Zsidó jog és etika:
zsidók nem-zsidó seregben
Temetkezés a seregben
Az USA Tábori Rabbinátusának responsumai
a második világháború idején
Az Egyesült Államok hadseregének tábori rabbinátusa sok kérdést kapott a seregben szolgáló zsidó katonáktól, a harctéren dolgozó tábori rabbiktól, és a katonák családjaitól. Ezeknek a kérdéseknek egy része az elesett katonák temetésével kapcsolatos témákkal foglalkozott. Az eredeti címén Responsa in war time (Responsumok háború idején) kérdés-válasz tanulmány kötetet a Commission on Jewish Chaplaincy [Zsidó Tábori Lelkészi Bizottság] (azelőtt: Division of Religious Activities [Vallási ügyosztály]; CANRA) adta ki 1947-ben a National Jewish Welfare Board (a Nemzeti Zsidó Jóléti Tanács) által.
Előszó
A háború éveiben a Division of Religious Activities (Vallási ügyosztály; CANRA) több alkalommal is kiadott a tábori lelkészség különféle programjaival foglalkozó brosúrákat, Beyond the line of duty (A kötelességteljesítésen túl) sorozatcímmel, amely kiadványokról az volt az általános vélekedés, hogy az amerikai zsidó közösséget jól szolgálják.
Ez a mű az amerikai tábori rabbinátust dicséri, hogy képes volt egy ilyen responzóriumsorozat kiadására. A végső döntést mindig a háláchára alapozták. Az értelmezés elég széles keretek közt mozgott ahhoz, hogy lehetővé tegye az Örökkévaló szavának, hogy igazán chájim (élő) legyen még a háború idején is.
Árje Lev
igazgató
December, 1947
1.
Gyászoló ruhaszaggatás a katonai ruhán
Kérdés: Szabad-e kriát (gyászoló ruhaszaggatás) végeznünk, ha a katonai egyenruhát nem szabad megszaggatni?
Ez a kérdés egy tábori lelkésztől jött, egy katonája táviratban értesült apja haláláról. A katona szerette volna elvégezni a kriá szertartását, és tudni kívánta, hogy megteheti-e, ha egyszer a katonai egyenruhát nem szabad megkárosítani.
Válasz: Mikor a kriát végzik, a szívhez legközelebbi réteg alsóneműt szaggassák csak meg.
2.
A balzsamozás során a testből eltávolított vér eltemetése
Kérdés: Kérjük-e fel a Graves Registration Service-t, hogy őrizze meg a zsidó katonák testéből a balzsamozás során eltávolított vért? (Az American Graves Registration Service standard eljárása az, hogy bebalzsamozza az elhunyt katonák testét.)
Válasz: Az a kérdés, hogy a halál beállta után a testből eltávolított vért el kell-e temetni a testtel együtt, vagy a táhárá (halott mosás) idején kell egyszerűen lemosni, a háláchában nem eldöntött kérdés. A Máhársám[1] szerint a vért el kell temetni. A Pitché tsuvá[2] szerint azonban a halál beállta után eltávolított vért (ilyen például az a vér, ami a fulladásos halált halt ember testéből származik) le kell mosni, és nem kell eltemetni. A Pitché tesuvá álláspontja a Chinuch bét Jehudára[3] támaszkodik. Minthogy a halál beállta utáni vér eltemetésének kérdése eldöntetlennek tűnik a háláchában, a CANRA a sürgősségi háborús helyzetre való tekintettel nem ragaszkodna ahhoz, hogy a Graves Registration Services az Egyesült Királyságban kövesse a vér eltemetésének szokását. De ez csak egy háború idején, a sürgősségre tekintettel hozott döntés, amely nem kívánja magát az egyelőre rendezetlen kérdés általános érvényű megoldásának tekinteni.
3.
Elhunyt katonák felöltöztetése
Kérdés: A katonai szokás úgy tartja, hogy az elhunyt katona sapkáját a kezébe helyezik, nem a fejére. Kérje-e a tábori lelkész, hogy a katona sapkáját a fejére tegyék?
Válasz: Ha az elhunytról a tábori lelkész tudja, hogy vallását tartó zsidó volt, vagy ha tudja, hogy az elesett családja így jobban szeretné, kérheti, hogy az elhunyt fejére tegyék a sapkáját.
4.
A tálit használata katonai temetés esetén
Kérdés: Hogyan szerezzen a tábori lelkész tálitot a tengeren túli katonai temetésekhez?
Válasz: Árje Lev tábori lelkész a következő választ küldte a főhadiszállásról:
„Itthon az elesett zsidó katonák holttestét a szülők kívánságai szerint kell felkészíteni. A testet átadják a felekezet szerinti ügyintézőnek, elhelyezik a koporsóban, majd eltemetik privát vagy állami temetőben.
A tengerentúlon, és különösen háború idején hasonló előkészületekre nincsen mód. Háborúban a testet el kell temetni, amilyen hamar csak lehetséges, nehogy oszlásnak induljon vagy az ellenség meggyalázza. A temetést el kell végezni tűz alatt is, és nem várható, hogy ilyenkor tálitot kerítsenek, amit a zsidó elesettek testére tehetnének.”
A CANRA egyetért Lév lelkésszel. A Máchne Jiszraél[4] azt mondja: „Akit meggyilkoltak, táhárá nélkül temetjük el, azon ruházatában, amiben megtalálták”. Lásd még a Sulchán áruchot[5]. Ez természetesen csak a tengeren túlon elesettekre vonatkozik. Aki itthon hal meg, azt kiadják a családnak, és úgy temetik el, ahogy jónak látják.
5.
A tálit használata katonai temetéseken
Kérdés: Helyesen járunk-e el, ha a tálitot az ingen belülre tesszük, mivel a zsidó elesetteket nem praktikus a hagyományos temetési öltözékkel ellátni – lepellel, tálittal stb.
Válasz: Már érintettük a tálit kérdését a csatamezőn elesettekkel kapcsolatban. Abban a tengerentúli esetben úgy döntöttünk, hogy úgy legyenek eltemetve, ahogy a háláchá az erőszakos halált haltak esetében megengedni, ti. abban a ruhájukban, amiben megtalálták őket, ez esetben az egyenruhájukban.
(a) Ki kell jelentenünk, mindjárt az elején, hogy a katonákat úgy kell eltemetni, ahogy akkor temetnék el őket, ha civilek volnának. A zsidó katonákat, különösen a vallásukat szigorúan tartókat tálitban kell eltemetni, a hagyomány gyakorlatát kell követni.
Ha a testet átadják a családnak, természetesen ők gondoskodnak róla, hogy minden a hagyományaik szerint történjen.
(b) A tálitot az ing alá szabad-e helyezni az ortodox katonák temetésekor?
Greenwald Lipót rabbi[6] alaposan megtárgyalja a kérdést, többek közt a legfrissebb tekintélyek véleményét is bevonva. Idéz[7] legújabb véleményeket, a következőképpen: „Aki a tálitba burkolózva szokott imádkozni, azt úgy is kell eltemetni, aki viszont csak a tálit kátánt szokta viselni ima közben, úgy legyen eltemetve.”
