Vészi Endre költőként, íróként és drámaíróként is maradandót alkotott, műveiben pedig a holokauszt borzalmai, az üldöztetés emléke és az emberi közösség megtartó ereje is visszatérő motívumként jelent meg.
A szegény, munkás zsidó családból származó Vészi Endre fiatalon indult az irodalmi pályán, ám a második világháború és a munkaszolgálat embert próbáló évei egész életére rányomták bélyegüket. Verseiben és prózai műveiben a legszörnyűbb tapasztalatoknak is hangot adott, miközben a remény és az emberi összetartozás lehetőségét sem veszítette szem elől.
Vészi Endre, a nehéz próbák költője
„Én egykor, zsenge koromban megtanultam / a réz s a vas komoly természetét / s hogy bármi kék az ég / vízpára csak / S hogy két kezemből csupán az becses, / mit nehéz próba vált ki, / s ha úgy szorítnak – hét halált kiállni, / még azt is érdemes!” – írja Vészi Endre a Fohász szigorúságért című versében, melyben hitvallását is meghatározza.
Az első világháború derekán, 1916. október 19-én látta meg a napvilágot Weisz Henrik kőbányai szappanfőző és Kramberg Nechume háztartásbeli gyermekeként. Egyszerű, szegény, munkás zsidó családba született. Apja, az írni-olvasni alig tudó mesterember, csak nehezen tartotta el családját. Édesanyja korán meghalt, ezt az élményt pedig Légszomj című novellájában is megírta.
Az irodalmi pálya kezdete
A polgári elvégzése után inasnak állt, eredetileg acélvésnöknek tanult, de írói vénája a felszínre kívánkozott. Első versei a Népszavában, később a Magyar Hírlapban, a Pesti Naplóban és a Nyugatban is megjelentek. Egyre népszerűbb lett, első önálló kötete, a Végy oltalmadba 1935-ben jelent meg.
Munkaszolgálat és a holokauszt emléke
1942-ben munkaszolgálatra sorozták be, majd egy halálmenettel Kőszegre került, végül megjárta Mauthausen poklát is, ahol felszabadult. Néhány társával együtt, csontsoványan vánszorgott haza. Az 1944–1945-ös, tragikus tél hatására egy életre meggyűlölte a hideget. A Téli rekviem című versében így emlékszik vissza erre az időre:
„Abban a télben / emberhasábok / jégoszlopok / a nemzedék / dárda halottak! / Dárda halottak / őrző halottak / őrei mind / ami kezünkből / két tenyerünkből már kiszaladt.”
A Ha elmondanám című költeményében pedig így idézi fel a gyűlölet éveit:
„Ha elmondanám nappalaimat, / amelyek éjszakák voltak / a befelé fordított Napot a fénysuhanású árnyékokat / a zárórák nyitott kapuit az éber házmestereket / a taxin közeledő Halált.”
Újrakezdés a háború után
Miután visszatért Pestre, újra írni kezdett. Ettől kezdve versei mellett hangjátékokkal, színdarabokkal és regényekkel is jelentkezett. Angi Vera című regényéből Gábor Pál filmet készített, amelyet Magyarország 1979-ben Oscar-díjra is nevezett a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, ám díjat végül nem kapott.
A félelem helyett az emberi közösség
Sikerei mellett a múlt rémei is megmaradtak benne, ezeknek pedig a Kérdés, felelet című versében is hangot adott. Vajon mi történne vele egy újabb zsidóüldözés alkalmával?
„Ha megint keresnének, / Város, megvédenél-e? / Elbújtatnál-e engem / tégla s beton közé?”
Úgy tűnik azonban, hogy kínzó kétségeit sikerül legyőznie, hiszen a versben feltett kérdésére végül maga ad választ:
„Nem tégla-labirintus, / de emberi közösség… / És karok erdejében / nincs bennem félelem.”
Munkásságát háromszor is József Attila-díjjal ismerték el, 1978-ban pedig a Kossuth-díjat is megkapta. 1987. július 9-én hunyt el Budapesten.
Forrás: Zsadányi Oszkár: „A költő, aki nem felejt – Vészi Endre: Jövő teleink emléke”, Új Élet, 27. évf., 12. szám, 5. o.
Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.