Zsidó kultúra és történelem
Levél a Rebbétől egy orosz kémnek

Rebbék vitája Napóleon csatáiról

Napóleon orosz csatáinak idején a zsidó szellemi vezetők nagy dillemában voltak. Támogassák-e az újszeleket hozó hadvezér csatái, ami egyben emancipációt is ígér, az évszázadokon keresztül szorongatott európai zsidóknak, vagy maradjanak a régi megszokott rendnél, ami viszont biztosítja a zsidó szellemiség és a hagyományok fennmaradását. Snéur Zálmán rabbi, a Tánjá szerzője nem csak imáival, hanem aktív cselekvéssel is a Cár oldalára állt, mondván, hogy a zsidók az ő uralma alatt jobban fognak a hagyományokhoz ragaszkodni.

Az alábbi részlet Schőn Dezső, Istenkeresők a Kárpátok alatt című könyvének egy része.

A szokatlan vendégek elmentek, de a beszemedrisben nem tudtak napirendre térni a dolog fölött.

– Keresztény asszony – mondták –, és a cádik azonnal fogadja, szóba áll vele, diskurál a gyerekkel, zsoltárt magyaráz neki. Vajon mi rejtőzik emögött?

Mert furcsa hírek jártak a zsidó utcában. Az égboltozaton sötét felhők gyülekeztek, az események száguldó szekere porzott, s a szemekben kiülő félelem elárulta, hogy nehéz időnek néznek elébe.

A francia seregek harmadik hónapja meneteltek Moszkva felé… Három esztendei viszonylagos nyugalom után, Napóleon és Sándor cár között beállt a szakadás. S ez a hadjárat, amely a háború minden elképzelhető borzalmát és iszonyát mutatta meg a világnak, a gettóban azt a hitet ébresztette fel, hogy immár a végső, nagy leszámolásra került sor. A gettó lakói a világhódító császár döntő hadjáratában az „idők végét” látták. Jákob sátraiban a Messiás közelgő lépteinek zaját vélték hallani…

Ima után az újhelyi haszidok nagyobbrészt ott maradtak a beszemedrisben, és Frojem, a szappanfőző köré gyűltek, aki a tűzhely mellett vitte a szót. Úgy kezdte, mintha folytatna egy elbeszélést, amelyet egy pillanattal később, rövid lélegzetvételre hagyott abba:

– Már Moszkva alatt jár… Reb Mendele, a rimanovi cádik naponta imádkozik fegyvere győzelméért, és minden egyes szavával ötszáz orosz katonát pusztít el… A berdicsevi cádik élete utolsó esztendejében mindennap Góg és Magóg győzelméért könyörgött… A hamburgi rabbi reb Ráfáél, a kohanita hét esztendeje kizárólag a Kodásim sorozatába tartozó talmudtraktátusokkal foglalkozik, azokat tanulmányozza, hogyha eljön a Messiás, értsen mindjárt az áldozatbemutatáshoz. Én egyébként megtaláltam az Ávrát Rochél???című szent könyvet, ahol a Midrás nyomán meg van írva, milyen csodák fognak esni a Messiás eljövetele előtti időkben, és milyen háborúk és serencsétlenségek fognak az emberek fejére zúdulni. A Talmud bölcsei „chevlé Másiách”, messiási szenvedéseknek nevezik ezt, s mi megértük ezeket a napokat…

Frojem végigsimította szakálllát, mélyet sóhajtott és folytatta:

– Reb Mendele, a rimanovi cádik azt mondta: „Nem bánom patakokban folyjon a vér, Brzisztiktől Rimanovig gázoljanak bokáig érő zsidó vérben, de legyen már egyszer vége a gálutnak és jöjjön a Messiás.” Egy fiútól, aki a napokban jött Galíciából, hallottam, miszerint Napóleon kijelentette volna hadvezérei előtt, hogy midőn harcba indul, egy vörös zsidót lát, aki előtte megy és harcol érette… Tudjátok, nemde, hogy rimanovi cádiknak vörös az arca… De ez sem újdonság, mert a régi idők nagy hódítója, macedóniai Nagy Sándor ugyanúgy látta maga előtt a talmudkorabeli tannaitát, Simon Hácádikot…