A CANRA véleménye szerint a tálit előnyben részesítendő. Az itthon végzett temetések esetén a Jewish Welfare Board biztosítani fogja a tálitot, mert a tálitba öltöztetés az előnyben részesítendő eljárás az ortodox elesettek számára.
6.
A temetést végző lelkész elhelyezkedése
Kérdés: Egy tábori lelkész azt mondja, hogy ő mindig a sír lábánál szokott állni a temetés idején. A katonai előírások szerint azonban a sírok nem mindig néznek kelet felé, és az előírások megkívánják, hogy a lelkész a sír fejénél álljon.
Válasz: Az, hogy a sír keletre vagy nyugatra néz-e, és hogy a halott feje keletre vagy nyugatra nézzen-e, vagy másfelé, nem a háláchá kérdése, hanem a minhágé. A pozsonyi Schreiber Mózes rabbi szerint ennek a minhágnak nincsen alapja a háláchában, és felhívja a figyelmet a Bává bátrában[8] tárgyalt sírokra, ahol a sírok minden irányba néznek.
A háláchában tehát nincsen akadálya annak, hogy a tábori lelkész alkalmazkodjon a katonai előírásokhoz, és a sír fejénél álljon a temetés alatt.
7.
A koporsó helye a temetés alatt
Kérdés: Hogyan egyeztessük össze a zsidó gyakorlatot azzal a katonai szokással, hogy a koporsó a sír fölött marad a temetés és a katonai tiszteletadás idejére?
Válasz: Az itt érintett probléma a Ciduk hádin elmondása időzítésének kérdése. A téma taglalását a Bét Joszéfben[9] találjuk, és a Turban[10]. Az utóbbiból világos, hogy a régi szokás szerint a Ciduk hádint otthon mondták el, éspedig a halál beálltakor. Későbbi szokás volt, hogy a temetőben mondták el.
A jelen askenázi gyakorlat szerint a temetőben mondják el, mielőtt a földbe eresztenék a testet, és a kádist csak a temetés után.
Minthogy a zsidó szokás megengedi az elföldelés előtti rítusokat, például a zsoltárok mondását útban a sír felé stb., nincs akadálya annak, hogy a temetés szertartása és a katonai tiszteletadás a koporsó lebocsátása előtt történjék.
8.
Zsidó hadisírok díszítése
Kérdés: Katonai temetőkben tartott megemlékezések esetén, amikor a sírokat virággal szokás dekorálni, kérje-e a tábori lelkészség, hogy kivételt tegyenek a zsidó elesettek sírjával, és ne tegyenek rájuk virágot?
Válasz: A virágok és növények sírra telepítésével szemben az az elv hozható fel, hogy az élők ne húzzanak hasznot a sír földjéből (ászur böhánáá). De ez az elv a tartósan odatelepített növényekre érvényes. Az ilyen gyakorlat tiltása nem jelenti azt, hogy évente egyszer-kétszer néhány szál virágot ne lehetne a sírokra fektetni a megemlékezés jegyében.
A tábori lelkész nem kötelező, hogy kérje, hogy kivételezzenek a zsidó sírokkal ebben a tekintetben, mert az ilyen gyakorlat a holtak megtisztelése (mipné kvod hámét).
9.
A kádis közös elmondása
Kérdés: Mi a CANRA véleménye a kádis közös elmondásáról? Az egyik táborban a temetésen résztvevőknek kifogása volt a kádis közös elmondása ellen.
Válasz: Ha a közös elmondáson az értendő, hogy a lelkész vagy a kántor elmondja a kádist egyedül az egész jelenlévő közösségért, ez nyilván nem járható út, amennyiben vannak jelen olyan gyászolók, akik el kívánják mondani a gyászolók kádisát külön.
Meg kell adni a lehetőséget a gyászolóknak, hogy elmondják a kádist, ha kívánják.
Ha viszont úgy értendő a közös elmondás, hogy a gyászolók is recitálhatják a kádist, de együtt kell mondaniuk, uniszónó, és a gyülekezet felel: Jöhé smé rábá stb., ezt a kérdést illetően a rabbinikus irodalomban komoly vita folyik, többnyire azzal kapcsolatban, hogy kié a kádis elmondásának privilégiuma a halál és a jórcájtok idején. A gyászolók kádisát illetően Jáákov Emden azt írja Szidurjában:
„Nem mennék bele abba a vitába, hogy kié kell legyen a kádis mondásának privilégiuma stb., mert ez a téma inkább a minhág kérdése, de igen szép és dicséretre méltó szokása a szefárdiaknak, hogy ha sokan vannak, akiknek el kell mondaniuk a kádist, együtt mondják el, és így a vita el van kerülve”.
Schreiber Mózes rabbi is tárgyalja a kérdést responsumai közt[11]. Helyesléssel idézi a szefárdi gyakorlatot, amit Jáákov Emden rabbi is megemlít, és azt mondja, hogy iskolájában ugyanígy járnak el a kádis dörábánán alkalmával, nevezetesen hogy elmondják a gyászolok árvák együtt, és ő hozzáadja, hogy „miféle kár származhat ebből (má bekách)”.
Van egy újabb responzum is a témáról, Mordecháj Horovitzé, a frankfurti ortodox rabbié, a 19. század első feléből[12]. Szerinte elfogadható a kádis uniszónóban mondásának gyakorlata (bár nem részesítendő előnyben), mert régi szokás Frankfurtban, a régi frankfurti szokás szerint.
Azzal összegezhetjük, hogy a katonai temetés esetén meg lehet kérni a gyászolókat, hogy együtt mondják a kádist, a fenti szokás szerint.
10.
Kikérő a jórcájt alkalmából
Kérdés: A CANRA szerint jogában áll-e a tábori lelkésznek, hogy a katonáknak eltávozást kérjen a jórcájtok alkalmával?
Válasz: A bizottság szerint a tábori lelkésztől nem indokolt eltávozást kérni ilyenkor, hogy az érintett hazatérhessen otthonába a jórcájt idejére, de a lelkész gondoskodjon róla, hogy minjánt szervezzen a táborban vagy a legközelebbi zsidó közösségben.
11.
Jórcájt – melyik napon kell megtartani,
ha a halál napja ismeretlen?
Kérdés: Egy tábori lelkész kérdezi, hogy milyen napon kell megtartani a jórcájtot, ha valakit holttá nyilvánítottak, de nem találták meg a maradványait, és nem állapítható meg, hogy mikor halt meg pontosan, mert több napig tartó harci cselekmények során történhetett.
Válasz: Ezt a kérdést tovább nehezíti a tény, hogy bár az illető hivatalosan holttá lett nyilvánítva, nincsenek maradványok, és a gyász megtartásakor kérdésként merül fel az özvegy joga az újraházasodásra. A Turé záháv[13] szerint nem szabad gyászt tartani azért, aki a tengerbe fulladt, mert a gyászszertartás esetleg félreérthetné valaki, és úgy vehetné, hogy az özvegy újra házasodhat. Lásd még Bét Joszéft a Turhoz[14]. De ha nőtlen volt is az, aki a tengerbe fulladt, és így az özvegye problémája fel sem merül, még akkor sem szabad gyászt tartani érte[15]. Mindezeket összevéve, a hivatalos holttá nyilvánítás megbízhatóságának kérdését mérlegelve a CANRA egy korábbi responsumában (mely elsősorban a Chátám Szofér responzumára alapoz) úgy döntött, hogy a hivatalos, állami holttá nyilvánítást el kell fogadni, ami pedig a bét din általi végleges holttá nyilvánítást illeti, a CANRA ezt a kérdést az elhunyt családjára és annak rabbijára hagyná. Míg az újraházasodás kérdése nem közvetlenül kapcsolódik a fő kérdéshez, ti. a jórcájt kérdéséhez, mindazáltal összefügg vele, ezért fontos megemlíteni ebben a responsumban.
