Hét évtizeddel ezelőtt alakult meg a modern Izrael Állam. Egy emberöltőnyi idő alatt ez az aprócska földdarab felvirágzott, szó szerint és átvitt értelemben is. Mezőgazdasági, ipari, technológiai fejlődése mellett pezsgő kulturális és vallási élet alakult ki a csodák földjén. 

Izrael, a csodák földje, ahol a csodák mindennaposak. Ahol egy zsebkendőnyi területen ugyanúgy megtalálható a tengerpart, mint a sivatag, a havas hegycsúcs, mint a Föld legmélyebb pontja. Ahol a négyezer éves történelem összeér a modern korral, a jemeni emigráns a magyar bevándorlóval, és ahol a naponta fenyegető támadások árnyékában is úgy köszönnek: sálom – béke. Izrael, ahol a gyerekek előbb tudják azt mondani, hogy „dáj” – elég, mint azt, hogy anya vagy apa. Egy ország, ahol jelen van a jeruzsálemi Meá Seárim ultraortodox közössége ugyanúgy, mint Tel-Aviv ultraliberális lakossága, ahol a zsidók mellett megférnek az arabok, muszlimok és keresztények egyaránt, holott maga az állam nemzetiségére és vallására nézve is – zsidó állam. Az Ígéret Földje, a Szentföld és a modern kori Izrael Állam egyben. Az ország, melynek lakói a világ egyetlen olyan nyelvét beszélik, mely gyakorlatilag holt nyelv volt, ám szorgalmas munkával, néhány elszánt tudós, mindenekelőtt Eliézer Ben-Jehuda vezetésével, felélesztették, modernizálták, és újra egy egész nemzet használja azt.

 

Út a modern államhoz

A történelmi események összejátszásaként a XX. század közepére a szentföldi zsidó közösségnek lehetősége nyílt arra, hogy kikiáltsa a modernkori Izrael Államot. A formális függetlenedés előzményeként felsorolhatjuk a XIX. század végétől egyre inkább megerősödő cionista mozgalmat, illetve az ennek nyomán beindult alijahullámokat, az 1912-es Balfour-nyilatkozatot, a palesztinai brit mandátum lejártát, a XX. század első felének európai eseményeit, és természetesen a hazatérésről szőtt, kétezer éves álmot is. Az ENSZ 1947-es felosztási terve szerint két állam jött volna létre a mai Izrael területén, egy zsidó és egy arab államalakulat, Jeruzsálemmel, mint nemzetközileg felügyelt, megosztott fővárossal. Az arab országok azonban elutasították ezt a javaslatot – mely a mai napig az egyre inkább nyilvánvaló módon kivitelezhetetlen „kétállami megoldás” alapját képezi -, így a területen végül egy zsidó állam jött létre, bizonyos részeket pedig Jordánia és Egyiptom szállt meg.

1948. május 14-én, a zsidó naptár szerint ijár hó 5-én (ez a nap lett Izrael Állam függetlenségi napja, a jom háácmáut) Dávid Ben-Gurion a Tel-Avivban, Herzl Tivadar hatalmas portréja alatt, az összegyűlt óriási tömeg előtt, a Kol Jiszráel rádió első élő adásában kihirdette Izrael Állam megalakulását. Híres beszédét ezekkel a szavakkal kezdte: „Ezennel kihirdetem Izrael Állam megalakulását”.

 

Hetven éve hadban

Az állam létrejöttével egy időben kezdetét vette az akkor polgárháborúként már hónapok óta folyó függetlenségi háború, melyet az elmúlt hét évtizedben számos más, védekező háború követett, melyet az Izraelhez képest hatalmas területet birtokló arab államok kényszerítettek ki. Ezek közül a legismertebbek között van az 1956-os szuezi-válság, az 1967-es hatnapos, az 1973-as jom kipuri, valamint az 1982-es és a 2006-os libanoni háború. A legutóbbi katonai akció a 2014 nyarán vívott gázai hadjárat, más néven az Erős Szikla (Cuk Éjtán) hadművelet volt.

A hetven éve hadban, vagy legalábbis háborús készültségben álló kis ország lakossága azonban nem tétlenkedik. A Palesztinai Brit Mandátum területén már működő intézményrendszerre építve létrehozták az egészségügyi ellátó rendszert, az oktatási- és bankrendszert, és erős gazdaságot, melynek csupán egyik szelete a hadiipar.

Mocsárból termõföld

A korai chálucok, vagyis úttörők mun­kája nyomán lassan termővé vált a sivatag, megművelt föld lett a ko­rábban csak szúnyogok lakta mocsárból. Izrael élen jár a mezőgazdasági fejlesztésekben: itt tenyésztették ki a koktélparadicsomot, és ez a hazája a világon egyre jobban el­terjedő, a lehető leginkább vízta­ka­rékos, csepegtetős öntözési eljá­rás­nak is. Egészségügyi téren is egyre-másra újabb felfedezésekkel áll­nak elő az izraeli tudósok, és a turizmus kiemelkedő szerepéről sem szabad megfeledkeznünk. Emellett mára egyértelműen húzóágazat lett a hi-tech, és a maroknyi kis nép, amely a történelem mindenféle lo­gi­káját meghazudtolva az isteni Gond­viselésnek köszönhetően túlélte évezredek üldöztetését is, start-up nemzetté vált, ahol gombamód sza­porodnak az újabb és újabb, csúcs­technológiát fejlesztő cégek.

