Egy hideg orosz téli éjszakától a Rebbe áldásán át egy lehetetlennek tűnő lakásvásárlásig. Joszef Jicchák Munitz rabbi életútja a hit, az engedelmesség és az Isten-i gondviselés története.
Hogyan formálja egyetlen döntés egy egész élet irányát? Joszef Jicchák Munitz rabbi személyes visszaemlékezésein keresztül egy olyan világ tárul fel, ahol a Tóra-tanulás, a Chábád hagyomány, a Rebbe szavai és az emberi bátorság szorosan összefonódnak. A történet nemcsak egy család és egy közösség sorsát rajzolja meg, hanem azt is megmutatja, mit jelent valóban rábízni magunkat az Örökkévalóra.
Így lett a rabbi apja lubavicsi haszid
Édesapám, Jiszraél Méir Munitz rabbi Oroszországban nőtt fel. Egész gyermekkorában rendkívüli szorgalommal tanulta a Tórát. Csütörtökönként – már a bár micvája előtt is – áttanulta az egész éjszakát. Egyik alkalommal azonban annyira megfájdult a feje, hogy nem tudott koncentrálni, ezért úgy döntött, hazatér a tanházból. Hideg téli éjszaka volt, és útközben énekszót hallott: egy haszid összejövetel mellett haladt el, ahol a helyi lubavicsiak egyik jeles napjukat, kiszlév 19-ét ünnepelték. Úgy döntött, hogy bemegy és ahogy gyakran mondta, attól a pillanattól kezdve soha többé nem jött ki onnan.
Igazi hasziddá vált: tanulmányozta a Chábád tanításait, hosszasan imádkozott, és gyerekeket is tanított Tórára, annak ellenére, hogy ez a Szovjetunióban törvényellenes volt.
Saját jesivát alapítottak
Egy alkalommal, miután hajszál híján tudta csak elkerülni a KGB razziáját, a barátaival elhatározta, hogy egyszer majd saját jesivát nyitnak. Idővel sikerült kivándorolniuk és az 1950-es években, amikor már a brooklyni Crown Heightsban éltek, ez meg is valósult. Az Oholei Torah jesiva kezdetben egyik barátjuk, reb Elja Chájim Roitblat otthonában működött. Ő apámmal együtt tanított, míg a harmadik barát, reb Micháel Teitelbaum az adminisztrációról gondoskodott.
A Rebbe tanácsára, hogy kiről is nevezzék el a gyermeket
Én valamivel korábban születtem, 1951-ben. Akkor még a Lower East Side-on laktunk, de a körülmetélésemet apám Crown Heightsban akarta megtartani, mert így a Rebbe – aki nem sokkal korábban vette át a mozgalom vezetését – betölthette volna a szándek szerepét, vagyis ő tarthatott volna engem a szertartás alatt. Apám azt szerette volna, ha a nevemet az előző rebbéről, Joszef Jicchák Schneerson rabbiról kapom, valamint egy rokonunkról is, akinek szintén Joszef volt a neve.
A körülmetélés előtti egyik haszid összejövetelen apám megkérdezte a Rebbét, hogy helyes-e, ha az előző rebbe neve mellett erre a rokonra is gondolnak a névadáskor.
A Rebbe azt válaszolta, hogy egy cádik, vagyis egy valóban szent ember neve „nem keverhető más emberek nevével”.
Később kiderült, hogy ez a rég elveszettnek hitt rokon valójában életben van, ami a hagyomány szerint újabb ok volt arra, hogy ne róla nevezzék el a gyermeket.
A Rebbe három követet küldött maga helyett
A körülmetélés napján édesanyám még nem érezte jól magát és nem tudott Crown Heightsba utazni, ezért a szertartást végül mégis a Lower East Side-on tartották meg. A Rebbe három jesiva-növendéket küldött maga helyett. Amikor ezek a diákok a metróból jöttek fel hazafelé menet, meglátták a Rebbét, amint kilép a Chábád központi épületéből.
– A körülmetélésről jöttök? – kérdezte tőlük. – Mi lett a gyermek neve?
– Joszef Jicchák – válaszolták.
– Ez egy cádik neve – jegyezte meg a Rebbe.
Reggelente mindig integettek egymásnak
Amikor Crown Heightsba költöztünk, egy New York Avenue-i lakásban laktunk – nem messze attól a háztól, ahol akkoriban a Rebbe és felesége éltek. Gyerekként reggelente mindig azt figyeltük, hogy mikor indul a Rebbe a zsinagógába. Amikor feltűnt, integettünk neki, ő pedig mindig feltekintett ránk és visszaintegetett.