Ami mármost a fő kérdést illeti, hogy ti. mikor kell a jórcájtot megtartani, mivel a halál dátuma nem megállapítható: a halálhír (akár smuá krová akár smuá röchoká) vételének dátuma a fontos dátum.
Tehát amikor megjön a holttá nyilvánítás, a gyász akkor veszi kezdetét. Közeli hír esetén (smuá krová) a gyászoló harminc napot számoljon a naptól, mikor a hírt vette, mert az alapelv úgy van, hogy a smuá krová napja jogilag megfelel a temetés napjának[16]. A távoli hír esetén (smuá röchoká), esetünkben ez a helyzet, az egyórás gyász aznap kezdődik, mikor a hír megjött, a harminc napos gyász is az anya és az apa számára akkor kezdődik, amikor a hírt vették.
Minthogy pedig világos, hogy a hír vétele jogilag azonos státusban van a temetéssel, a következő években ez lesz a jórcájt is.
12.
Temetés szombaton
Kérdés: Lehet-e szombaton temetni? Hadiállapot esetén megengedhető-e?
Repülőgép-szerencsétlenség történt, meghalt sok katona, köztük egy zsidó katona is. A hatóságok elrendezték a temetést, szombatra. A zsidó tábori lelkészt megkérték, hogy vegyen részt, amibe bele is egyezett, ami a katonai tiszteletadást illeti, de elmagyarázta a hatóságoknak, hogy a zsidók nem temetnek szombaton… De a testek olyan állapotban voltak, hogy nem volt célszerű temetetlenül hagyni őket még egy napig akár. Meg lehet-e engedni a szombat napi temetést a harctéren?
Válasz: A jeruzsálemi Talmud[17] tárgyalja a sivá periódusa meghatározásának kérdését, és szól arról az esetről, amikor a nyolcadik nap szombatra esik, ami azt jelentené, hogy a temetés maga is szombaton történt. De hogyan lehet ez? Az egyik válasz, amit a jeruzsálemi Talmud ad, hogy a sírt szombaton nyilván nem-zsidók zárták be.
De mindazáltal, dacára annak, hogy ezek szerint szombaton lehetett temetés úgy, hogy a szükséges munkát nem-zsidók végezték, a törvény világos, hogy szombaton tilos a temetés. Lásd különösen Toszáfot[18], ahogy itt következik: „Logikusan meg kellene engedni a szombatnapi temetést, de mivel az csúnya és szégyenletes dolog, és sérti a szombat törvényét, tilos szombaton temetni, még nem-zsidók által végezve is.”
Még a met micvá (rokonok nélküli ismeretlen halott, akinek temetése kiemelt közösségi kötelesség) sem temetendő el szombaton. (Lásd Szánhedrin[19], ahol azt a felvetést, amivel Rés Lákis áll elő, hogy az ilyen temetés megengedhető lenne, a Talmud cáfolja.)
Ez az általános tilalom érvényes a normális körülményekre. A civil életben is, mondjuk járvány idején, ha a kormány elrendeli az azonnali temetést, és valaki péntek este hal meg, akkor el kell temetni[20]. Háború idején a katonai parancs félreteszi a szombat törvényét. Lásd Cháféc chájim[21]: „A katonát illetően azt mondhatjuk, hogy a hatalom parancsa (civuj hámemsálá) révén rá kényszerített kötelessége teljesítéséra szabadsága van, és nem lesz ezzel a szombat megszegője.” A csatamezőn, ha a temetés parancsba van adva, a zsidó tábori lelkész és a zsidó katonák, akik a parancsot kapják, engedelmeskedniük kell, szombaton is.
A csatatértől távolabb is és az USA-ban is, ha katonai parancs van az azonnali temetésre, járvány vagy katasztrófa miatt, amilyen pl. egy légi baleset, amikor a testek állapota azonnali temetést tesz szükségessé, akkor ezt a speciális parancsot el kell fogadni, kérdés nélkül, és a testeket el kell temetni szombaton is.
E kivételes esetektől eltekintve temetés ne legyen szombaton. De kivételes esetekben, mint a fentiek, a tábori lelkész érintkezzen feljebbvalójával, hogy a temetést el lehet-e halasztani másik napra, amikor a zsidó hagyomány megengedi a temetést.
Jung rabbi hozzáteszi a fentiekhez, hogy bár ilyenkor a tábori lelkész ne támasszon akadályt, a temetés szertartását módosítani kell.
13.
Kihantolás a háború után
Kérdés: Félhivatalosan arról informáltak bennünket, hogy a jelek szerint a háború végén a hadügyminisztérium a legközelebbi rokonok körében tartott közvélemény-kutatás alapján, ha megkapja a kétharmados többséget, haza fogja hozatni az elesettek holttestét.
Azok, akik nemmel szavaznak, ez esetben nem válogathatnak, az elesetteket haza fogják hozni, és nem lesz tengeren túli amerikai temető. Lehet-e kihantolást végezni a háláchá szerint?
Válasz: A speciális körülményeket tekintve nem lehet haláchikus ellenvetést tenni a tervezett hazaszállítással szemben. Először is világos volt, hogy a kormány szándéka hazaszállítani az elesettek testét, a tengeren túli temetés tehát eleve azzal a szándékkal történt, hogy lesz majd újratemetés. Másodszor, a kormány nem fogja fenntartani a tengeren túli temetőket, tehát nem lesz senki, aki őrizze a sírokat, amiket esetleg visszahagynak. Harmadszor pedig azért, mert az újratemetés ál kever ávot lesz[22].
(A fentiek írása óta a kormányzat némileg változtatott álláspontján. Lesznek tengeren túlon fenntartott temetők azoknak, akiknek a rokonai nem kívánják, hogy elhunyt szerettüket hazahozzák. Az elesetteket ki fogják hantolni, és három központi temetőben temetik újra. Ami a kihantolást illeti, világos, hogy a fenti szabály érvényes rá, nevezetesen hogy szabad kihantolni az elesetteket a rögtönzött sírokból mindenfelől, és olyan helyre szállítani őket, ahol őrizve lesznek és védve[23].)
Mindazáltal egy további kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy legyen-e a kihantolásnak rituáléja. Ami ezt illeti, a régebbi forrásokban van szó a kihantolás ceremóniájáról. A jeruzsálemi Talmud[24] szerint ne legyen birkát ávelim és tánchumé ávélim, hanem csak az elhunyt dicsérete, Ráv Háj gáon[25] beszámol a szokásról, hogy a holtakat eltemették Bagdadban, majd kihantolták, és újratemették a sivatagban. Azt mondja, hogy ebből az alkalomból nem szokás összegyülekezni, se Ciduk hádint mondani, de azzal folytatja, hogy atyáink szokását meg kell őrizni, viszont ne mondjunk áldásokat rájuk, mert esetleg hiába tennénk – ti. nincs előírva a hantolásra áldás.
