A zsidó naptári év során a tórai ünnepeken kívül történelmi eredetű jeles napokat is megünneplünk. Ezek egy része régebbi eredetű, mint például a purim, mások egészen fiatalok, mint Izrael Állam nemzeti ünnepei. Utóbbiak közül kiemelkedik a függetlenség napja – héberül jom háácmáut –, amely a holokauszt emléknapjával (jom hásoá) induló, egyhetes megemlékezés- és ünnepségsorozatot zárja.

Az ijár hó ötödikén ünnepelt jom háácmáut elválaszthatatlan az ijár hó negyedikén tartott jom házikárontól, az emlékezés napjától. Mielőtt megünnepelnénk a zsidó állam újjászületését, fejet hajtunk azok előtt, akik az életüket adták az évezredes álom megvalósulásáért.

Theodor Herzl: „Ha akarjátok, nem mese”

A történelmi események összejátszásaként a XX. század közepére a szentföldi zsidó közösségnek lehetősége nyílt arra, hogy egykori, kétezer évvel korábban elvett területének egy darabján kikiáltsa a modern kori Izrael Államot. A függetlenséghez vezető utat meghatározta a XIX. század végétől egyre inkább megerősödő cionista mozgalom, az ennek nyomán beindult alijahullámok, valamint az 1912-es, független zsidó államot ígérő Balfour-nyilatkozat és a palesztinai brit mandátum 1948-as lejárta is.

Az államalapításhoz hozzájárult a holokauszt, és természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni a hazatérésről kétezer éven át szőtt és soha el nem feledett álmot sem. Fontos kiemelni, hogy ez utóbbinak semmivel nem volt kisebb szerepe az állam létrejöttében, mint a történelmi helyzetnek, hiszen a zsidók kétezer éve imádkoznak a visszatérésért, kétezer éve fordulnak imáinkkal Jeruzsálem, a zsidó nép örök fővárosa felé és kétezer éve siratják a Szentély pusztulását.

Az ENSZ 1947-es felosztási terve szerint egy zsidó és egy arab államalakulat jött volna létre a mai Izrael területén, és ezeknek Jeruzsálem lett volna a nemzetközileg felügyelt, megosztott fővárosa. Az arab országok azonban elutasították ezt a javaslatot – amely a mai napig az egyre inkább nyilvánvaló módon kivitelezhetetlen „kétállami megoldás” alapját képezi. Így a területen végül egy zsidó állam jött létre, bizonyos részeket pedig Jordánia és Egyiptom szállt meg.

A palesztinai brit mandátum lejártával 1948-ban, ijár hónap 5-én (abban az évben május 14.), egy fél évvel korábban hozott ENSZ-határozat nyomán megalakult a modernkori Izrael Állam. Ez lett Izrael Állam függetlenségi napja. A kétezer éve száműzetésben élő zsidó nép ismét államot alapíthatott. Az állam létrejöttét első miniszterelnöke, Dávid Ben-Gurion jelentette be Tel-Avivban, Herzl Tivadar hatalmas portréja alatt, óriási ünneplő tömeg előtt. Jeruzsálemben ostromállapot volt, ezért nem lehetett az ősi fővárosban kikiáltani a függetlenséget. Ben-Gurion beszédét a Kol Jiszráel (Izrael hangja) rádió élő egyenes adásban közvetítette. A híres beszéd e szavakkal kezdődött:

„Ezennel kihirdetem Izrael Állam megalakulását”.

Érdekesség, hogy a mandátum csak ijár hónap hatodikán járt le, mivel azonban ez a nap szombatra esett, a függetlenséget már előző nap, pénteken nap közben kihirdették azzal a kitétellel, hogy a palesztinai brit mandátum aznap esti lejártával lép csak életbe. Az örömöt beárnyékolta, hogy még aznap megkezdődtek az összecsapások az ország arab lakóival és a környező arab országokkal. Ez volt Izrael függetlenségi háborúja. És bár a harcok azóta sem szűntek meg, az ország él és virágzik.

Szimbólumok

Az újjáalakuló állam kikiáltása előtt két nappal döbbentek rá a cionista mozgalom vezetői, hogy még nem hoztak hivatalos döntést az ország hivatalos nevéről. Végül az Izrael megnevezést választották, mely olyan versenytársakon kerekedett felül, mint Júdea vagy Cion. A zászló és a címer kérdését sem kapkodták el: három héttel a függetlenség kikiáltása után hirdettek pályázatot a nemzeti szimbólumokról. 