– Akármit mondasz is, Frojem, mégsem fog győzni – vágott közbe a garlicei Chájim Henesz. – A kozsnici Mágid a jom kipuri Muszáf-ima óta birkózik azzal a „suszterlegény”-nyel, és ha nem lett volna tekintettel a rimanovi cádikra, már régen „megkapta” volna… De így se tartja magát sokáig… Minálunk úgy tudják, hogy amikor a „suszterlegény” seregeivel átvonul Kosznicon, álruhábaa bújt, és betért a Mágid házába. Amikor kiment a házból, a Mágid kivette a Tórág, és így olvasott belőle:

Návol tibol, Nápoleon tipol, vesszen Napóleon és vesszenek seregei.”

– Hát a rebbe? – kérdezte egy ijedt, rekedt hang, amely a felcsigázott érdeklődést egyetlenegy szóval határozott irányba terelte.

A kérdésre nem jött válasz, percekig ott lebegett a beszemedris félhomályában, mindenki érezte, hogy tulajdonképpen itt a helyzet kulcsa.

Még mielőtt bárki is magához térhetett volna, felpattant az ajtó és a rabbi alakja jelent meg benne. Tálit volt rajta, és reszketett a felindultságtól. A frigyszekrény elé állt, és beszélni kezdett:

 Ros-hásáná első napján Muszáf-ima előtt megmutatták nekem, hogy abban az esetben, ha Bonaparte francia seregei fognak győzni, meggazdagodnak a zsidók és sorsuk jóra fordul. Egységük azonban megbomlik és elfognak távolodni mennyei Atyánktól… Ha pedig az orosz seregek győznek, akkor a zsidók még szegényebbek lesznek, önérzetüket sárba tiporják, de megmarad az egység és tiszta szívvel fogják imádni az Örökkévalót… Napóleon eretnekséget hoz a földre, ezért én, Mose ben Cháná, a gezára erejével elrendelem, hogy pusztuljanak Napóleon seregei…

Ez a bejelentés úgy hatott, mint derűs nyári napon a mennykőcsapás.

Az emberek dermedten és szótlanul állottak, úgy tűnt, mintha akaraterejük megbénult volna. S még mielőtt a jelenlévők közül bárki is felocsúdott volna a meglepetésből, még mielőtt számot adott volna magának arról, ami itt olyan rapszodikusan történt, váratlanul egy kamaszhang szólalt meg:

– Mikor jön hát a Messiás?

Mechl volt, a gábe fia, akiről megfeledkeztek, és akit a nagy zajban nem vettek észre. Ő tért először magához és összegzett formában, ebben a kérdésben sűrítette össze mindazt, amit ezen az estén hallott.

A rabbi rögtön válaszolt:

– Reb Elimelech, a liszenszki, halálos ágyán megígérte, hogy a megváltás érdekében mindent el fog követni… Kijelentette, hogy addig nem megy be a Paradicsomba, amíg erre határozott ígéretet nem kap… Úgy is történt. Próbálták becsalni, de nem sikerült. Igaz, még nem érkezett el az ideje annak, hogy a Messiás eljöjjön… Megszólaltatták hát Dávid király lantját, és a rabbi elindult az édenkert felé… Mindenről megfeledkezett, és bement a Paradicsomba… De ígérem, én elővigyázatosabb leszek, engem nem fognak becsalni…