Ráv Háj gáon kijelentése alapján ítélve, márpedig neki meglehetős tapasztalata volt a kihantolás szokásával, jobb, ha nincs rítusa a kihantolásnak. Ezzel a hagyománnyal összhangban úgy dönthetünk, hogy ne legyen ceremóniája a kihantolásnak, és nem szükséges, hogy az otthonlévők valamely gyászrituálét végezzenek, csak ha tudják a pontos napját a kihantolásnak[26]. De ugyancsak a Ráv Háj gáon fenti kijelentése alapján, arról beszél ugyanis, hogy szentírási szakaszok elhangzottak ilyenkor (és a jeruzsálemi Talmud is beszél omrim dvárimról, dicsérő szavakról), szerkeszthetünk egy ceremóniát megfelelő bibliai szakaszokból, és egy megemlékező jellegű beszédet iktathatunk be az újratemetéskor. [Mindenképpen a család tartson ávelutot az újratemetés után, aznap estig[27].]
Ami pedig azt illeti, hogy a hazaszállításkor a zsidó elesettek testét zsidó személyzet kísérhesse, és hogy ez nem mindig lesz lehetséges, a CANRA kérni fogja a hadügyminisztériumot, hogy amennyiben egy hajón sok holttestet szállítanak, zsidó katonát is rendeljenek kísérőnek, illetve legalábbis akkor, ha tudják, hogy zsidó elesettek testét is szállítják.
A CANRA azt is kérni fogja, hogy egy zsidó tábori lelkészt rendeljenek ki, aki az egész munkát felügyeli, és akivel lehet konzultálni.
14.
Ha egy holttestet az ideigelens koporsóból
a véglegesbe áttesznek, tálitba kell-e burkolni?
Kérdés: A következő tájékoztatást kaptuk a hadügyminisztériumtól: „A háború befejeztével az elesetteket kihantoljuk, az ideiglenes koporsókat felnyitjuk, a testeket megvizsgáljuk, újra azonosítjuk, majd fémkoporsóba kerülnek, amit leforrasztanak. Ez idő alatt lehetséges lesz a maradványokat tálitba csavarni, amennyiben anélkül temették el őket; szeretnénk világosan leszögezni, hogy az elesettek testének áthelyezésekor a tálitba csavaráson kívül egyéb ne történjék. Az eljárás rögzítve van, követni kell a megfelelő azonosításért, a megfelelő egészségügyi szabályok betartásáért, és az elhunyt megfelelő kezeléséért, hogy a rokonok lelkét a lehető legkevésbé háborgassuk.”
Válasz: Az a felvetés, hogy az áthelyezéskor tálitba csavarjuk a testet, semmilyen precedenssel nem bír a háláchában, de hasonló esetről szóló anyag elég bőséggel áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy döntésre juthassunk. A Talmud[28] foglalkozik azzal, hogy vajon szabad-e felnyitni egy koporsót a holttest megvizsgálása céljából, és a konklúzió az, hogy tilos méltatlanul bánni vele (lönávelo).
A mi témánkhoz közelebb álló kérdés, hogy vajon szabad-e kihantolni a testet, hogy felöltöztessék olyan módon, ahogy a háláchá és a szokás megkívánja, tehát lepelbe, tálitba stb.? A kérdéssel sok rabbi foglalkozik.
Az első, aki ezzel a kérdéssel foglalkozott, az a metzi Gerson Áskenázi rabbi (17. század), az Ávodát hágersuni szerzője. Ő a következő kérdéssel foglalkozik: két holttest, az egyikük húsz évesnél fiatalabban halt meg, a másik húsz évesnél idősebben, mindkettőt eltemették, de hanyagok voltak, és mindkét esetben elhagytak valamit a temetéskor szükséges öltözékekből. Ki kell-e hantolni őket, hogy elhelyezzék a hiányzó öltözéket? Gerson Áskenázi rabbi szerint a húsz évesnél idősebbet ne hantolják ki (mipné cherdát hádin), míg a húsz évesnél fiatalabb (akit nem érne büntetés) legyen kihantolva. Ezt a véleményt idézi a prágai Dávid Oppenheim rabbi hosszú responsumában, mely a kihantolással foglalkozik, s ezt idézi Jáir Chájim Báchrách rabbi a Chávot Jáir responsum végén[29]. David Oppenheim rabbi, a Talmudra utalva[30], amely azt mondja, hogy a testeket nem lehet kihantolni a vizsgálat céljaira mipné nivul hámét, megtiltja akármelyik test kihantolását. Ugyanezen véleményen van Jechezkél Landau rabbi[31]. A témát hasonlóan tárgyalja a Cháchám Cvi[32] és a Keneszet Jechezkél[33].
A modern időkben a témát Joszef Élijáhu Fried rabbi vetette fel[34]. Megkérdezték, hogy valakit, akit utcai ruhájában temettek el, szabad-e kihantolni, hogy hagyományos ruhákba öltöztessék. Ő a fenti véleményeket idézi, és negatív döntést hoz[35].
A hadügyminisztérium által leírt helyzet azonban nem egészen azonos a fentiek egyikével sem, melyeket a responsumirodalomban találunk, ahol a kérdés az, hogy szabad-e kihantolnunk a holtakat a megfelelő ruházat elhelyezéséért, és a szinte egyhangú válasz az, hogy nem. Itt viszont a holtakat mindenképp kihantolják, és egyik koporsóból a másikba helyezik, és azt mondták nekünk, hogy a tálit felhelyezése nem igényel különleges beavatkozást, a holttest megzavarását.
Természetesnek tűnik tehát, hogy úgy döntsünk, helyezzék a tálitot a testre.
Mindazáltal a jelen bizottság nem szeretne olyan döntést hozni, ami ellentétes a néhai rabbik majdnem egyhangú döntésével, még ha az általuk tárgyalt esetek nem is azonosak az általunk tárgyalttal. Még ha azt mondták is nekünk, hogy a tálit feltételéhez nem kell nagyon megbolygatni a holtakat, azért valamennyire nyilván meg kell bolygatni, és ez határozottan ellene van annak a szelemének, mellyel elődeink a hasonló kérdéseket kezelték. Ezért a jelen bizottság nem tájékoztathatja úgy a hadügyminisztériumot, hogy a tálit felhelyezését a halácha megkövetelné ilyen esetekben.
Fried rabbi[36] javaslatot tesz, amely esetleg segítségünkre lehet, a fenti esetben, amely az utcai ruhájában eltemetett embert illeti. Azt mondja, hogy a vitatott esetben a földet kell csak eltakarítani a koporsó fölül, és a tálitot a koporsóra teríteni. Analógiás alapon javasolhatjuk, hogy amikor az újraelföldelésre kerül a sor, ha a család kívánja, terítsék a tálitot a koporsóra, a zászló alá.
