XXVII. Háború és béke – Zsidók és a katonaság

Zsidó jog és etika:
zsidók a Zsidó Állam seregében

 

Az intifáda és az öbölháború

Responsum az izraeli háborús helyzetek kérdéseiből

 

J. David Bleich

(Bleich rabbi (New York) a Bné Jehudá közösség rabbija,
a Yeshiva University rós jesivája és a Benjamin N. Cardozo jogi egyetemen a zsidó jogtudomány professzora)

 

Az intifáda és az öbölháború is egy sor korábban nem érintett haláchikus kérdést vetett fel. Ezek egy részét tárgyalja két 1990-1991-ben publikált könyv. A vékonyka Söélot utsuvot Intifada Slomo Ávi­nér rabbitól, az 1987-ben kezdődött első intifáda által felvetett kér­dé­sek­kel foglalkozik, amint azt a címe is jelzi, de többnyire általános elvi szempontokra szorítkozik, amilyen például a kollektív büntetés, a sajtócenzúra, a lakosságcsere izgalmas problémája stb. A szerző által levezetett okfejtések takarékosak és inkább eszmei jellegűek, mint gya­korlatiak, de azért igen lényeges problémákat járnak körül. Vala­mi­vel bőségesebb Joná Metzger rabbi Söélot utsuvot Szufá bámidbár című munkája, mely az 1990. augusztus és 1991. február közötti öböl­há­ború kapcsán felmerült kérdésekkel foglalkozik. Az utóbbi által tár­gyalt kérdések elsősorban a Scud-rakéták veszélyével szembenézni kény­telen lakosságot érintik, illetve a légiriadók idején a védett szo­bákban való elrejtőzés szükségességét. A válaszok többnyire rö­videk és érintőlegesek. A diákok és a tudósok is hasznos segítségnek fogják találni mindazáltal, a források és precedensek keresésekor.

 

Engedetlenség a kormány rendelkezései iránt

Az egyik legösszetettebb kérdés, amit Ávinér rabbi felvet, azzal a lehetőséggel foglalkozik, amely a kérdés felvetés idején – az egy­ol­da­lú 2005-ös gázai kivonulás előtt – még hipotetikus és spekulatív kér­dés­felvetésnek tűnhetett. Ha, Isten őrizzen, a ’67-ben Izrael fennhatósága alá került területek egy része vissza kerülne arab ellen­őr­zés alá, és politikai okokból szükségesnek bizonyulna evakuálni a zsidó telepeseket, akik az érintett területen települtek meg, volna-e jo­guk a telepeseknek ellenállni a kormány rendelkezéseinek és az izraeli hadseregnek, és megmaradni földjükön? Hasonló probléma merült fel Yamit település kiürítésekor a Sinaiban 1982-ben. Akkoriban heves ellenállás és polgári engedetlenség fogadta a döntést. Végül az izraeli had­sereg erőszakkal telepítette ki a telepesek ezreit és a tüntetőket, ezek után bulldózerrel rontotta le otthonaikat és üvegházaikat. Akko­ri­ban tudomásom szerint egyetlen rabbinikus periodikum sem vetette fel a polgári engedetlenség megengedhetőségének kérdését.

A legnyilvánvalóbb probléma e kérdésre adandó válasz el­dön­té­se­kor az, hogy alkalmazható-e vajon az „ország törvénye a törvény” talmudi alapelv (diná dömálchutá diná) az izraeli kormány ren­del­ke­zé­seire is. A megoldáshoz fel kell mérni a diná dömálchutá diná elv al­kalmazási körét és közelebbi természetét, többek közt azt is elemezni kell, hogy az alapelvbe foglalt hatalom vajon csak a nem zsi­dó államhatalmakra vonatkozik-e, vagy a zsidó állam hatalmára is. Az elv alkalmazhatóságának körét sokan sok helyütt tárgyalták már, más össze­függésben. A második aspektus kivételes és jobban kötődik ehhez a helyzethez: az az állam, amely feladja szuverenitását egy meg­határozott területen, megtartja-e vajon a diná dömálchutá diná jogát azon volt polgárai fölött, akik azáltal, hogy egyszerűen meg­ma­rad­nak in situ, kívül kerültek a mondott állam joghatóságán? Ávinér rabbi e két kérdés egyikét sem tárgyalja, de fel sem teszi őket.