Zsidó kultúra és történelem
Egy makulátlan lélek keze írása

Rabbi Snéur Zálmán, az Álter Rebbe kézírásának grafológiai elemzése

Snéur Zálmán Sázár (1889–1974), aki 1963–1973 között volt Izrael államának harmadik elnöke, egy lubavicsi chászid családból származott, és még nevét is a Chábád irányzat megalapítójáról a Tánjá szerzőjéről Snéur Zálmán rabbiról kapta. Egész életén át fontosnak tartotta chászid gyökereit, személyes kaocsolatot ápolt a lubavicsi rebbével, és sokat tett az izraeli Chábád mozgalom virágzásáért. Saját kezdeményezésére az Elnöki Rezidencián hetente egyszer Ádin Steinzaltz rabbi egyTánjá előadást tartott. Az Álter Rebbe, Snéur Zálmán rabbi 150-ik halálozási évfordulójára 1964-ben, összeállított és kiadott könyvet Széfer Háken – tanulmányok gyüjteménye címmel, amelyben az alábbi írást is közzé tette a következő bevezető szöveggel:

Snéur Zálmán Sázár (1889–1974), aki 1963-1973 között volt Izrael államának harmadik elnöke, egy lubavicsi chászid családból származott, és még nevét is a Chábád irányzat megalapítójáról a Tánjá szerzőjéről Snéur Zálmán rabbiról kapta. Egész életén át fontosnak tartotta lubavicsi gyökereit, személyes kaocsolatot ápolt a lubavicsi rebbével, és sokat tett az izraeli Chábád mozgalom virágzásáért. Saját kezdeményezésére az Elnöki Rezidencián hetente egyszer Ádin Steinzaltz rabbi egy Tánjá előadást tartott. Az Álter Rebbe, Snéur Zálmán rabbi 150-ik halálozási évfordulójára 1964-ben, összeállított és kiadott könyvet Széfer Háken – tanulmányok gyüjteménye címmel, amelyben az alábbi írást is közzé tette a következő bevezető szöveggel:
Snéur Zálmán Sázár (1889–1974), aki 1963-1973 között volt Izrael államának harmadik elnöke, egy lubavicsi chászid családból származott, és még nevét is a Chábád irányzat megalapítójáról a Tánjá szerzőjéről Snéur Zálmán rabbiról kapta. Egész életén át fontosnak tartotta lubavicsi gyökereit, személyes kaocsolatot ápolt a lubavicsi rebbével, és sokat tett az izraeli Chábád mozgalom virágzásáért. Saját kezdeményezésére az Elnöki Rezidencián hetente egyszer Ádin Steinzaltz rabbi egy Tánjá előadást tartott. Az Álter Rebbe, Snéur Zálmán rabbi 150-ik halálozási évfordulójára 1964-ben, összeállított és kiadott könyvet Széfer Háken – tanulmányok gyüjteménye címmel, amelyben az alábbi írást is közzé tette a következő bevezető szöveggel:
Snéur Zálmán Sázár (1889–1974), aki 1963-1973 között volt Izrael államának harmadik elnöke, egy lubavicsi chászid családból származott, és még nevét is a Chábád irányzat megalapítójáról a Tánjá szerzőjéről Snéur Zálmán rabbiról kapta. Egész életén át fontosnak tartotta lubavicsi gyökereit, személyes kaocsolatot ápolt a lubavicsi rebbével, és sokat tett az izraeli Chábád mozgalom virágzásáért. Saját kezdeményezésére az Elnöki Rezidencián hetente egyszer Ádin Steinzaltz rabbi egy Tánjá előadást tartott. Az Álter Rebbe, Snéur Zálmán rabbi 150-ik halálozási évfordulójára 1964-ben, összeállított és kiadott könyvet Széfer Háken – tanulmányok gyüjteménye címmel, amelyben az alábbi írást is közzé tette a következő bevezető szöveggel:

Ruth Zucker számos cikket publikált már a grafológia tudományáról, elemzőképességét pedig több perben is segítségül hívták az izraeli bíróságok. Amikor felkértem, hogy elemezzen egy mintát az Alter Rebbe kézírásából, az asszony csupán a héber betűket ismerte, az előtte sorjázó szavak jelentését nem ismerte. Ekkoriban még nem voltak ismeretei az Álter Rebbe személyiségéről, történetéről vagy akár spirituális szerepéről. Analízisét éppen ezért kizárólag arra a kézírásmintára alapozta, amelyet kifejezetten erre a célra szolgáltatott rendelkezésemre Menachem Mendel Schneerson rabbi, aki később maga is elolvasta az itt következő elemzést, és hozzájárult annak közzétételéhez.