Ha a tálitot a koporsóra teszik, és a tetemet nem bolygatják, nem próbálják tálitba öltöztetni, a fentebb említett nehézségek nagy része el van hárítva. Ezért tehát egyetértünk abban, hogy a tálitot terítsék a koporsóra.
15.
Zsidó kísérő a holttestnek
Kérdés: A CANRA igazgatója tette fel a következő kérdést a responsumbizottságnak.
A hadsereg kegyeleti ügyekkel foglalkozó részlegétől érkezett feljegyzés leírja az eljárást, amelyet az elesettek hazaszállításakor követnek, amikor átadják a testet a legközelebbi rokonnak. Miután a test megérkezett az egyik országos elosztóba, a legközelebbi rokonhoz juttatják, aszerint, ahogy megállapodtak vele. A koporsó mellé adnak kísérőt, mikor az elosztóból a rokonhoz szállítják. Ez a kísérő mindig azonos haderőnemből való, tehát a légierő elesettje esetében a légierőből, haditengerész esetében a haditengerészettől stb. Tekintve, hogy túlságosan nagy a számuk a hitfelekezeteknek, és nem lenne könnyű megoldani, hogy mindig a megfelelő felekezetből való legyen a feladatra kellően felkészített kísérő, az a döntés született, hogy nem lesznek tekintettel a felekezetre a kísérő kijelölésekor.
Erre a memorandumra tekintettel kérdezi az igazgató: „Ragaszkodjunk-e ahhoz, hogy a zsidó elesetteket zsidó kísérő kísérje a családhoz az elosztóból?”
Válasz: Mielőtt belemerülnénk a háláchá szerinti elemzésbe, érdekes tudni, hogy más felekezetek mit szóltak a kérdéshez. Az érdeklődésünkre kiderült, hogy a katolikusok egészen bizonyosan nem ragaszkodnak ahhoz, hogy a katolikus elesetteket katolikus kísérő kísérje a családhoz. Feltételezhetjük, hogy a protestánsok sem fognak ragaszkodni ehhez. Ha tehát ha mi ragaszkodnánk, mi volnánk az egyetlen nagyobb felekezet, amely kijelentené ezzel, hogy neki a más felekezetből valók nem felelnek meg kísérőnek, ebben az esetben a mipné dárké sálom általános elve a megfontolandó, mielőtt úgy döntenénk, hogy ragaszkodunk hozzá.
Ha volna világos rendelkezés a háláchában, amely szerint csak zsidó kísérhet zsidó holtat, akkor természetesen ez felülírná az iménti elvet, a vallásos lelkiismeret javára. De van-e ilyen követelmény?
Akárhányszor holttest kíséréséről van szó a talmudi irodalomban, az érintett általában a fiú, aki apja tetemét kíséri[37]. A természetes helyzet nyilván az, hogy a fiúé az ilyen feladat, és ebből nem vonhatunk le általános következtetést arra, hogyan kell kísérni nem vérrokont vagy nem-zsidó holttestet. Ami nem-zsidók részvételét illeti zsidó temetésben, a háláchá világos: ahogyan zsidó ember is aktívan részt vehet nem-zsidók eltemetésében, ugyanúgy a nem-zsidók is részt vehetnek a zsidó ember eltemetésében. Ezért: „Szabad támogatni szegényeiket, látogatni betegeiket, eltemetni holtaikat és dicsérő szavakat mondani róluk, és vigasztalni őket, misum dárké sálom.”[38]
Különleges körülmények közt nem-zsidók részt vehetnek zsidó ember eltemetésén. Ha zsidó ember az ünnep első napján hal meg, zsidók nem vehetnek részt a temetésén. Minthogy a temetés esetleg nem halogatható, ilyenkor nem-zsidóknak kell végezniük a temetést. Tilos a testet másodnapra tartogatni abból a célból, hogy zsidók temethessék el[39]. Ez írva van a Sulchán áruchban (és a Turban is), az alapja pedig a Talmud[40]. Ami a nem-zsidók által végezhető feladatokat illeti lásd Talmud[41] és Kicur Sulchán áruch[42]).
Ez természetesen speciális körülmény, de azt jelzi, hogy a háláchá nincs ellenére annak, hogy nem-zsidók részt vegyenek zsidó ember temetésén. Minthogy a háláchá megengedi az ilyen részvételt, nyilván a halottkísérés is szabad, különösen minthogy a katonai hatóságok szerint lehetetlen megoldani, hogy minden elesettet a felekezetéből való kísérő kísérjen.
Bár a háláchá nem ragaszkodik ahhoz, hogy zsidó kísérje az elesettet, a CANRA azért dönthet úgy, hogy a zsidó kíséret kívánatos. Ez esetben a kívánságunkat más alapra kell helyeznünk, nem a háláchára. Azt mondhatjuk, hogy a holtak eltemetésében való részvétel a zsidók számára szent kiváltság. Az erre a célra létesült egyesületek chevrá kádisának mondják magukat (szentegylet) nálunk. Ezért kérjük, hogy zsidó veterán kísérhesse az elesettet, azon a kísérőn kívül, amit a hadseregben fog biztosítani. Ha ez a kérés meghallgatásra talál, komoly szervezést igényel és költségei is vannak, s a CANRA meg fogja fontolni, hogy a fentiek fényében kívánja-e ezt a feladatot magára vállalni.
16.
Amputált testrészek hamvasztása
A következő kérdés érkezett egy tábori lelkésztől:
„A jelenlegi törvény szerint, ha egy veteránt a veteránkórházban megműtenek, az eltávolított testrészt elhamvasztják. A kérdés az, hogy a zsidó hagyomány ragaszkodik-e ahhoz, hogy az eltávolított testrészt zsidó temetőben helyezzük nyugalomra.”
Válasz: Ősi idők óta bevett eljárás, hogy az élő testéről levágott testrészeket eltemetik. A babilóniai Talmud[43] szerint Chániná rabbi egy temetőről szólva így beszélt: „Ott temetik el a megbetegedett végtagokat, melyeket levágtak.” Azaz a talmudi időkben is már ez volt a szokás. A testrészek elföldelésének oka nem egészen azonos a holttest elföldelésének okával. A holttestet vagy a halott iránti tiszteletből (misum bizájon) kell eltemetni, vagy mert a temetés engesztelésnek számít (kápárá). Az élő emberről levágott testrész eltemetésének egyik sem lehet oka. Az ok a rituális tisztátalanság, amely a halott testrésszel való érintkezésből származik. A háláchá világos: az élő emberről származó testrész rituális tisztátalanság forrása, nem kevésbé, mint egy egész holttest lenne. Ez a háláchá a Misnára[44] megy vissza, és világosan leszögezi Maimonidész is[45]: „Az élő emberről levágott testrész tisztátalan, mint egy egész holttetem.”
Ki lehet jelenteni, hogy a tisztátalanság ezen törvényei manapság csak a papokra (a kohénokra) vonatkoznak, holttest vagy testrészek érintése kapcsán. Nem érvényesek arra, ha nem papok érintkeznek holttestekkel, amennyiben a tisztátalannal való érintkezés összes törvénye csak a jeruzsálemi Szentélyre érvényes[46], és a papokra ma is.
