Egy ártatlannak tűnő kézmozdulat, Oberlander Báruch rabbi egy emojiról szóló cikke váratlanul felszínre hozta a magyar zsidó közösség mintegy 80 évnyi emlékezetét, hitbéli reflexeit és kulturális határvonalait.
Oberlander Báruch rabbi egy összetett kezű emojiról szóló cikke igazi lavinát indított el. Soha nem kapott még ennyi olvasói visszajelzést. A különböző generációkból érkező levelek azt mutatják, hogy a látszólag ártalmatlan mozdulat (két kéz egymásba illesztése) a magyar zsidóság körében egészen más jelentést hordoz, mint ahogyan azt ma sokan gondolnák. A reakciók és a rabbi személyes reflexiói egyszerre világítanak rá a vallási szimbolika mélységeire és a közösségi emlékezet erejére.
3 generáció emlékei: „Zsidó kecske nem térdepel.”
Egy levél Sándortól érkezett, aki a holokauszt utáni nemzedék tagja, és gyerekkorát a Dob utcai héderben és az Anna Frank Gimnáziumban töltötte. Mint írta:
„Soha nem láttam, hogy ezt a mozdulatot bárki is alkalmazta volna. Ez nem függött a vallásosság fokától. Minden esetben egy másik vallás jelképének tekintettük. Az összetett kéz, a térdepelés és a karácsonyfa-állítással együtt szigorúan tilos volt a zsidó gyerekeknek.”
Sándor egy családi történetet is felidézett: „Az ’50-es évek elején, hogy az unokatestvéreinek legyen teje, kecskét tartottak. A gyerekek együtt játszottak a kecskével, az állat megunta a dolgot és letérdepelt. Az egyik kisfiú rákiabált a kecskére: zsidó tecske nem térdzsepel!”
Egy másik visszajelzés Mose Cvi nevű olvasótól származott, aki a ’60-as, ’70-es évek gyermekként élte meg ezt a kulturális tiltást:
„Meglepett a válasza, tekintettel arra, hogy – tapasztalatból mondom – a ’60-as, ’70-es években ez a kéztartás a zsidó gyerekek számára konkrétan tiltva volt. Csakúgy, mint az összekulcsolt kéz. Az öregek akkoriban úgy fogalmaztak, hogy: ez nem zsidós, egy zsidó ne tartsa így a kezét.”
A harmadik levél pedig a már a rendszerváltás környékén született generációt képviseli:
„Nálunk gyerekkoromban (asszimilálódott, de hagyományőrző pesti zsidó család) ki volt zárva, hogy valaki így tartsa a kezét, föl sem merülhetett. […] Se a nagyszüleim, se a szüleim nem engedték volna nekünk, és én is szigorúan rászólnék a gyerekeimre, ha összetennék a kezüket. Soha nem használom ezt az emojit épp ezért…” – írta Zsófi.
Három generáció, három életút, mégis ugyanaz a reflex: az összetett kéz nem a zsidó imádkozás része, hanem valami „más” vallásra utaló gesztus.
Oberlander Báruch rabbi válasza: „Én nem láttam, ezért nem éreztem”
Oberlander Báruch rabbi saját hátterével magyarázta, miért nem érzékelte ugyanezt a szimbolikus súlyt. „Én egy »gettó«-ban nevelkedtem, New York Williamsburg negyedében, ahol mindenki magyar születésű holokauszt-túlélő volt” – írja.
Ott nem voltak nem-zsidó szomszédok, és az iskolában is kipát viselő tanárok tanították még a világi tárgyakat is.
„Mivel soha nem láttam, hogy más vallású templomban hogyan imádkoznak, számomra sem vizuálisan, sem érzelmileg nem kapcsolódik semmihez, nincsenek ambivalens érzéseim a mozdulattal kapcsolatban.”
A rabbi hangsúlyozta, hogy nem talált írott forrást, amely a kezek puszta összeillesztését tiltaná, ám az összekulcsolt kéz már egészen más kérdés. A kabbala szerint a jobb kéz a szeretetet (cheszed), a bal a szigort (din) jelképezi. Ha az ujjak összekulcsolódnak, „a szigor belenyúl a szeretetbe és megerősödik”. Ezért a Sulchán Áruch szerint békeidőben tartózkodni kell a kezek összekulcsolásától, míg a jobbat a balra helyezni (95:4.) megengedett.
A rabbi személyes családi hagyományt is felidéz: „A feleségem nagyapja, Steinmetz reb Hers Méir azt szokta mondani, hogy a kezek összeillesztése megengedett, de az összekulcsolt kéz tilos.”
Oberlander rabbi sem fogja többet használni ezt az emojit
A cikk végén Oberlander Báruch rabbi megértéssel reflektál az olvasói levelekre: „Mivel a magyar zsidók döntő többsége nem olyan »gettó«-ban nevelkedett, mint én, hanem olyan helyen, ahol zsidók és nem-zsidók együtt éltek, más jelentőséggel bír a kérdés.” Ezért, mint írja, a mozdulat szimbolikus súlyát nem szabad figyelmen kívül hagyni, „mert komoly hatása lehet.”
Oberlander rabbi végül humorral és önreflexióval zárja sorait:
„Köszönöm minden olvasónak, hogy reagált az írásomra, és mindenki nyugodt lehet afelől, hogy én még egyszer nem fogom használni ezt az emojit, hisz én se élek már »gettó«-ban…”
Oberlander rabbi teljes, két része cikke ide és ide kattintva olvasható.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.