaloniki-i zsidó közösségből mintegy 300 család követte „messiásuk” példáját. Őket dönmnének is nevezik.

A második reneszánsz

Az áttérések, a dönmne közösség kialakulása sokkolta a szaloniki zsidóság többségét. Ebből a vallási és kulturális traumából egészen a 19. század közepéig nem tudtak felépülni. Az 1850-es évektől azonban, a nyugat-európai ipari forradalom követésével megkezdődött Szaloniki második reneszánsza. A zsidók közreműködésével – akik a 16. századtól fogva a város többségét alkották – áramosították a várost, modern kikötőt építettek, részt vettek a vasúti hálózat kiépítésében, amely újabb fejlődési lehetőségeket nyitott Szaloniki előtt.

Jehuda Nechámá szerkesztésében 1864-ben megjelent a város első hivatalos újságja, a judeo-spanyol nyelven írt „El Lunar”. A kommunikáció új formája inspirálólag hatott a város kulturális életére. A zsidó közösség katalizálta a polgárosodást, ebben nagy szerepe volt az 1873-ban megnyitott új zsidó iskolának is, amely a legjobb európai módszereket alkalmazta. Ekkoriban a zsidó lakosság összlétszáma 70 ezer fő körül mozgott, szombatonként és más zsidó ünnepekkor Szaloniki szellemváros képét öltötte, hiszen a lakosság nagy része a számos zsinagóga egyikében vagy otthonában tartózkodott.

Habár a város kétség kívül a helyi zsidóknak köszönhette a kereskedelmi élet és a bankszektor kiépítését, a nagyszámú közösségben az összes foglalkozás képviseltette magát. Szép számmal voltak zsidók az értelmiségiek és a kikötői rakodómunkások között is. Külön érdekesség, hogy a tűzoltók is szinte egytől egyig zsidók voltak Szalonikiben, ezért az ottani bét din, vagyis vallási bíróság kialakított egy helyi szokást, miszerint ha szombaton kell tüzet oltani, akkor az oltóknak hétfőn böjtnapot kell tartani.

Kőházak helyett sátrakba

Manapság szukkot ünnepe a leglátványosabb formát Jeruzsálemben és a Szentföld más városaiban, illetve New York egyes részein ölti, ahol nemcsak a zsinagógák udvaraiban, de gyakorlatilag minden zsidó ember otthonában sásból készült sátrakat állítanak, hogy az ünnep idején ott lakjanak. 

A 19. század végén volt egy európai város is, amelynek képe ilyenkor teljesen megváltozott. 1886-ban Szaloniki 140 ezer lakosa közül 95 ezer zsidónak vallotta magát, akik szukkotkor sátorba költöztek. Az ünnep előtti napokban a zsidók több órás távolságból hordták a nádat az otthonukba. Ahogy egy korabeli beszámoló írja:

„Magában a városban egy másik város építtetett fel. A nyilvános tereken és utcákon végtelen sora a virágokkal, koszorúkkal, szőnyegekkel és egyéb díszítésekkel ékesített, zöldágakkal fedett csinos négyszegletű sátraknak húzódik. Az ünnepet megelőző napon a zsidók, mintha csak mindnyájan sátorépítőknek születtek volna, kora reggeltől késő délutánig ezrével foglalatoskodtak sátraik felállítása körül és mikor beesteledett, ott állott a sátrak városa a nagy város közepette. Nem túlzok, ha 8000-re teszem e sátrak számát, mert ezek nem csak az utcákat és tereket töltik el, hanem az udvarok és a házak lapos tetei is ilyenekkel vannak tele. Egyetlen gazdag zsidó háztetején 19, mond tizenkilenc kis sátort olvastam és ezek a magasban épített zöld házacskák sajátszerű, gyönyörű látványt nyújtanak. […]

Minden ötödik-hatodik ablakból egy pár deszkát dugnak ki, a deszkákat körülrakták kis házikónak, tetejébe helyezték el a sást, aztán belül beaggatták vászon, selyemtakarókkal és készen volt a sátor. […] Az ember csak csodálta a vakmerőséget, mellyel a zsidók a könnyű tákolmányba ülni merte; mert bámulatos könnyelműségnek tűnhet fel európai előtt a mód, mellyel ők egy ilyen sátrat összeállítottak. A hátunk borsódzott, midőn valamely második emelet ablakából kidugott vézna sátorban láttunk egész családot, amit ott ettek és szent énekeket daloltak.”

