Egy apai történet arról, hogyan változtatta meg a Lubavicsi Rebbe személyes tanácsa egy teljes életpálya irányát és biztosította a család jövőjét.
Az 1920-as években Kanadába érkező zsidó bevándorlók élete gyakran tele volt bizonytalansággal és kockázattal. Elimelech Leiman apjának története azonban azt mutatja, hogy a bölcs tanács és a hit ereje képes volt áttörni a nehézségeken, lehetőségeket teremteni ott, ahol remény alig volt. A Rebbe személyes útmutatása nemcsak üzleti döntéseket formált, hanem egész életét megváltoztatta, és hosszú távon biztosította családja jólétét.
A Chábád első küldöttei 1945-ben mentek Kanadába
Apám Ukrajnában született, de már Kanadában nőtt fel. 1923-ban hagyta el a Szovjetuniót, félve a besorozástól. Románia felé lépte át a határt, ahol felszállt egy Amerikába tartó hajóra. A szigorodó bevándorlási kvóták miatt az Egyesült Államok nem fogadta be, így végül Kanadában telepedett le, ahol férfiruha üzletet nyitott, mely igen sikeresen működött.
A Chábád első küldöttei 1945-ben költöztek Kanadába. Három rabbi, Kramer, Hendel és Greenglass érkezett elsőként. Apám jó barátságba került velük, különösen Greenglass rabbival. Ő javasolta apámnak, még valamikor az ötvenes évek elején, hogy keresse fel a Rebbét és kérjen tőle tanácsot az üzleti ügyeihez.
Szándékos tüzek vezettek a Rebbe irodájába
Apám akkoriban egy régi épületet birtokolt Montrealban, melynek a földszintjén működött az üzlete, az emeleteket pedig apró üzemeknek adta bérbe. A problémát az jelentette, hogy az egyik üzem tulajdonosa rájött, hogy kifizetődőbb tüzet okozni és bezsebelni a biztosítási díjat, mint termelni.
Néhány tűzeset után a biztosító társaság ultimátumot intézett apámhoz: vagy egy csőhálózatból álló locsolórendszerrel látja el az épületet, vagy teljesen új házat emel. Máskülönben nem újítják meg a biztosítását. Apám nem engedhette meg magának, hogy biztosítás nélkül működjön, mert ruhakereskedőként igen gyúlékony termékekkel foglalkozott. Mivel a locsolórendszer rendkívül költséges volt, így az építkezés mellett döntött.
A tervek el is készültek, de nem volt elég tőkéje, hogy belevágjon a kivitelezésbe. Apámat kétségbeesésbe taszította szorult helyzete és nem látott kiutat. Eldöntötte tehát, hogy ellátogat a Rebbéhez. Az útra engem és a bátyámat is elvitt.
Depressziósan ment a Rebbéhez
Apám nagyon rossz lelkiállapotban volt, amikor beléptünk a Rebbéhez. Görnyedten járt és meg kellett kapaszkodnia a Rebbe asztalába, hogy állva tudjon maradni. Sugárzott róla a mély depresszió.
A Rebbe ránézett apámra, és keményen rászólt: „Reb Noszon, egyenesedjen már ki!”. Apám így tett, majd részletesen felvázolta az épület körül kialakult helyzetet és a beruházáshoz hiányzó tőke problémáját. Elmondta azt is, hogy állandó rettegésben telnek a napjai, mióta nincs biztosítása.
A Rebbe türelmesen végighallgatta apámat, majd a bátyámhoz fordult, aki a tervrajzokat fogta a kezében: „Add csak ide a terveket” – monda neki. Széthajtogatta a papírokat és úgy tanulmányozta őket, mint egy építészmérnök.
Ezt tanácsolta a Rebbe
Olyan kérdéseket tett fel, melyekből látszott, hogy ért az épületekhez. „Miért ilyen alacsony a pince belmagassága?” – tudakolta. Apám elmondta, hogy sziklás a talaj és ezért túl drága lenne mélyebbre ásni. „Látom, hogy az alapozás csupán három emeletet tesz lehetővé. Miért csak hármat?” – faggatózott tovább. Apám úgy felelt, hogy nincs pénze több emeletre és a jövőben sem tervez további bővítést.
A Rebbe erre a következő tanácsot adta: „A pince belmagasságát nagyobbra kell méretezni és olyan szilárdságú alapozásra van szükség, melyre később további emelteket lehet majd felhúzni, még akkor is, ha jelenleg ez elképzelhetetlennek tűnik”.
Hozzátette azt is, hogy nagyobb edényben több Isten-i áldás fér el.
Miután mindezzel végzett, a Rebbe elmosolyodott. Azt mondta apámnak, hogy legyen vidám és úgy gondoljon önmagára, mint egy csatába induló katonára, aki ugyan nem tudja, hogy mi lesz az ütközet kimenetele, de hisz a győzelemben. Emellett azt ajánlotta, hogy Montrealba visszatérve üljön le a bankárával és bízza a sorsát teljen mértékben az Örökkévalóra.
A Rebbe szavai elsöpörték a depressziót
Apám új emberként lépett ki a Rebbe irodájából. A beszélgetés hatására bizakodás váltotta fel a depresszióját. Miután hazatértünk, elment a bankba, ahol rendkívül jó feltételek mellett kapott kölcsönt, s így elkezdődhetett az építkezés. Ha jól emlékszem, a terveket a Rebbe elképzelése alapján változtatták meg.
A Rebbe olyan szilárd önbizalommal ruházta fel apámat, hogy képessé vált keményen tárgyalni és nagyban gondolkodni. Így történhetett meg, hogy csak a szokásos kamat felét kellett kifizetnie a kölcsön után. Korábban nem mert volna ilyen kéréssel előállni.
A beruházás teljes költsége 120 ezer dollár körül volt, melyből apám 40 ezret tudott önerőből kifizetni, a fennmaradó részt pedig hitelből fedezte, mindössze hat százalékos kamattal.
Néhány évvel később valaki felajánlotta apámnak, hogy társuljon be az üzletébe. Montreal szélén akart építési telkeket vásárolni s ehhez keresett partnereket. Apám óvatosságból visszautasította az ajánlatot, de az ismerőse egyre csak forszírozta az ügyet, ezért a Rebbéhez fordult tanácsért.
A Rebbének természetesen újfent igaza lett
A Rebbe a vállalkozás mellett tette le a voksát, sőt, az javasolta apámnak, hogy adja el a házát és az így befolyt pénzt is fektesse be. Anyám eleinte hallani sem akart a ház eladásáról, de végül igent mondott. Később még a gyerekeiktől is kértek kölcsön, hogy minél többet tudjanak befektetni. Ilyen sokat ért számukra a Rebbe szava. Végül a teljes vállalkozás huszonöt százalékát ők birtokolták.
A Rebbének természetesen igaza lett. Amikor apámék megvásárolták a földet, az még mezőgazdasági területként volt besorolva, ám hamarosan lakóövezetté nyilvánították s ezzel drámaian megemelkedett az értéke. A felparcellázott területet még húsz éven át árulta apám a társaival, és folyamatos jövedelemhez jutott ezáltal. Az ötcentes négyzetméterár öt dollárra nőtt, tehát igen tetemes hasznot zsebelhettek be.
Végül apám egy szép házat vásárolt Izraelben és 1978-ban oda is települt. Mindez a Rebbe tanácsainak volt köszönhető.
Elimelech Leiman 2011 májusában, jeruzsálemi otthonában adta az interjút. Forrás: JEM.tv
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.