Snéur Zálmán Sázár
Írta Ruth Zucker

A grafológus, aki egy olyan rendkívüli kézírással találja magát szemközt, mint az a minta, amelyet nekem nyújtottak át, egészen zavarba jön, ugyanis a mi mai szókincsünkből hiányoznak azok a szavak, amelyekkel annak az embernek a személyisége lenne érzékeltethető, akit a kézírás elénk tár…

A kézírás tulajdonosa egy megdöbbentően erőteljes és nemes jellemmel bíró személy volt. Nem szűnő tisztelettel viseltetett a ráruházott transzcendens képességek iránt. Képes volt szembenézni a lelkében lakozó két párhuzamos törekvésből adódó kihívással. Egyfelől arra törekedett, hogy egész személyiségéből és lényéből, azok folytonos tökéletesítése révén, masszív és erős alapzatot teremtsen. Másrészt meg arra törekedett, hogy minden képességét és még nem teljesen kifejlett természetes adottságát a végtelenségig finomítsa, s azokat, ihletett buzgalommal, mennyei spirituális célkitűzéseinek szolgálatára és uralma alá helyezze.

Azonban a finomodás és nemesedés e szakadatlanul zajló folyamata során egy pillanatra sem oldotta le magát földi kötelékeiről, nem rázta le magáról a ránehezedő evilági kötelezettségeket. Úgy tűnik, mintha hihetetlen akaratereje segítségével képes lett volna önmagát a materialitás szintje fölé emelni, s ezáltal a lélek legbelsőbb dimenzióit is érzékelni. Ennek ellenére sosem feledkezett meg földi kötelékeiről, amelyeket alázattal és egy egészen fenséges keresetlenséggel fogadott el. Mint természetes gyökeréhez „tért vissza a földre”, és nem úgy, mint aki akadályoztatva érzi magát a repülésben vagy szent célja elérésében.

Kézírása a ráció birodalmát meghaladó izzó lelkesedésről árulkodik, s ez azzal párosul, hogy egész lényét spirituális céljai megvalósításának szentelte. És úgy tűnik, hogy ezt mindig egy roppant erőteljes racionalizmussal ellensúlyozta.

Folyamatosan annak az isteni rendelkezésnek a teljesítésében élt, hogy földközelbe hozza azokat a transzcendentális tapasztalatokat, amelyekhez hihetetlen erőfeszítések árán, s nem égi adomány gyanánt jutott hozzá. E vízióiból merített, hogy beteljesítse a teremtmények és az egész létezés szeretetében megfogalmazódó életcélját.

Kézírása szenvedélyes és tartós érdeklődésről tanúskodik, amely, úgy tűnik, a létezés egésze és az égi birodalmak közötti bensőséges kapcsolat keresésére sarkalta őt. Ebbéli sikere magyarázza csendes ugyanakkor határozott magabiztosságát, amely alázattal és a legsallangmentesebb egyszerűséggel párosult. Arra törekedett, hogy módszeresen és részleteiben megismerje a világot, anélkül, hogy visszarettent volna az ellentmondásoktól, és bátran szembenézett a megmagyarázhatatlannal, amelyet szemmel láthatólag alázattal fogadott, akárcsak valamiféle égi instrukciót.

Rátermett vezető volt, akit ebbéli szerepében abszolút megbízhatósága és rendíthetetlen eltökéltsége is erősített. Elszántan védelmezte embertársait. Ez a két tendencia nagyon intenzíven és nagyon ösztönösen hatott benne. Roppant spirituális nagysága a gyakorlatban hasznára vált, amikor vezetőként segítséget és tanácsot kellett adnia.

Időnként, úgy tűnik, titokban küzdött ezen hajlandósága ellen, hogy leereszkedjen az őt körülvevő emberek szintjére. Ám jóságának köszönhetően megbékélt e hajlandóságával. De csak azzal a feltétellel, hogy minden egyes ilyen leereszkedést követően azonnal visszatér az ő elvont örökkévalóságába.