 

Modern állam évezredes alapokon

A fiatal ország fővárosa és egyben közigazgatási központja Jeruzsálem lett. A szent városban épült fel az izraeli parlament, a Kneszet, mely nevét a zsidó hagyomány kneszet hágdolá – nagy gyülekezetéből vette, és ennek megfelelően 120 tagot számlál. Tagjait demokratikus választásokon választják – a Kö­zel-Kelet egyetlen demokratikus államává téve Izraelt – és, bár egy-egy kormányciklus elméletben négy évig tart, a gyakorlatban sokszor tartanak előrehozott választásokat. Beletelt néhány évbe, mire a Kneszet állandó épületet is kapott. Jeruzsálem Givát Rám nevű negyedében 1960 augusztusában adták át végül a levegős, betonból készült épületet, melynek értékei közül kiemelkedik a Chagall-terem.

A jelenlegi Kneszet a huszadik a sorban, és 2015 óta működik, élén Bin­jámin Netánjáhu miniszterelnökkel, aki az ország történetének leg­hosszabban folyamatosan kormányfőként működő alakja; 2016 végén „előzte meg” az addig élen járó Dávid Ben-Guriont, az ország első miniszterelnökét. Netánjáhu a 12. miniszterelnök egyébként, mivel a legtöbbjük több kormánynak is vezetője volt. Az izraeli politika jellegzetessége az is, hogy a vezető politikusok mögött szinte minden esetben fényes katonai karrier is áll. Ha már az ország vezetőt emlegetjük, feltétlenül meg kell említenünk Golda Meirt, aki a világ negyedik (és Izrael mind ez idáig egyetlen) női miniszterelnöke volt 1969 és 1974 között, akiről azonban azt mondták a kortársak, hogy ő volt az egyetlen férfi a kormányban.

Az állam életében a kezdetektől fontos kérdés volt a valláshoz, vallásossághoz való hozzáállás. A korai cionisták többsége hangsúlyozottan kulturális, nem pedig vallási alapokon állt. Zsidóságukat sokkal inkább népi, mintsem vallási hovatartozásként értelmezték. Mára a cionizmus sokkal erőteljesebb eszme a vallásos mozgalmak körében, és a vallásos cionista közösség meghatározó és befolyásos részét képezi az izraeli mozaiknak. Az állam világi alapokon áll, ám a zsidó vallási hagyományok mindig is fontos részét képezték az államapparátus működésének, a gazdaságnak, az oktatásnak és az egyéni és állami élet minden egyéb területének.

 

A földhöz való jog

A Tórában Ávráhám ősapánk történetétől kezdve számos alkalommal szerepel az ígéret, mely szerint Izrael Földje a zsidó népé lesz, bár a világ népei a történelem során soha nem fogadták el a zsidók e földhöz való jogát. Ezt a tendenciát láthatjuk a modern kori államalapítástól kezdve is, hiszen, ahogy fent említettük, az arab államok a kezdetektől fogva elutasították a kétállami megoldást, és ellenezték a zsidó állam létrejöttét, és a világ számos országa a mai napig megkérdőjelezi a zsidó állam létjogosultságát, illetve azon belül Jeruzsálemet, mint Izrael elidegeníthetetlen és feloszthatatlan fővárosát.

Az ENSZ-határozat által Izraelnek ítélt terület a háborúk nyomán rendszeresen nőtt, illetve csökkent. A hatnapos háborúban Izrael visszaszerezte egyes, korábban elveszített területeit, melyek közül kettőt azóta feladott: a Szinájt az 1978-as egyiptomi békekötéskor, illetve a Gáza-övezetet a 2005-ös kivonulás alkalmával. A 67-es határokon kívül fekvő területek közül – ide tartozik Kelet-Jeruzsálem, a Golán-fennsík, valamint Jehuda és Somron –, Izrael csak az első kettőt annektálta, Jehuda és Somron azonban közigazgatásilag különálló egységet képez. Az itt élő arab lakosság nem kapott állampolgárságot, ők a Palesztin Hatóság felügyelete alá tartoznak. A területet három térségre osztották: az „A” a Palesztin Autonómia része, ide izraelieknek tilos és életveszélyes a belépés, a „B” palesztin polgári, de izraeli katonai ellenőrzés alatt áll, a „C” területeket pedig kizárólag Izrael ellenőrzi.

 

Izrael, ahol sétálni is micva

Bár a Jehosua próféta vezette hon­fog­lalást követő 3200 évben folya­ma­tos volt a zsidó jelenlét az országban, az 1948-as államalapítás döntő változást hozott a Szentföld és az itt élő zsidóság számára. A második Szentély polgári időszámítás szerinti 70-ben történt lerombolását követő szétszóratás után a száműzetésbe kényszerített zsidók mindig is visszavágytak őseik földjére, erről tanúskodnak mindennapos imáink. A modern kori Izrael Államban las­sanként megvalósul a próféciák ál­tal megjövendölt „kibuc gálujot” – a szétszórtak összegyűjtése, ahogyan egyre több és több zsidó teljesíti az alijázás micváját, és költözik Izraelbe. A Talmud bölcsei szerint „Izrael földjén élni felér a Tóra összes parancsolatával”. Egy másik he­lyen azt olvassuk: „minden négy ámá [2 méter], amelyet az ember Izrael Földjén megtesz, egy micva”. Izrael Állam létrejötte lehetővé tette, hogy zsidók milliói tartsák be nap, mint nap e micvákat, ismét a zsidóság szellemi és történelmi központjává emelve e kicsi, de annál fontosabb földdarabot.

Dénes Anna írása

A cikk az Egység magazin 104. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.

 

 

Megjelent: Egység Magazin 28. évfolyam 104. szám – 2018. március 6.