A bár micvám előtt apámmal együtt fogadott a Rebbe és ezután minden évben újra bemehettem hozzá a születésnapomon. Az volt a szokás, hogy az ember írt egy cédulát mindarról, amit el akart mondani, és amikor a Rebbe elé lépett, átadta neki. A Rebbe elolvasta, majd szinte azonnal reagált minden leírt pontra. Egy évben, amikor a cédulámon azt olvasta, hogy tizenhét éves leszek, elővette a tollát, bekarikázta az életkoromat, és odaírta: „tov”, vagyis „jó”. E szó betűinek számértéke ugyanis tizenhét. Amikor áldást adott az előttem álló évre, mosolyogva felemelte a papírt, és megmutatta, mit írt rá.
Hogy lássák az arcát…
Amikor apám már túl idős lett ahhoz, hogy tovább tanítson az Oholei Torah-ban, az iskola vezetése azt fontolgatta, hogy nyugdíjba küldi. Írtak erről a Rebbének, aki azt válaszolta, hogy érdemes ott tartani apámat, már csak azért is, hogy a diákok lássák az arcát a folyosón.
Így apám azt a feladatot kapta, hogy a folyosón üljön és azokkal a gyerekekkel foglalkozzon, akiket kiküldtek az osztályból, mert rosszalkodtak az órán. Később sok diák mesélte nekem, hogy szándékosan próbálták elérni, hogy kiküldjék őket az óráról, csak hogy apámmal tanulhassanak – különösen a vizsgák előtt!
A hetvenes évek végén Pittsburgh-be költöztem, hogy a Chábád küldöttjeként szolgáljak Shlomo Posner rabbi irányítása alatt, aki a helyi lubavicsi jesivát alapította. Ez nem sokkal apám halála után történt, és Posner rabbi úgy törődött velem, mintha a saját fia lennék.
Bérelni vagy venni?
Kezdetben egy olyan házba költöztünk, amelyik az egyik helyi tanár tulajdonában volt volt és éppen eladásra kínálta. Az ingatlan nem igazán volt lakható állapotban, mert az ajtók-ablakok töröttek voltak és a fűtés sem működött. Télen olyan hideg volt, hogy kénytelenek voltunk kiköltözni onnan. Akkoriban nagyon nehéz volt új lakást találni. Végül ráakadtam egy ingatlanra, melynek bérleti díja megfizethető volt, ám nem voltam biztos benne, hogy elég tágas lesz-e a családunknak.
Levélben kértem tanácsot a Rebbétől, aki így válaszolt: „Amint köztudott, jobb vásárolni.”
Alig tudtam kifizetni a lakbért, erre a Rebbe azt javasolja, hogy vegyek házat! Amikor megkaptam a választ, azonnal Posner rabbihoz rohantam.
– Hogyan is engedhetném meg ezt magamnak?! – kérdeztem.
– A Rebbe azt mondta, hogy házat kell venned. Tehát keress egy eladó házat, és vásárold meg – jelentette ki kategorikusan Posner rabbi.
Találtam ugyan egy megfelelő ingatlant, de az ára megfizethetetlen volt, ezért visszamentem Posner rabbihoz. Ekkor azt mondta:
– Sokkal nagyobb ingatlanokat is vettem már pénz nélkül.
Posner rabbi ismert néhány embert a helyi hitközségnél, akikről azt mondta, hogy esetleg hajlandók lennének megfontolni egy közösségi oktató alkalmazását, ezért azt tanácsolta, forduljak hozzájuk.
– Ne feledd, ha ezer dollárt kérsz, csak százat adnak. Kérj tízezret – javasolta.
Én ezt túl soknak tartottam, ezért csak hétezret kértem. A legnagyobb meglepetésemre meg is kaptam a teljes összeget.
– Huszonötezret kellett volna kérned! – dorgált meg Posner rabbi.
Először cselekedj, az Örökkévaló úgy is megsegít
Végül egy Crown Heights-i kamatmentes kölcsönalap annyi pénzt adott, amennyivel fedezni tudtam a fennmaradó összeget, a ház zsidó tulajdonosai pedig beleegyeztek, hogy addig bérbe adják nekem az ingatlant, amíg össze nem gyűjtöm a teljes vételárat.
Így hát, bármilyen lehetetlennek is tűnt kezdetben, végül megvettük a házat, és tizenkilenc évig éltünk benne, egészen addig, amíg Buffalóba nem költöztünk, hogy megnyissuk a Metivta Menachem jesivát.
Az lakásvásárlás során Posner rabbi egy igen fontos leckét tanított meg nekem: amikor a Rebbe azt mondja, hogy tegyél meg valamit, akkor megteszed. Aggódsz az anyagi körülményeid miatt? Nincs elég pénzed? Ezekkel ráérsz majd később foglalkozni és Isten megsegít.
Joszef Jicchák Munitz rabbi máspiá (haszid lelki mentor), valamint részmunkaidős tanár a buffalói Ohr Temimim jesivában. Az interjú 2025 júniusában készült. Forrás: JEM
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.