És bár az a szokás, hogy az amputált testrészt eltemetjük, nincsen rá háláchá, amely meghatározná a temetés módját, és kizárná például a hamvasztást. A holttest eltemetése esetén a háláchá kimondottan megkívánja, hogy földbe temessük, minthogy a föld engesztelést szerez (vagy, ez a másik magyarázat: gyalázat a holtnak temetetlen maradnia). De ami a levágott testrészeket illeti, se „engesztelésről” se „gyalázatról” nincsen szó. Lásd Jacob Reischer rabbit[47], aki ugyanezen véleményen van, és Jechezkél Landau rabbit[48]. Jacob Reischer rabbi ezért arra jut, hogy mivel nem kötelező a testrészek eltemetése, egyszerűen félre lehet őket tenni olyan helyre, ahol papok nem kerülnek érintkezésbe velük.
A háláchá tehát nem követeli meg, hogy eltemessük a testrészeket. De ha a páciens vagy a család maga kívánja, a háláchának nincsen ellenvetése, sőt, ez volt a régi szokás. A háláchá azonban csak az eltávolítását kívánja meg, hogy ne kerülhessen érintkezésbe vele pap. Ha a kórház szokás szerint hamvasztja a testrészeket, a háláchának nincsen kifogása ez ellen.
17.
Boncolás
Kérdés: A szülőknek vagy a legközelebbi rokonnak, ha a veterán veteránkórházban halt meg, helyes-e beleegyezniük a boncolásba, amennyiben a kórház kéri?
Válasz: A Talmudban szó van bizonyos elvekről, amelyek szerint a rabbinikus tekintélyek közelítették a boncolás kérdését. Először is tilos szükségtelenül késleltetni a temetést, és tilos a holtat meggyalázni, elcsúfítani (nivul vagy bizájon). Másrészt viszont általános elv, hogy az élet megmentésének kívánalma minden tiltást eltöröl, kivéve a bálványimádásét, a házasságtörését és a gyilkosságét. Van egy eset a Talmudban[49], melyben arról van szó, hogy vajon szabad-e egy holttestet felvágni az élő kedvéért, mint abban az esetben, amikor gyilkossággal vádolnak valakit, és kérdés, hogy az áldozata nem halt volna-e meg amúgy is. A Talmud adottnak veszi, hogy a vádlott életének megmentése érdekében szabad lesz ilyenkor felvágni a testet, és vizsgálódni.
Mindazáltal a Talmud nem mélyed el az orvostudomány érdekében végzett boncolás kérdésébe, amellyel mások életét lehet megmenteni.
Későbbi tekintélyek, kezdve Jechezkél Landau rabbival (1713–1793), foglalkoznak a kérdéssel, komolyan. Kétségkívül a rabbinikus vélemények többsége tiltaná, hogy zsidó testet orvosi egyetemeknek átadjanak, mert a testet felvágnák, éspedig az anatómiai oktatás céljára, és sose temetnék el. De ami az olyan boncolást illeti, amelynek célja a halál okának feltárása, hogy más betegeken segítsenek vele, az némiképp más ügy. Ebben a dologban a legszigorúbbak közé tartozik az altonai Jákob Ettlinger rabbi (1798–1871), aki az egészet tiltaná, kivéve, ha az érintett a halála előtt beleegyezett, hogy a testét felboncolják[50]. De a két klasszikus tekintély, Jechezkél Landau rabbi[51] és Schreiber Mózes rabbi[52] egyetértenek abban, hogy a boncolás ugyan nem megengedett az orvostudomány általános fejlődése céljából, azzal az általános elvárással, hogy valaki majd tanulhat valamit a boncolásból, de ha van a közelben olyan beteg, aki hasonló bajban szenved, és akinek hasznára lehet a boncolás, akkor megengedhető, mert ez esetben az élet védelmének elve egyértelműen felülírja a tilalmakat.
A CANRA bizottsága nem kívánja általános érvénnyel eldönteni ezt a kérdést, amely a civil életre is érvényes lenne, de a katonai vonatkozásban veteránkórházakban más a helyzet, mint a civil életben. Először is a katonai kórházak óriásiak, rengeteg a beteg. Másodszor sokuk szenved a háború okozta sebektől, betegségektől, ezért nagy a hasonlóság a bajok közt. Minthogy nagy a valószínűsége annak, hogy valóban van jelen több olyan beteg is, aki ugyanabban a betegségben, bajban van, mint az aki meghalt, ezen az alapon a jelek szerint az Jechezkél Landau rabbi és Schreiber Mózes rabbi által felállított követelmények fényében is pozitívan bírálható el a veteránkórház kérése. Természetesen fontos leszögezni, hogy a testet a szükségesnél nagyobb mértékben ne bolygassák, ne sértsék fel, és a temetést ne késleltessék jobban, mint kellene.
De mivel mindenféle vallási aggályok merülhetnek fel a kérdésben, a kórháztól érkező kérésnek világossá kell tennie, hogy boncolást kérnek, és ahelyett, hogy általánosan fogalmaznának: „a holttest tudományos vizsgálata szükséges”, írják így: „a holttest tudományos vizsgálata (boncolás) szükséges”.
A palesztinai főrabbinátus tudomásunk szerint megállapodást kötött a Rotschild University Hospitallal (Hádászá), amely megengedi, hogy boncolást végezzenek egyes indokok alapján, melyek közül több túlmegy a fentebb előadottak keretein. Megengedi például a boncolást más betegek élete megmentése érdekében, mint fent, de nem kell, hogy azok a kórházban legyenek, lehetnek kívüle is. A boncolásra ok e szerint a megállapodás szerint az is, amikor az orvosok nem tudják megállapítani a halál okát nélküle, vagy ha örökletes betegségről van szó, és a családot figyelmeztetni szükséges a megfelelő elővigyázatra.
A főrabbinátus megkívánja, hogy az orvosok írásban adják el a boncolás indokait, és az örökletes bajok esetében azt is, hogy konzultáljanak rabbinátussal.
Responsumunkban a boncolás indoka, hogy a nagy veteránkórházakban, ahol a legtöbb betegséget a háborúval összefüggő ok okozza, erősen valószínű, hogy akad olyan beteg, aki az elhunyttal azonos bajban szenved, s ezt az okfejtésünket erősíti a palesztinai főrabbinátus álláspontja is.
18.
Elesettek hamvainak elföldelése
Kérdés: Egy veterán az oszakai japán hadifogolytáborban halt meg, 1945. október 19-én,
s az USA hadserege választ kíván kapni a következő kérdésekre:
- Megengedi-e a háláchá a hamvasztást?
- Megengedi-e a háláchá a hamvak eltemetését zsidó temetőben?
- Van-e valami különleges követelmény az urna elhelyezésével kapcsolatban a temetőben?
- El lehet-e földelni önállóan az urnát, vagy csak ládában?
- Van-e szabott mérete a sírhelynek, és van-e kisebb sírhely?
- Van-e ceremónia a hamvak hazaszállítása utáni elföldelésre?
Válasz: A hamvasztás kérdése a háláchában nem szorul mélyebb elemzésre, a törvény ugyanis világos: a hamvasztás tilos.