Szaloniki újra görög

A város történetének újabb mérföldköve 1912. október 26-ára esett, amikor Szaloniki újból görög város lett. Az újraegyesülés után a helyi zsidó közösség elöljárósága, Jáákov Méir (1856–1939) főrabbival az élén találkozott I. György görög királlyal (1845–1913), aki a delegátus tagjait biztosította arról, hogy a zsidók jogain nem fog csorba esni.

Az ígéret nem sokat jelentett, mert az itt élő zsidók élete napról-napra nehezebbé vált. 1913-ban a zsidó utcai boltosokat fosztották meg kenyérkeresetüktől, sok száz utcai gyümölcsárus, rikkancs, ruhakereskedő „jogát” adták át görögöknek, ráadásul a legapróbb kihágásokért is börtönbe zárták a zsidókat, hirtelen több mint 2 ezer (!) zsidó találta magát cellában.

Konyhai tűz semmisítette meg Szaloniki zsidó közösségét

A tragédia 1917. augusztus 18-án, szombat délután kezdődött.

1924-ben Görögországban kikiáltották a köztársaságot, azonban a világgazdasági válságot követően a parlamenti többséget újból a királypártiak nyerték, így 1935-ben megkoronázták II. György királyt (1890–1947), aki a trónra lépése után látogatást tett Szaloniki főzsinagógájában, a Bét Saulban.

1933 őszén jom kipurt, a zsidó nép legszentebb napját helyi munkaszüneti nappá nyilvánították Szalonikiben, nem a hitközség kérésére vagy közbenjárására, hanem a munkások és munkáltatók lobbizásának köszönhetően.

Nyolc évnyi szünet után 1933 tavaszán új főrabbit iktattak be, dr. Cvi Hirsch Koretz (1884–1945) személyében, ami igencsak meglepő választás volt, hiszen ő addig Berlinben működött, és askenáz zsidó volt, márpedig az askenázok a szaloniki közösség elhanyagolható részét képezték. A hitközség azonban azzal a feltétellel, hogy három hónapon belül megtanul ladinóul és görögül, megválasztotta.

Vészkorszak

Az idővel begyűrűző antiszemitizmus az írott sajtóban volt a legerősebb. A gyűlölködők fő vádja az volt, hogy a zsidók nem eléggé görögök. A hazug vádra talán a legjobb cáfolat, hogy az 1940–1941 között zajló görög-olasz háborúban nem kevesebb mint 12.898 görög zsidó vonult be, hogy harcoljon a szülőföldjéért.

A görög zsidókat azonban nem tüntették ki hősiességükért. Szalonikit 1941. április 9-én megszállták a németek, ami az akkor mintegy 49 ezer fős közösség pusztulásához vezetett. A nácik bezáratták, majd kifosztották az üzleteket, a rendszeres razziák során számos embert letartóztattak. Az év végére a teljes nincstelenségtől szenvedtek a zsidók, az éhezés miatt a mortalitási ráta duplája volt a körükben az egész lakossághoz viszonyítva. 

1942. július 11. a „fekete szombat” néven vonult be a történelembe, amikor a nácik kilencezer, 18–45 év közötti férfit vezényeltek ki a zsinagógákból a Szabadság térére, ahol hosszú órákon át kínozták őket a forró nyári napon, majd kényszermunkára hurcolták őket. A zsidó rabszolgákat az ősz folyamán a hitközségnek tetemes összeg fejében sikerült „kiváltani”.

A szaloniki zsidókat végül 1943 március és augusztus között 18 transzportban deportálták Auschwitzba, ahol a legtöbbjüket elpusztították. Az áldozatok pontos száma nem tudható, viszont 1945-ben összesen alig kétezer túlélő próbált meg új életet kezdeni abban a városban, amely majdnem ezer éven keresztül volt felmenői otthona.

A hatalmas héber betűs kert

Amikor 1492-ben a szefárd zsidók letelepedtek Szalonikiben, hatalmas temetőt alapítottak, amely az évszázadok folyamán 324 ezer négyzetméteressé nőtt. A temető dúsan faragott kőszarkofág tengerében annyira nehéz volt kiigazodni, hogy úgynevezett honajikat, vagyis útbaigazítókat alkalmaztak. A felbecsülhetetlen örökség az 1917-es nagy tűzvészkor került először veszélybe.