Az, hogy volt egy belső indíttatása arra, hogy leereszkedjen embertársai szintjére, még nem jelenti azt, hogy mindig azonosult velük. Magasan felettük állt, ennek ellenére ugyanakkor szűnni nem akaró szeretetet érzett minden embertársa iránt. Mindenki másnál jobban érzékelte az emberiség lelkének és természetének sötét oldalát, és nem akart szemet hunyni a világ és megannyi hibája, fogyatékossága felett, sokkal inkább rávilágítani kívánt azokra is kijavítani azokat.

Jóllehet, szigorúan azok szerint az elvek szerint élt, amelyeket kimerítő vizsgálódásokat követően ő maga fektetett le, mindezt elképesztő eredetiséggel és izzó szenvedéllyel tette.

Komoly zenei tehetség lakozott benne, de ritkán engedte érvényesülni. Helyette készségesen adta át egész lényét a szent önmegtartóztatásnak, és ebből csupán nagy vonakodva volt hajlandó néha engedni.

Nehéz eldönteni, hogy az Abszolút Igazság megszerzésére való végeérhetetlen törekvés belülről fakadt-e nála vagy isteni rendelés űzte a megismerés felé. Úgy tetszik, mindkét feltevés egyszerre helyes. Élete során több ízben is egy valamiféle belső igényben fogant vágy fogta el, hogy elérje a tökéletességet; más esetekben egy belső parancs késztetette arra, hogy kevesebbel, mint az ember által elérhető – az ő saját maximalista normarendszere szerint – legmagasabb szintű tökéletességgel, ne érje be.

A kézírás tulajdonosa csordultig tele volt a biztos hit utáni vágyódással. Ennek ellenére sosem sietett a hittel. A racionalizmus és a hit egyensúlyban tartásával késznek mutatkozott bármilyen megmérettetésre, és bármiféle küzdelembe önként belevetette magát.

A jó és a rossz közötti harc nem csupán egy afféle, a lelke mélyén lejátszódó elméleti hadviselés volt, egy belső parancs is élt benne, hogy teljes mértékben utasítsa el a rosszat, a létezést pedig vonja fényárba és magasztosítsa fel. Ez volt az egyik legfőbb alapelve.

A lehetetlent igyekezett elérni, mert muszáj. Így volt képes megkerülni a lehetetlent vagy inkább hatálytalanítani és figyelmen kívül hagyni azt. A vakmerő „irracionalizmusnak” ez a páratlan fajtája abból az érzésből eredt, hogy életét egy mennyei törvény irányítja, amelyet ő feltételek nélkül magára vett, s azt szorgalmasan és örömmel szolgálta.

Mi volt az, ami ezt az állandóan benne zajló küzdelmet okozta, és amely nyomokban a kézírásában is megjelenik? Úgy tűnik a kiváltó ok az irracionalitás birodalmában, az emberi értelem határain túl keresendő, mivel ő maga örök késztetést érzett arra, hogy még a legkevésbé evilági dolgok mélységes mélyeit is felkutassa.

E küzdelem látható nyomai ellenére kézírása erős belső fegyelemről árulkodik, amely érettebb éveiben úrrá lenni látszott ezen a küzdelmen. Az ifjúi évek állandó elragadtatás-keresése később csendes megértéssé, odafigyeléssé, hagyományszeretetté higgadt, és évei előrehaladtával megtanulta elfogadni a dolgokat olyannak, amilyenek.

Érett személyiségként többé már nem volt szükséges próbára tennie az akaraterejét; szilárdan, moccanatlanul állt ellen a külvilág negatív befolyásának.

A rendelkezésemre bocsátott kézírásmintákból nem kapunk választ arra, melyik késztetés volt erősebb benne – hogy megossza másokkal önmagát, vízióját, emelkedettségét, elmélkedését és lelkesültségét, vagy csodálatos képességének tökéletesítése, amelyre azáltal tett szert, hogy önmagát testestül-lelkestül magának a Végtelenül Jelenvalónak ajánlotta fel.