Nem szükséges eldöntenünk azt a kényes kérdést, hogy szabad-e általában elföldelni a hamvakat, minthogy ennek a katonának az esete sajátos eset, és bizonyára lesznek hasonlóak még. Őt nem az USA hadserege hamvasztatta el, amelynek nem gyakorlata a hamvasztás, hanem a japán hadifogolytábor. Az ő esetében a hamvak éppen olyan hamvak, mint a nácik által meggyilkoltaké, és azoké, akiknek a hamvait megküldték aztán a családnak. A Maimonidész által[53] leírt kategóriába tartoznak, azaz azok közé, akiket pogány hatalmak gyilkoltak meg (málchut ákum), és akiket nem szabad megfosztani a gyász és a temetés egyetlen rítusától sem (én monim méhem kol dávár). Ezek a katonák az ellenség kegyetlenségének áldozatai, a testüket az ő vagy rokonaik előzetes beleegyezése nélkül hamvasztották el, nem szabad őket megfosztani semmiféle hagyományos zsidó rítustól.
De hogy ne kelthessen téves benyomást, miszerint a hamvak elföldelése általában szabad, azt tanácsoljuk, tegyék egy szokásos méretű koporsóba az urnát, és temessék szokásos méretű sírba. Ezenfelül, a rokonok gyászának csökkentésére is jobb (ágmát nefes), ha rendes méretű koporsóba teszik az urnát, és nem tesznek semmiféle különbséget a többi hazahozottak temetéséhez képest.
Úgy informáltak bennünket, hogy a fenti esetben a katonai hatóságok eleget tettek a kérésnek, az urnát ládába tették, a ládát pedig rendes méretű koporsóba. Semmi ok rá, hogy a ládát eltávolítsák a koporsóból. A koporsót, úgy, ahogy van, kell eltemetni, olyan rítussal, ahogy az összes többi hazaszállított elesettet.
19.
Testek lemosása és bronzkoporsó
Kérdés: Két kérdést kaptunk a tengeren túlról hazaszállított elesettek eltemetésével kapcsolatban:
(a) Ki kell-e venni a testet a koporsóból, és lemosni, tekintettel arra, hogy a rituális mosás, a táhárá, aligha történt meg a tengeren túlon?
(b) Minthogy lezárt bronzládában hozzák a testeket, át kell-e őket tenni nyitott fakoporsóba, mielőtt újratemetnék a zsidó temetőben?
Válasz: A CANRA-t voltaképpen ezek a kérdések közvetlenül nem érintik. Miután a holtat átadták a családnak, a család kérhet tanácsot rabbitól. Ez már civil ügy.
Mindazáltal sokan kérik a tanácsunkat, ezért a következő véleményt ajánljuk meggondolásra.
(a) Ami a taharát illeti. A háláchá általában a holttest szükségtelen bolygatása ellen van, legfőképpen a nivul hámét (a halott megszégyenítése) okából. Még azért is tilos bolygatni a holtat, ha lepelbe akarná burkolni valaki, azért is tilos a koporsóból kivenni[54]. Úgyszintén, ha a testet nem mosták meg rendesen a táhárá alkalmával (kevesebb, mint kilenc káv vizet használtak), a kérdést több responsum is tárgyalja, hogy ilyenkor a testet ki kell-e hantolni, hogy teljes táhárában részesülhessen. A válasz pedig az, hogy a testet nem szabad bolygatni[55]. A tengerentúlról hazaszállított elesettek esetében, melyek oszlása már előrehaladott, a nivul hámét még inkább érvényes, mint a frissen eltemetett holtak esetében. Ráadásul sok elesettet temettek el úgy a csatatéren olyan állapotban, amikor a táhárá nem lehetséges (azaz a sebesülésből származó vérrel együtt eltemetés például). Ráadásul egy katona maradványai esetében a táhárá, a balzsamozás ritka kivételeitől eltekintve, gyakorlatilag is lehetetlen. Ezért nem is kell kísérletet tenni arra, hogy a maradványokat kivegyék a koporsóból a táhárá megkísérlésének céljából.
(b) Sok praktikus oka van annak, amiért nem célszerű kinyitni a koporsót, amelyben a test a tengeren túlról megérkezett. Lehetetlen tudni, milyen állapotban került eleve oda, és hogy milyen állapotába jutott az oszlásnak az első temetés óta.
De bár a gyakorlati szükségszerűség azt diktálhatja, hogy a testet abban temessék, amiben hazaszállították, a kérdés megmarad, hogy egyáltalán szabad-e a háláchá szerint abban eltemetni. Van ugyebár az általános elv, amely szerint ne bolygassák a testet, ha nem föltétlenül szükséges. Másrészt viszont merülnek fel érvek a fémkoporsó ellen. A helyzet az, hogy a fakoporsónak sincs alapja a háláchában, mert a törvény azt kívánja meg, hogy a testet a földbe temessék. Lásd Nachmanidész[56], aki azt mondja, hogy a talmudi időkben a koporsót kizárólag a csontok összegyűjtésére használták, miután már a test elbomlott. Az egyetlen szentírási figyelmeztetés, amely a jelek szerint a fa koporsók ellen szól, a Midrásból való[57], ezen a mondaton alapszik[58]: „És Ádám elrejtőzött az Örökkévaló elől a kert fái (éc) közé.” Erre a Midrás azt mondja: ez a jele annak, hogy utódai majd fából készült koporsókba temetkeznek. A halácha[59] előnyben részesíti a közvetlenül a földbe temetkezést. Megengedi a koporsós temetést, feltéve, ha a koporsó alul nyitva van a földnek. Aztán engedélyt adtak a zárt koporsós temetésre is, feltéve, ha lyukakat fúrtak belé, hogy érintkezhessen a földdel. Káro rabbi azonban[60] kőkoporsóról beszél, és a Talmud[61] azt mondja, hogy József koporsója fémből való volt.
Míg a fémkoporsós temetés sosem vált gyakorlattá (ahogy a fakoporsós igen), talán a jelen helyzetben legcélszerűbb, ha megelégszünk azzal, hogy a fémkoporsóba lyukat fúrnak, hogy közvetlen érintkezésbe léphessen a földdel. De még a koporsó átfúrása sem föltétlenül szükséges. A bonyhádi Deutsch Eliezer rabbi[62] egy hasonló esetet vitat meg. Az igaz embert eltemették egy dupla koporsóban, az orvos rendeletére, és nem fúrták át a földdel való közvetlen érintkezésre. Deutsch Eliezer rabbitól megkérdezték, vajon ki kell-e nyitni a sírt, hogy lyukakat fúrjanak a koporsóba. Azt mondta, hogy nem kell, mert az igaz embernek nincsen szüksége engesztelésre (kápárá), amely a földdel való közvetlen érintkezésből származik, és hogy amikor rabbi Jehudá Hánászi azt kérte, fúrják át a koporsóját[63], szerénysége miatt kérte, azért, hogy jelezze, nem tart igényt a különlegesen igaz ember hírére. Ezenfelül kalapáccsal kezelésbe venni egy koporsót, és kockáztatni, hogy a szöggel átszúrjuk a testet is, bizonyára inzultus (bizájon a halottnak).