De nemcsak a tűz pusztító lángjai fenyegették a temetőt, hanem a tűzvész utáni városrendezési tervek is. A temető lankáit a Szaloniki Arisztotelész Egyetem kampuszának szemelték ki, melynek felépítését ugyan egy ideig sikerült hátráltatni, de idővel egyre inkább látszott, hogy a felszámolás elkerülhetetlen. A hitközség rabbijai 1937-ben még abba is beleegyeztek, hogy a sírkert nyugati részéből 30 ezer négyzetméternyi területet átengednek, miután az ott fekvőket gondosan exhumálták és újratemették.

Ám a köztes megoldás végül nem valósult meg, helyette sokkal rosszabb történt: a német nácik vezetésével 1942 decembere és 1943 februárja között felszámolták az egész temetőt. A sírköveket építkezéseknél használták fel, így például szégyenletes módon az akkor újjáépülő Szent Demeter-bazilikába is épületek be sírkövek. A Wehrmacht itt állomásozó katonái pedig még úszómedence kialakítására is használták a sírköveket.

A szarkofágok közül csak keveset sikerült megmenteni, melyeket az újabb temetőben helyeztek el. A 20. század eme sötét foltja sokáig csak terhes emlékként lebegte körbe a várost, aztán 2014-ben a kampusz egyik dombján, közel az egyetemi planetáriumhoz egy megdöntött menórát, előtte pedig egy süllyedő szarkofágot helyeztek el annak a majdnem félmillió zsidó embernek az emlékére, akik e helyen pihentek. Ugyanabban az évben az egyetemi aulában holokauszt emlékfalat is létrehoztak.

Az újabb temetőt, melyet máig használnak, még 1938-ban nyitották meg a város másik végében. A sírkertet magas kőfal vesz körül, melyen még méteres vaskerítés, annak tetején pedig szögesdrót is körbefut. Az elsőre meghökkentő látvány talán érthető a korábbi tapasztalatok alapján.

A zsinagógák sorsa

Szalonikiben, ahogy említettük, a világ más-más részéről ideköltöző zsidók saját zsinagógákat alapítottak, melyeket szülőföldjükről neveztek el. A város legnagyobb zsinagógáját a Talmud Tóra Hágádolt 1520-ban emelték, és a mai Modiano piac helyén állt. A 20. század elején 65 szaloniki zsinagóga működött, melyek többsége az 1917-es nagy tűzvészben szó szerint elhamvadt, úgyhogy utána már nem is tudták helyreállítani azokat. 

A második világháború elején még használt 19 zsinagóga közül a nácik egy kivételével az összeset elpusztították. A Monasterioton zsinagógát 1925–1927 között építették fel a cseh Eli Ernst Levy tervei alapján Ida Aroesti asszony nagyvonalú adományából, aki az elhunyt férjének, Isaac Aroestinek kívánt emléket állítani. A zsinagóga eredetileg a balkán háborúk idején Észak-Macedóniából, elsősorban Bitolából (régi nevén: Monastir) menekült zsidók vallási központja volt, s az épület annak köszönheti túlélését, hogy a második világháborúban a Vöröskereszt raktárházként használta. 

A felszabadulás után a túlélők itt, a Monasterioton zsinagógában tartották meg az első Isten-tiszteletet, és ez az épület lett nemcsak a város, de az egész környék elsőszámú zsidó központja. Azonban idővel, az elnéptelenedés miatt veszített szakrális fontosságából, ma már csupán megemlékezés alkalmával használják a 2015-ben felújított épületet. A bejárati előcsarnokból jobbra egy kisebb helyiség nyílik, ahol a zsinagóga rövid történetét ismerheti meg a látogató négy tablón, illetve az imaház néhány személyes tárgya is itt lett elhelyezve, például az épület eredeti márványból faragott mózesi kőtáblái, melyeket a nyolcvanas években a gyakori földrengések miatt kellett eltávolítani.

A mai közösség legaktívabb zsinagógája a Jád Lezikáron, amely a piac mellett helyezkedik el, s eredetileg a környék kisiparosait és kereskedőit szolgálta ki. Az eredeti épület az 1978-as földrengésben olyan súlyos károkat szenvedett, hogy végül le kellett bontani, s helyette 1984-ben egy újabbat alakítottak ki, de ekkor már nem önálló épületben, hanem a tér sarkán álló modern irodaházban. 

