Történt valamikor az 1810-es évek elején, amikor Napóleon számos győztes csata megvívása után, elindult Moszkva felé, hogy meghódítsa a cár birodalmát is.

A nagy francia hadvezér és császár, újabb hadsereget állított fel, katonákat toborzott Spanyolországtól a Varsói Hercegségig. Ennek következtében százezrek kényszerültek arra, hogy polgári ruhájukat francia uniformisra cseréljék, a kezeikbe pedig az addigi kenyérkereső szerszámaik helyére az emberi élet kioltására alkalmas fegyvereket vegyenek.

Ekkor került a francia sereg soraiba egy alig húsz éves bóher is. Simon, bár szegény családból származott, igen éles eszű Talmud-tudós hírében állt, ezért sikerült beházasodnia egy gazdag bálebósz családjába, és feleségül vennie a jómódú Gitl Chavát. A hüpe után az apósa házában éltek valahol Varsó mellett, egy kis stetlben. A fiatal párnak boldogan teltek a mindennapok, hála az Örökkévalónak, anyagi gondjaik nem voltak, így Simon egész nap a szent Tan tanulmányozására fordíthatta idejét. Korán reggeltől késő estig tanulmányozhatta a bölcsek vitáit és csavaros kérdéseit.

Az idillt Simon behívója törte meg: lovas katonának sorozták be, habár lovon még életében nem ült.

Simon ügyetlen volt, ezért sokat ugratták a nyereghez szokott bajtársai, ügyefogyottnak titulálva a pajeszos zsidót. Így ment bő egy hétig, mígnem Minszk városa alá nem értek, ahol teljesen megváltozott Simon viselkedése. Az addig esetlen lovas, egyszeriben bátor katonává vált, aki még önként is jelentkezett veszélyes küldetésre.

 

A becsület többet ér minden vagyonnál

Anyagi helyzete nagyon rossz volt, ő mégsem akarta kifelé mutatni, hogy milyen szerényen él.

 

Egy este, amikor Napóleon tábori sátra előtti őrségre rendelték, a vele strázsálók megkérdezték, hogy mi az oka a hirtelen hősiességének. Simon a legnagyobb hittel és határozottsággal kijelentette: az, hogy tudja, épen és egészségesen fog visszatérni a feleségéhez.

„Talán kártyát vetett neked valami vénasszony?”

– kérdezték nevetve a társai, de Simon nem nevetett, hanem kurtán kijelentette, hogy értelmes emberek nem fordulnak jövendőmondóhoz, így a vallásos zsidók sem tesznek ilyet. De ez nem elégítette ki a körülötte állók kíváncsiságát, s noszogatták, hogy ugyan mondja már el, miért olyan biztos a hazatérésében. Végül Simon nagy elánnal mesélni kezdett.

„Itt él a közelben a népünk szent embere, és minap, amikor otthona előtt lovagoltunk el, akkor lemaradtam a csapattól, mintha csak a lovam nyergének hevedere ereszkedett volna meg, de valójában azért, hogy egy percre betérhessek a rebbéhez. A rebbe pedig, miután gyorsan elpanaszoltam félelmemet, megnyugtatott, hogy teljesítsem csak nyugodtan, becsülettel és bátorsággal a szolgálatom, mert épen és egészségesen fogom a feleségem viszontlátni.”

A nagy mesélésbe Simon teljesen belefeledkezett, ezért észre sem vette, hogy lengyelről jiddisre váltott, időnként pedig még néhány francia szót is belekevert mondandójába, így pedig inkább nevetségessé és érthetetlenné vált a rebbétől kapott jóslata. Legyintettek is rá, hogy bolond zsidó, zagyvaságokat beszél. De nem így a nagy császár, aki híres volt arról, hogy hitt a babonákban, így aztán meg is parancsolta Simonnak, hogy másnap vigye a rebbe elé.

Reggel Napóleon levetette díszes uniformisát, jellegzetes kalapját, s egyszerű gyalogsági szerelésben ment Simonnal a rebbe szerény hajlékába. Szabálytalanul tapasztott vályogház volt a rabbi otthona, amely csupán két helyiségből állt, benne a legszükségesebb bútorokkal, viszont a falak mentén mennyezetig érő polcok húzódtak, telis-tele könyvekkel. 

Amikor az álruhás Napóleon belépett a szobába, akkor az ősz rebbe áldást rebegett: „Dicsértessél Urunk, Istenünk, a világ királya, aki fenségedből a földi embernek is adtál!” Majd mélyen meghajolt látogatója előtt s megkérdezte:

„Mit parancsol a franciák hatalmas császára, aki immár a világ fele fölött uralkodik?”

Napóleon megdöbbent, hogy a rebbe rögtön ráismert, mire a szentéletű aggastyán folytatta: „Ne csodálkozzon uram, hogy megismerem. Jöttét már évekkel ezelőtt tudtomra adta Ő, aki mindenek felett áll. Fohászkodtam is az Örökkévalóhoz, hogy térítse el fenséged szándékát a további hadjáratoktól, de mindhiába. Ma éjszaka sziporkázva fénylő csillagot láttam, mely éppen oly hamar le is áldozott: ez volt a fenséged csillaga. Perzselő forróság és csontfagyasztó hideg, tűz és víz fog szövetkezni fenséged ellen és távol hazájától, elhagyatottan fog meghalni ön, a nagy francia császár, akit most százezrek vesznek hódolattal körül.”

 

A purimi kisfiú, aki az Eszter nevet kapta

A purimi vigadalom közeledett, de Perele otthonába még nem érkezett meg a várva várt vendég.

 

Napóleon teljesen megrémült ettől a jóslattól, becsapta az ajtót, lóra kapott és sebesen távozott. Később aztán, amikor már kissé megnyugodott, gúnyolódott egy sort az agg rebbén, hogy biztos már nem járnak rendesen az agya fogaskerekei, ám pár hónappal később amikor Moszkvát felgyújtották, s őt a végeláthatatlannak tűnő hósivatagon, megfagyott katonái között menekítették szánon, akkor tudta, hogy a rebbe intése igaz volt, s hogy magányos halálát sem kerülheti el. S bár Elba szigetéről még megpróbált visszatérni, Szent Ilona szigetéről már nem volt menekvése.

És mi lett Simonnal, a lovas katonával?

Hála az Örökkévalónak, a jámbor bóhernek mondott jóslat is beteljesedett, s épen, egészségben újra hazatérhetett feleségéhez, ki karján közös kisdedüket ölelte magához.

Címlapkép: Wikipédia