A szerző egyedül azzal foglalkozik, hogy a polgári engedetlenség felségsértésnek minősül-e, amely törvényszegés halállal büntethető, az uralkodó tetszése szerint. Ávinér rabbi kész elismerni, hogy a bibliai ren­delkezések szerint felkent uralkodó ma nincs, és ezért a fel­ség­sér­tés vétkébe sem lehet esni, de idézi Náftáli Cvi Jehudá Berlin rabbi ér­de­kes véleményét, miszerint a kormány rendelkezésének engedetlenül ellenszegülni jogosan büntethető halállal.

Miután Jósuát elfogadták fővezérnek, Reubén és Gád törzsei kijelentették:[1] „Mindenki, aki megszegi parancsodat, és nem hallgat szabadra, bármit parancsolsz neki, halállal lakoljon, csak te légy erős és szilárd!” Náftáli Cvi Jehudá Berlin rabbi szerint[2] Jósua a bíró tisz­tét élvezte, de nem a királyét. Ha tehát így van, kérdezi a rabbi, vajon milyen alapon ruházták őt fel a halálbüntetés kiszabásának hatalmával? A Talmud kommentárja ellenére[3], amely mintha arra jut­na, hogy ez a kihágás igenis felségsértésnek minősül, a Hámék sö­álá kijelenti, hogy a válasz a vers utolsó félmondatában rejlik: „Légy erős és légy szilárd.” Jósua, bár nem volt uralkodó, főparancsnok volt, aki hadjáratot készült vezetni az ígéret földjének birtokba vételére. A főparancsnoknak bátornak és szilárdnak kell lennie. Ezen kvalitások részben attól a magabiztosságtól függenek, amely annak köszönhető, hogy a vezér tudja, parancsainak engedelmeskedni fognak, éspedig kés­lekedés nélkül. Az engedetlenség, a fegyelem megtörése, még ha nem is érinti közvetlenül a hadműveletet, föltétlenül demoralizáló hatással van a hadviselésért felelős vezérre, csökkenti bátorságát és szilárdságát. Az ő hatalma ellen intézett bármely kihívás hason­ló­kép­pen gyengíti az önbizalmát. Ennek pedig azután katasztrofális kö­vet­kez­ménye lesz a háború menetére, és emberéletben esett kár lesz az eredménye, éspedig elkerülhető veszteség. Ezért, mondja a Háék söálá, aki megkérdőjelezi Jósua hatalmát, agresszor (rodef), s az engedetlensége veszélybe sodorja az egész népet. Az ő meg­bün­te­té­sé­re hozott rendelkezések Jósua bátorságát és szilárdságát vannak hi­vat­va helyreállítani, eltávolítva a hatalma ellen kihívást intéző tényezőt.

Hasonlóképpen, érvel Ávinér rabbi, az engedetlenség a mai ka­to­nai hatóságok ellen büntetést érdemel. Bár ez a konklúzió nem te­kint­he­tő egyértelmű támogatott véleménynek. Meg kell jegyeznünk, hogy a Hámék söálá nem jut arra a következtetésre, miszerint a Jósua elleni engedetlenség a felségsértéssel egyenértékű volna, hanem hogy ha megtörténik, legalábbis közvetett módon fenyegetést jelent a népre nézve. Az „üldözés törvénye” arra van, hogy előzőleg elhárítson egy életveszélyt, inkább, mint hogy utólag büntesse az elkövetőt. Ha pedig így van, az alkalmazása minden helyzetben teljesen a speciális körül­mé­nyektől függ. A Hámék söálá nyomatékosan kijelenti, hogy a fővezér joga halálbüntetést kiszabni csakis háború idején lehet.

 

Rádiót hallgatni szombaton

Az öbölháború idején az izraeliek állandó fenyegetés alatt voltak a Scud-rakéták miatt, és attól kellett félniük, hogy az irakiak esetleg néhány rakétát kémiai fegyvert tartalmazó fejjel látnak el. A raké­ta­el­há­rító rendszer jelentett védelem ellenére összesen harminckilenc Scud-rakéta jutott célba, hagyományos robbanófejjel a háború alatt, szerencsére viszonylag kevés áldozattal jártak, de jelentős anyagi kárral. A lakosságnak azt tanácsolták, hogy minden család készítsen fel egy szobát menedékként. A szobát szigetelték, nehogy a gáz be­jus­son, ellátták élelemmel, vízzel és egyéb szükséges dolgokkal, hogy a család elrejtőzhessen a „védett szobában”. Eléggé természetes, hogy sokakban felmerült a kérdés, szabad-e a rádiójukat bekapcsolva hagy­ni a szombat idejére.