Kívülről semmiféle jel nem utal arra, hogy a barna üveglapok egy csinos és tágas zsinagógát is takarnak, melynek több berendezési tárgya korábbi imaházakból származik, a bima márványtalapzata például a báró Hirsch imaházból. Ha valaki a szaloniki minjánban szeretne imádkozni, akkor érdemes először a helyi zsidó múzeumot felkeresni, s az ott dolgozó recepciósok segítségét kérni, akik a legnagyobb odaadással segítenek. 

A város harmadik zsinagógája a Jehosua Ávrahám Salem a hitközség idősek otthonának földszintjén helyezkedik el, s elsősorban az ott élők vallási igényeit elégíti ki 1981 óta.

Van-e itt zsidó jövő?

Ezt a kérdést sajnos több ezer helyen tették fel a második világháború után, s fájdalom, de a legtöbb helyen nemleges volt a válasz. 1945-ben csaknem a teljes szaloniki zsidóságot, a város mintegy negyedét pusztították el. A város elsődleges zsidó jellege megszűnt, ma már ősszel nem láthatók a szukkoti sátrak ezrei az utcákon és tereken, azonban az avatott szemek mégis érezhetik azt a hatást, melyet “Izarel anyjának” gyermekei hagytak hátra. 

Mi lesz a görög zsidósággal?

A volt thesszaloniki főrabbi nem bizakodó, mert mind az antiszemitizmus, mind az asszimiláció egyre erősebb az országban. Mordechai Frizis, a görögországi Thesszaloniki leköszönt főrabbija elmondta, hogy az elmúlt hónapban négy zsidóellenes incidens történt az országban, melyre ismét lecsapott a koronajárvány és a teljes lezárás felé tart. “A thesszaloniki és az egész görög zsidó közösség hasonlóan … Olvass tovább

Ami kiemeli Szalonikit a többi mediterrán város sorából, az az építészete. Mint Budapesten, úgy Szalonikiben is a legszebb bérházak jelentős részét zsidók építették, olyan polgárok, akik nem féltek kísérletezni az újabb építészeti megoldásoktól sem. A város 1922–1930 között épült zsidó kötődésű épületei egy applikáción keresztül is megtekinthetők, amelyből kiderül, hogy bizonyos utcákon az összes ház kötődik a zsidósághoz.

A zsidó kötődésű épületek egyikében, egy 1904-ben épített emeletes házban, ahol egykor az athéni bank egy fiókja és a zsidó lap, a L’Independant szerkesztősége működött, 2001 óta a zsidó múzeumot találjuk, ahol a kevés megmaradt tárgyi emléket őrzik, s ahol a segítőkész munkatársaknak hála a helyi hitközségi vallási életébe is be lehet kapcsolódni. 

A zsidó jövő biztosításának záloga az oktatás, s hála az Örökkévalónak, Szalonikiben 1979 óta újból van Talmud-Tóra iskola, ahová mintegy hetven 2–12 év közötti gyermek jár. Maga az iskolaépület is különleges, hiszen azt 1901-ben a Mátánot Leevjonim, vagyis a szegényeket megsegítő zsidó egylet építette. 

Szalonikiben két rabbi, egy hitközségi és egy Chábád-küldött tevékenykedik. Külön kóser bolt nincs, azonban a helyi szupermarketekben meglepően sok hekserrel ellátott termék vásárolható. Egyes hotelekben pedig található külön kóser részleg is, így a vallásos zsidók számára is alkalmas pihenőhely Szaloniki.

 

Források (a saját feljegyzéseken kívül):

Strausz Adolf, „A spanyol zsidók Szalonikiban.”, Egyenlőség, 1887. 6. évf. 29. szám, 3–4. old.

Strausz Adolf, „A spanyol zsidók Szalonikiban. 1. Folytatás”, Egyenlőség, 1887. 6. évf. 30. szám, 4–5. old.

Strausz Adolf, „A spanyol zsidók Szalonikiban. 10. Folytatás”, Egyenlőség, 1887. 6. évf. 42. szám, 5–6. old.

Zaifris, Christos, Thessaloniki of the Jews. Thessaloniki: Epikentro Publishers, S. A. 2017.

„Hirek – Zsidóélet Salonikiben.”, Egyenlőség, 1901. 20. évf. 40. szám, 8. old.

„Külföldi szemle – Szaloniki.”, Egyenlőség, 1913. 32. évf. 45. szám, 12. old.

„Zsidók városa.”, Egyenlőség, 1886. 5. évf. 48. szám, 6. old.

A képek, ha nincs külön jelölve, a szerző felvételei.