Valamikor az 1930-as években, valahol Szatmár megyében, de még az is lehet, hogy a Dunántúlon, élt egy földesúr, akit a nép csak úgy nevezett, a „zsidó nábob”. A zsidó jelző csupán annyiban illette meg, hogy nem mulasztotta el időben befizetni a hitközség által kivetett kultuszadót, egyébként a családjával együtt kikeresztelkedett, s mint katolikusok éltek pazarló életmódot. Feleségével volt egy kislányuk, Marika, akinek a neveltetését az úri szokásnak megfelelően egy német fräuleinra bízták, majd 13 éves korában egy katolikus leánynevelő intézetbe küldték, hogy oktatása mindenképpen mentes legyen bármilyen zsidó behatástól.
Az őszi félév után, a téli szünetre egy autó vitte haza Mariskát, aki már nagyon vágyott vissza kényelmes otthonába a szüleihez. Az út mellett csak úgy száguldottak a hóval borított mezők, erdők és házak tetői, mígnem végül sötétedés után bekanyarodtak a kastély parkjába. A lassító autóból érdekes fényre lett figyelmes a lány.
Aprócska gyertyák lángjai táncoltak az utolsó cselédház kis ablakában. Érdeklődésére nevelőnője leereszkedő hangon elmondta, hogy valami zsidók laknak ott, de ez őt nem kell, hogy érdekelje.
De hogy kerülnek zsidók a szolgálati fertályba? Mariska egész éjjel nem bírt aludni. Miért teszik a zsidók a gyertyákat az ablakba, ha már meggyújtották, talán az utat akarják bevilágítani velük? Másnap az egyik cselédlány mesélte el, hogy abban a házban a zsidó metsző lakik a családjával. Ősszel a nagy esőzéskor elmosta a víz Reb Jomtovék vályogházát, s a hitközség könyörgésére végül az apja fogadta be az egyik üresen álló szolgálati házába a hajléktalanná lett sakteréket.
Így hát egymás mellett, fizikailag meglehetősen közel, ám mégis végtelen távolságban éltek az Örökkévaló szolgái, a sakter és családja, a bálozó kitértek kastélya árnyékában.
A tél aztán végleg beköszöntött, megfagyasztotta a lehullott havat és természetes jégpályát alkotott a park taván. S bár ezt a kastélyban nem tudták, elérkezett kiszlév 25. napja és megkezdődött hanuka ünnepe, amely végre egy kis vidámságot hozott Reb Jomtovék életében. Ilyenkor a hitközség tagjai lehetőségükhöz mérten ajándékokat küldtek a metszőnek, aki előimádkozó és kántor is volt. Ki egy talicska fát, ki egy kis vajat küldött a családnak. Hanuka szombatjára hazajött a metsző fia, Mordche is, aki bócher volt egy jesivában.
A szaporodó lángocskák Mariska érdeklődését is felkeltették, de mivel úri neveltetésben részesült, nem leskelődött be az ablakon. A lakrész közel volt a tó rejtettebb szegletéhez, ezért elhatározta, hogy korcsolyázni fog a befagyott tavon, s onnan veszi jobban szemügyre a történéseket. Reb Jomtovék éppen a sálesüdesz, a harmadik szombati étkezés mellett ültek és zmirojszt énekeltek. A szép sábeszi melódiák pedig különösen megragadták a nábob leányának figyelmét, aki alatt az ácsorgás közben beszakadt a tó jege.
Marika segélykiáltásait meghallották a metsző házában és rögtön a segítségére siettek, kihúzták a jeges vízből, majd a sakterné meleg, száraz ruhát adott neki. Mire Reb Jomtov és Mordche fia hazaértek a falu kis imaházából, az esti imáról, akkor Marika már egészen otthonosan érezte magát a szegényes otthonban. Csodálkozva hallgatta végig a hávdálát, majd nézte végig a hanuka gyertyák meggyújtását, s meghatódva figyelte, ahogy a család apraja nagyja, még a legkisebb gyermekek is éneklik a Máoz cúr kezdetű dalocskát. Annyira megragadt benne a dallama, hogy a végére már azon kapta magát, hogy ő is velük dúdolja.
Az ének után megkérte Mordchét, hogy mesélje el neki miről szólt a dal és egyáltalán mi ez a kedves ünnep. A jesiva-bócher pedig elbeszélte az oroszlánlelkű Mátitjáhu és a többi zsidó hősies viselkedését, ahogy legyőzték a görögöket. Marika pedig örült a zsidók győzelmének, hogy nekik is voltak hőseik, akikre büszkén emlékezhetnek.
Röviddel ezután a fräulein zörgetett az ajtón, aki miután értesült Marika balesetéről, riadtan futott hozzá, hogy rendes ruhát hozzon, hogy a szülők előtt titokban maradhasson az eset.
A lány éjjel rosszul aludt. Lázálmában banditák kergették akik az életére akartak törni, ám egyszer csak megjelent Mordche, bal kezében egy menórával a jobbjában pedig egy magasra tartott karddal, amellyel legyőzte a haramiákat. Marika megkönnyebbült, s amikor meg akarta köszönni Mordche lovagjának a segítséget, akkor a fiú elfordult tőle, mert Marika nem volt jó zsidó leány.
Marika felriadt álmából, majd megfogadta, hogy ő jó zsidó szeretne lenni. A villásreggelinél ezt be is jelentette, s arra kérte szüleit, hogy ők is térjenek vissza atyáik és anyáik hitéhez, amelyről neki csak most lett tudomása. A szülők szívét mintha egy satuba szorították volna, elszégyellték magukat, hogy a vagyon megszédítette őket, s ahelyett, hogy jó zsidóként éltek volna, eldobták a Tóra szép szavait, és ezt nem ők, de legalább fiatal leányuk felismerte.
A szülők beleegyeztek lányuk szívfacsaró kérésébe, sőt, felkérték Reb Jomtovot, hogy tanítsa meg lányukat a Tóra alapjaira, ők pedig egyhamar visszatértek a vallásos életre, s mint a jómódú vallásos zsidók sokat áldoztak a jótékonyság oltárán.
Végre megszolgálták a néptől kapott nevet: „zsidó nábob”.
Mordche pedig amikor a jesivaévek után visszatért a kastély udvarába, Marika, vagyis ahogy akkoriban már a héber nevén nevezték, Mirjám szerény leányként üdvözölte régi ismerősét, akivel hamarosan hüpét állítottak, és utána szép zsidó családot teremtettek.
A sátoraljaújhelyi Reb Weisz Herman története alapján.
Nyitókép: Pixabay
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.