Niszán hónapját a Tóra az első hónapnak nevezi (2Mózes 12:1):

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez meg Áronhoz Egyiptom országában, mondván: Ez a hónap nektek a hónapok kezdete, első ez nektek az év hónapjai között”.

Bár a zsidó újévet nem ekkor üljük hanem a hetedik hónap, tisri elsején (és másodikán), az egyiptomi zsidók ősi szokása, hogy niszán első napjáról ünnepélyes keretek között emlékeznek meg. Hagyományaik szerint már nyolcszáz éve is megülték Ávráhám ben Mose rabbi, a Rámbám fia idejében.

Az esemény a széder ál-táuhid nevet kapta, melynek jelentése: az egység szertartása és Isten egységére utal, aki csodák sorozatát hajtotta végre ebben a hónapban Izrael népéért. Emellett ezen a napon avatta fel Mózes a pusztai szentélyt az egyetlen Istennek. A szertartás már kevesek számára ismert, és nem sok helyen gyakorolják, de egyes közösségek továbbra is nagy figyelmet szentelnek e napnak.

A New Yorkban működő, egyiptomi zsidók által alapított Ahaba Veahva zsinagóga a következő magyarázatot fűzi a hagyományos szédert két héttel megelőző széderhez:

„Niszán hónap első napján hallották meg Izrael fiai, hogy csodálatos módon kiszabadulnak a hónap 15. napján. Azért gyűlünk össze, hogy megemlékezzünk Isten csodáiról és kegyelméről, melyet népével gyakorol. A midrás szerint ahogy niszán hónapban jött el a megváltásunk a múltban, úgy niszán hónapban jön el majd az újbóli megváltásunk is. Azért tartjuk ezt a szertartást, hogy mindannyian a megfelelő spirituális szintre emelkedjünk és átjárjon bennünket a gondolat, hogy ez a hónap lehet a végső megváltás hónapja”.

A rítus menetének mindössze egy nyomtatott leírása ismert, mely az egyiptomi Alexandriában készült. A tízoldalas füzetben található imafüzér sokban hasonlít a ros hásánái könyörgésekre, egészséget, bőséget, áldást és megváltást kérve az elkövetkező időszakra. Ismert még egy kézzel írt, 1100 éves változat is, melyet a híres kairói genizában találtak és némileg hosszabb liturgiát tartalmaz.

Az ál-táuhid ünneplése már a niszán újholdját megelőző szombaton elkezdődik, amikor különleges imák hangzanak fel a zsinagógában.

Szokások niszán elsején

Niszán elsején az emberek igyekeznek tartózkodni minden szükségtelen munkavégzéstől, pészah félünnepi napjaihoz hasonlóan. Újhold előestéjén gyertyát gyújtanak az elhunyt családtagok és a nagy rabbik emlékére. Bőségesen terített asztalhoz ülnek le, az étkezés előtt pedig – a szombati és ünnepi kidushoz hasonlóan – egy serleg bor felett mondanak áldást. A lakoma során pijutokat, héber, arab és arámi nyelvű vallásos költeményeket énekelnek. Az egyik ilyen – arámi nyelvű – dal szövege a héber naptár hónapjait veszi sorra és arra keresi a választ, hogy melyiket illeti az elsőség.

Ijár hónap például azért esik ki a versenyből, mert a bika csillagjegy az aranyborjú bűnére emlékeztet. Végül természetesen niszán győzedelmeskedik:

„Én vagyok az uralkodó és a vezető mindegyikük felett. A szolgaságból való szabadulás bennem jött el és Ő [Isten] bennem váltja meg őket a jövőben” – áll az utolsó versszakban. Egy másik dal inkább az újévi liturgiára hasonlít: „Legyen meg az akaratod Istenünk és atyáink Istene, hogy az elkövetkező évben béke legyen az osztályrészünk”.

Niszán elseje egyébként valóban egyfajta újév:

„Niszán elseje a királyok és az ünnepek újéve”

– áll a Misnában (Ros hásáná 1:1), amikor a négyféle újévről ír. Az ál-táuhidot köszöntő kidusnak is talán misnai gyökere van és arról a nagyszabású ünnepségről emlékezik meg, amit akkor rendeztek, amikor a Szánhedrin, Izrael legfelsőbb bírósága kihirdette az új hónap kezdetét, a hold sarlójának feltűnését megfigyelő tanúk kihallgatását követően. A bejelentést követően így kiáltottak fel: „mekudás”, azaz megszentelt. Niszán hónap kihirdetése volt a legnagyobb jelentőségű, hiszen azzal a már említett tórai parancsolatot is teljesítették.

Mindezek fényében joggal merülhet fel a kérdés, hogy ezt a fontos napot miért csak az egyiptomi zsidók ünneplik?

Egyes kutatók úgy vélik, hogy niszán hónap első napját egykor széles körben ünnepelték Izrael földjén, illetve az onnan elszármazott és az ősi hagyományokat őrző csoportokban. Nem ünnepelték azonban az ókor végi-kora középkori zsidó világ másik nagy központjában, Babilóniában. A történelem viharai szétszórták a szentföldi zsidó közösséget, így a babilóniai szokások terjedtek el a világ minden részén. Ál-táuhid ünnepe tehát az Izrael földjén élt zsidó közösség egyik elfeledett hagyományát őrzi a mai napig.