„Már az elején éreztük, hogy háború tört ki. Még nekünk is szokatlan volt ez az intenzitás. A rakéták és golyók egész nap záporoztak. Kint háborús állapotok uralkodtak. Arab nyelvű kiabálást hallottunk – a terroristák már ott voltak.”
Élet a kibucban október hetedike előtt
Október 7. előtt a kibuc lakói „harmóniában” éltek a gázai határ közelében. A zsidó családok gyakran segítették a gázai civileket, betegek kísérésével izraeli kórházakba, velük vártak a műtétek alatt, majd visszavitték őket. Emberi segítség, a szó legmélyebb értelmében.
Az első menedék
A rakéták első hangjaira Itay és családja az óvóhelyre futott. Eleinte nem zárták be az ajtót, mert úgy gondolták, csak néhány percig tart majd a veszély. De amikor világossá vált, hogy nem így lesz, bezárták az ajtót.
„Pár másodperccel az ajtó bezárása után üzeneteket kaptunk: terroristák vannak a kibucban. Fotókat is mellékeltek. Hallottuk is a lövéseket.”
Reggel 7 körül arab kiabálás hallatszott kintről. 7:10-kor kopogtak a ház ajtaján. Nem dörömböltek, csak kopogtak. Megdöbbentem. Talán azért, hogy megtévesszenek minket, és kinyissuk nekik. De nem tettük. Az üzenetek egyre vészjóslóbbak lettek. Követték a terroristák útját a hírek alapján. Aztán 10:30-kor a terroristák betörtek a házba.
„Ott voltunk a gyerekekkel – Sinai és Benaya, 4 éves ikrek. A kutyánk ugatni kezdett, mire lelőtték. Újra és újra. Az egyikük odakiáltott arabul: ‘Khallas!’, azaz ’Elég!’. Nem akarták pazarolni a lőszert.”
Itay ekkor a bombabiztos ajtó kilincsére szorította a kezét, és halk Smá Jiszráélt kezdett mondani. Harminc percen át próbálták lenyomni a kilincset, de ő Isten erejével visszatartotta.
„Üvegek törtek, ablakok zúzódtak, mindent széttörtek. Aztán az ajtóhoz jöttek. Én tartottam a kilincset, ők húzták lefelé – én nyomtam vissza, ameddig csak bírtam.”
Aztán elment az áram. És ekkor új trükkhöz folyamodtak: égő gumiabroncsokat dobtak az óvóhely szellőzőnyílásába. A sűrű füst pillanatok alatt betöltötte a kis teret.
Menekülés az ablakon át
Mondtam Morannak: fel kell adnunk. Fel kell tennünk a kezeinket. Ki kell nyitnunk az ajtót. De nem ment, mert kívülről széttörték a kilincset. Csak egy lehetőségünk maradt: az ablakon keresztül jutunk ki a mérgező füstből.
„Biztos voltam benne, hogy ahogy kinyitom az ajtót, fejlövést kapok. De nem volt más lehetőség. Fulladoztunk a füsttől.”
Itay amikor kinyitotta az ablakot, csoda történt: senki sem volt ott. Kiugrott, majd Moran átadta a gyerekeket neki. A kertjükben lévő törpe pálmafa alá bújtak – egy életerőtlen, ritkás fa alá, ami valamiért mégis elrejtette őket. Öt hosszú órán át ültek mozdulatlanul, mindkét szülő ölében egy-egy gyermekkel.
A terroristák közvetlen közelében
„Harminc centire állt tőlem az egyik terrorista. A lába a kezem mellett. Fogalmam sincs, hogy nem vettek észre. Tízszer is elmentek mellettünk. Ez csakis Isten keze lehetett.”
Közben a család azt figyelte, ahogy a házukat kifosztják gázai civilek, akiket korábban segítettek. Szótlanul tűrték, mivel egy lélegzetvétel is lebuktathatta volna őket.
„Imádkoztam Istenhez”
Moran javasolta, hogy fussanak el a bambuszfákhoz. Itay nemet mondott:
„Ha Isten elrejt bennünket, nem mozdulhatunk. Itt kell maradnunk.”
És ismét megtörtént a csoda: a terroristák többször is elhaladtak mellettük, mégsem vették őket észre.
Golyózápor a tetőről
Végül elhalt az arab kiabálás, csak távoli lövések hallatszottak. Elindultak, de az egyik tetőről azonnal lövések zúdultak rájuk. Moran megdermedt, Itay kiabált: „Fuss!”. A terroristák észrevették őket, és tüzelni kezdtek.
Egy faágkupac alá vetették magukat. Ott rejtőztek további öt órán át, egészen estig. Étlen-szomjan, mozdulatlanul. Sinai és Benaya, a két négyéves kisgyermek 14 órán át nem szólalt meg.
„Nem mondtam nekik semmit. A szemünkből olvasták ki a valóságot. Nem panaszkodtak. Ez is csoda volt.”
Az ismeretlen „dzsip”
Sötétedés után Itay kicsit eltávolodott a családtól és ekkor meglátott egy dzsipet. Megdermedt, biztos volt benne, hogy Hamász-jármű. Ám amikor közelebb ért héber szót hallott. „Katonák vagytok?” – kiáltotta. „Ki vagy?” – kérdezték. „Egy apa a gyerekeivel! Kérlek, segítsetek!” A katonák visszavitték őket a kibucba. Halott testek hevertek mindenhol, barátaik, szomszédjaik, terroristák. Moran szüleinek háza porig égett. Nem vették fel a telefont – tíz nappal később megerősítették: már nem élnek. Elvitték őket a Nova fesztivál helyszínére is.
„Százával feküdtek ott halott fiatalok. Ki tudná ezt elfelejteni?”
Itay később felkereste a katonát, aki megmentette őket. Megkérdezte tőle: „Hogyan találtatok ránk? Láttam a dzsip fényeit.” A katona válasza megdöbbentette: „Milyen dzsip? Helikopterrel jöttünk. Teljesen rejtve.”
A dzsip… nem létezett. De Itay biztos benne, hogy látta.
„Mondhatjátok, hogy mázál (szerencse), de én fizikai fényt láttam. Ez kinyilatkoztatás volt. Csoda.”
A legnagyobb csoda, a család szukája
Ez volt Itay életében az első év, amikor szukát épített.
„Saját kezemmel akartam megépíteni. Nem akartam kész szukát venni. Azt akartam, hogy a gyerekeim lássák, mit csinálok, és kérdezzenek.”
A kibucból gyűjtött fadarabokat. A bejáratnál lévő nagy pálmáról vágta le a tetőhöz a lombot. Amikor nem volt elég ág, észrevette a kertjükben álló kicsi, törpe pálmafát. Onnan is vágott. Ez a fa lett a rejtekhelyük, részben megkopasztva, de mégis életmentővé vált.
„A házunkból semmi sem maradt. A tető is porrá égett. De a szuka? Érintetlen maradt. A tűz pont ott állt meg, ahol a ház és a szuka összeért. Ez volt az első szukám. Talán ez mentett meg minket. Talán Isten valami célt adott nekem.”
„Aki ezt átéli, nem mondhatja, hogy nincs Isten”
„Nem tudom, miért éltük túl mi, míg mások nem. De tudom, hogy nem vagyok több náluk. Csak azt tudom: Isten tízszer mentett meg engem és a családomat azon a napon. A világ értse meg: van Isten. De nekünk együtt kell járnunk, mert ha nem együtt megyünk, elesünk.”
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.