Ne mondhatnánk-e tehát, hogy bár valóban nem szokásos a fém koporsó használata, de ezek a katonák az életüket adták egy igaz ügyért, és igaznak tekinthetők, tehát nem szükséges a közvetlen érintkezés a földdel, s inkább ne bolygassák a koporsójukat, és ne fúrják át, hanem földeljék el, ahogy átveszik. Ráadásul ezek a testek előzőleg a tengeren túlon fakoporsóban voltak, vagy még abban sem. A földdel való érintkezés (azaz az engesztelés[64]) tehát bőven megtörtént.
Ha viszont egyes temetők ragaszkodnak hozzá, hogy nem lehet a fémkoporsót használni, hanem fakoporsót kell használni, mitévők legyenek a fémkoporsóval? A háláchá általában úgy van, hogy az egyik testnek készült koporsó nem használható más testnek, és ászur böhánáá (tilos belőle hasznot húzni), azaz ebben az esetben nem lehet eladni nem zsidónak vagy a fém kinyerése céljából. De minthogy a fémkoporsó nem zsidó szokás, lehet úgy érvelni, hogy használható bármilyen célra[65]. De a Sulchán áruch[66] azt mondja, hogy azt a koporsót, amelyből eltávolították a halottat, el kell pusztítani, és hogy ha kőből volt, törjék össze, ha pedig fából, égessék el.
20.
A gyász rítusa újratemetéskor
Kérdés: A kérdés úgy hangzik, hogy milyen gyászrituálét kell követni, amikor az elesett katona testét hazahozzák, és újratemetik.
Válasz: A kihantolás és újratemetés rítusával foglalkozó törvények mind a jeruzsálemi Talmudban találhatók[67], ahol világosan le van szögezve, hogy az ott előadott rítusok mind csak a kihantolásra tartoznak, és hogy nincs rítusa az újratemetésnek.
Ha a gyászolók tudják a kihantolás pontos dátumát, meg kell tartaniuk a gyász rítusait azon nap (ti. a kihantolás napjának végéig). Ugyanekkor kell a rokonoknak elvégezniük a kriát. De meg kell említenünk, hogy ezek a rítusok sem föltétlenül megtartandók ilyenkor.
Schreiber Mózes rabbi híres responsumában, amit e tárgyról írt[68] azt mondja, hogy ha egyszerre több kihantolás zajlik, amikor sok testet ásnak ki, a rabbinak és a rabbinikus bíróságnak rendeletben kell megtiltania, hogy bárki értesítse a családot, hogy ne kelljen gyászolniuk és a kriát elvégezni.
Az sem lehetetlen, hogy még ezek a Schreiber Mózes rabbi által eltanácsolt rítusok sem alkalmazandók egyáltalán, ha a csontok zárt koporsóban kerülnek ki a földből. A jeruzsálemi Talmudban terjedelmes tárgyalást találunk a kérdésről, azzal az eredménnyel, hogy a gyász szabályai csak akkor érvényesek egy kihantoláskor, ha a csontokat ruhába takarva viszik, akkor nem ha ládában, mint esetünkben.
Hasonlóképpen, a Sulchán áruch[69] és az Áruch hásulchán[70] is csak a kihantolás esetén beszél gyászról és kriáról.
Ami az újratemetéskor követendő rítust illeti, ne legyen kriá, de Schreiber Mózes rabbi az idézett responsumában azt mondja, hogy a temetés után legyen gyászrituálé (azaz a földön ülve stb.), aznap estig.
[1] Idézi Greenwald, Ách löcárá, 33. oldal.
[2] Jore déá 364:5–6.
[3] 95. fejezet.
[4] 40. fejezet.
[5] Orách chájim 364:4.
[6] Ách löcárá 65. oldal.
[7] 13. paragrafus.
[8] 100b.
[9] Jore déá 339. fejezet.
[10] Uo. 376. fejezet.
[11] Chátám Szofér, Joré déá 345. fejezet.
[12] Máté Levi II. kötet 3. fejezet.
[13] Jore déá 375:7.
[14] Uo.
[15] Lásd Greenwald, Ách löcárá, 235. oldal 15. lábj.
[16] Sulchán áruch, Jore déá 402. fejezet
[17] Moéd kátán 3:5.
[18] Bává kámá 81a., az Omer lenochri mondata alatt.
[19] 35a–b.
[20] Lásd Greenwald, Ách löcárá, 971. oldal.
[21] Máchne Jiszráél, 28. fejezet.
[22] Jore déá 363:1.
[23] Lásd még Áruch hásulchán a Jore déá 363:1-hez.
[24] Moéd kátán 1:5.
[25] Idézi Jichák ibn Cháját: Sááré szimchá, Hilchot ével, 73.
[26] Lásd a jeruzsálemi Talmudot uo.
[27] Schreiber Mózes rabbi, Chátám Szofér, Jore déá 353. fejezet és Greenwald, Ách löcárá 234. oldal.
[28] Bává bátrá 155a–b.
[29] 136b. oldal, az 1894-es lembergi kiadásban.
[30] Bává bátrá uo.
[31] Nodá biJehudá II. rész 164. fejezet.
[32] 47. fejezet.
[33] 144. fejezet.
[34] Ohél Joszéf 18. fejezet.
[35] Lásd még Ách löcárá 179. oldal 14. paragrafus.
[36] Ohél Joszéf uo.
[37] Talmud, Moéd kátán 8a., Smáchot, 16. fejezet.
[38] Sulchán áruch, Jore déá 151:12., 367:1. , a Talmud alapján, Gitin 61a.
[39] Sulchán áruch, Orách chájim 536:1–2.
[40] Bécá 7a.
[41] Uo.
[42] 200:1.
[43] Ktubot 20b.
[44] Édujot 6:3.
[45] A halott általi tisztátalanság szabályai 2:3.
[46] Lásd Maimonidész, Az ételek rituális tisztátalanságának szabályai 16:8.
[47] Svut Jáákov II. kötet 10. fejezet.
[48] Nodá biJehudá II. rész Jore déá 209. fejezet.
[49] Chulin 11b.
[50] Binján Cion 170–171. fejzet.
[51] Nodá biJehudá II. rész Jore déá 210. fejezet.
[52] Chátám Szofér, Jore déá 336. fejezet.
[53] A gyász szabályai 1:9.
[54] Lásd korábbi, 14. responsumunkat e tárgyban, valamint Dudáé hászáde 26. fejezet.
[55] Lásd az Ách löcárá 60. oldal 2. lábj. által idézett tekintélyeket.
[56] Idézi a Bét Joszéf a Tur Jore déá 363-hoz.
[57] Brésit rábá 19:8.
[58] 1Mózes 3:8.
[59] Tur Jore déá és Sulchán áruch uo.
[60] Jore déá uo. 5.
[61] Szotá 13a.
[62] Dudáé hászáde 26. fejezet.
[63] Jeruzsálemi Talmud, Kiláim 32b.
[64] 5Mózes 32:43.
[65] Vö. Ách löcárá 63. oldal.
[66] Jore déá 363:5., a Szmáchot 13. fejezet alapján
[67] Moéd kátán 1:5.
[68] Chátám Szofér, Jore déá 353. fejezet.
[69] Jore déá 403. fejezet.
[70] Uo.