Néhány héttel az államalapítás után az ifjú állam kormánya a sokkal sürgetőbb problémák mellett a zászló kérdésére is időt szakított. Bár könnyű választásnak tűnt a cionista zászló egyszerű átvétele, a kormány attól tartott, hogy a diaszpórában élő zsidók a továbbiakban nem tudják majd használni azt anélkül, hogy kettős lojalitással, vagy – ami még rosszabb – egyenesen árulással vádolnák meg őket. A kormány így pályázatot írt ki a megfelelő zászló megtervezésére. A több tucatnyi beérkezett pályamű túlnyomó része a cionista zászlót használta kiindulópontul.

A kormány által kinevezett bizottság végül a cionista zászló mellett döntött. A kormány 1948. október 28-án megszavazta a kék-fehér zászló használatát Izrael Állam zászlajaként. Az indítványt ellenszavazat nélkül fogadták el a képviselők, a kék-fehér zászló azóta is büszkén lobog. 

Hogyan zajlik az ünnep?

Ez a nap általános és nagyon szigorúan vett állami munkaszüneti nap, ünnepségek, különféle összejövetelek napja. Mindenhol lobog a kék-fehér zászló, kék-fehérbe öltözik minden és mindenki, akinek fontos e nap. Az állami óvodákban Izraelről szóló dalokat tanulnak a gyerekek, az iskolákban pedig részletesen megismerik a történelmi körülményeket.

A központi állami ünnepséget erev jom háácmáutkor, vagyis este tartják a jeruzsálemi Herzl-hegyen. Zászófelvonás után beszédek következnek és tizenkét kiválasztott személy meggyújtja az Izrael törzseit szimbolizáló tizenkét fáklyát „letiferet medinát Jiszráel” – Izrael Állam dicsőségére. A fáklyák fellobbantását minden évben olyan egyénekre bízzák, akik életművükkel példát mutatnak. Elhangzik a Hátikvá, a nemzeti himnusz is. A városok, települések is megtartják a maguk ünnepségét bemutatókkal, beszédekkel és fáklyagyújtással. A korábban elmaradhatatlan tűzijáték a központi ünnepségen és számos egyéb településen elmarad, hogy ne nehezítsék a poszttraumás nehézségekkel küzdő veteránok részvételét.

Jom háácmáut napja a családé és a barátoké, akik összegyűlnek, hogy vidáman fogyasszák el a hagyományos menüt: kis kerti grillen, vagyis mángálon készített ál háést: tűzön sült húst és zöldségeket, amit pitával, sok salátával, csicseriborsóból készült humusszal, illetve szezámmagból készült tchinával fogyasztanak.

A televízió és a rádió az ünneppel kapcsolatos műsorokat sugároz, izraeli filmeket vetítenek és élőben közvetítik az ünnepségeket. Ezen a napon kerül sor a nemzetközi bibliaismereti verseny – chidon Tánách – döntőjére, amit milliók kísérnek figyelemmel. A versenyen résztvevő diákoknak szinte fejből kell ismerniük a zsidó Bibliát ahhoz, hogy sikeresen szerepelhessenek. Ezen a napon adják át a rangos Izrael-díjat is. Számos katonai intézmény látogatható és sok helyre díjmenetesen léphetnek be a látogatók – ha beférnek. 

Az ünnep vallási aspektusa

Az izraeli főrabbinátus már 1950-ben, mindössze két évvel a függetlenség kikiáltása után úgy döntött, hogy jom háácmáutkor, akárcsak számos más ünnepnapon, el kell mondani a hálélt, a zsoltárokból álló, hálaadó imafüzért. Ez a szokás a vallásos-cionista közösségekben bevett gyakorlattá vált, ám a háredi közösségek nem gyakorolják és a hétköznapi imarendet mondják el. A vallásos-cionista közösség tagjai jom háácmáutkor ünnepi ruhát öltenek, imáikkal pedig mély spirituális tartalommal töltik meg ezt a napot, mert az újjászületett zsidó államban és a diaszpórában élő zsidók tömegeinek hazatérésében az ősi próféciák beteljesülését látják.

Fotó: Pixabay