A probléma kettős. Először és legnyilvánvalóbban az a kérdés me­rül fel, hogy ha pusztán csak odahallgatnak a rádióra vagy a tévét né­zik, de nem kapcsolják se ki, se be, és a hangerőt se állítják, azzal meg­törik-e a szombat törvényeit. A második elsősorban azért me­rül­het fel, mert Izraelben a bemondók, technikusok és a médiát kezelő egyéb személyek is többnyire mind zsidók. A Sulchán áruch[4] szerint a halácha úgy rendelkezik, hogy zsidó embernek nem szabad él­veznie olyan tiltott munkák gyümölcsét, amely munkákat zsidó fele­ba­rátja végez. Szombaton a műsorszórás, világosan megsérti a szom­bat törvényeit. Így merül fel a kérdés, hogy odahallgatni az ilyen tör­vénysértés eredményeként sugárzott műsorra vajon ilyen tiltott gyümölcsnek minősül-e.

Az ilyen tiltott gyümölcs példája a Talmudban és a Sulchán áruchban is, ha valaki más által szombaton főzött ételt fogyaszt. Ez esetben a munka gyümölcse kézzelfogható, érzékileg tapasztalható. A rádióra odahallgatás vagy a tévénézés esetében, amint azt a Szufá bá­mid­bár megállapítja, szóba jön a Talmud[5], amely kijelenti, hogy a Szentély tulajdonához tartozó dolgokat „látás, hallás és szaglás” által élvezni nem von maga után büntetést. De a Talmud azért leszögezi[6], hogy bár büntetés nem jár vele, azért ilyesmit tenni tilos.

Rádiót hallgatni, még ha a szombat kezdete előtt kapcsolták is, be, vagy automatikus időzítővel ellátni és úgy használni, olyan törvény­sze­gésnek számíthat, amivel nem csak az a baj, hogy tilos munkák gyümölcsét élvezi. A RöMÁ[7] szerint tilos búzát önteni a malomba szombat előtt, hogy aztán szombaton megőrölje. Még akkor is tilos az ilyesmi, ha mindenki számára világos, hogy a búzát még a szombat előtt öntötték be, és hogy maga az őrlés automatikusan végbemegy. Ez a tilalom rabbinikus tilalom, mely annak dacára tiltja a dolgot, hogy emberi munka nem vesz részt a cselekvésben, mert ávsá miltának számít („a dolog túl hangos”). Az őrlést kísérő zaj felkeltené az arra járók figyelmét, és ezzel megszentségtelenítené a szombatot, mert azok azt gondolhatnák, hogy a malomból kihallatszó zaj szombaton tiltott munka zaja. Az ávsá miltá tilalma csak a zajjal járó foglalatosságokra terjed ki, de magába foglal mindent, ami tilos szombaton, ha bizonyos zajjal jár, még ha a zaj nem is a magán a szom­baton végzett cselekedett eredménye. A jeruzsálemi Slomo Zál­mán Auerbach rabbi megtiltja, hogy bekapcsolják szombat előtt a rádiót, vagy hogy időzítővel bekapcsoltassák, éppen ugyanezen okból, még ha mindenki tudja is, hogy szombat előtt végezték a munkát. Auerbach rabbi úgy ítél, hogy nem szabad szombaton működtetni az ilyesmit, még akkor sem, ha ki lenne hirdetve, hogy a rádió vagy a mik­rofon automatikusan működik. Az ávsá miltá elve alkalmazandó min­den hangosító rendszerre, még azokra is, amelyek esetében vilá­gos, hogy nem szombaton állították be vagy javították meg.

Az iménti okfejtések természetesen nem érvényesek az emberi élet veszedelmével járó helyzetekre. Márpedig az öbölháború fenye­ge­té­se valódi volt és állandó. Hasonló körülmények közt a rádióra hall­gat­ni szükséges eszköze lehet az élet megőrzésének, és csak azt kíván­ja meg, hogy a szombat rendelkezései a szükséges mértékig fel legye­nek függesztve, a veszély elhárítására. Dicséretükre legyen mondva, a mű­sorszóró társaságok megértéssel voltak a vallásos polgárok szem­pont­jai iránt, és a szükséges szombatszegésre szorítkoztak csak. Az öböl­háború idején a Kol Jiszráél és az izraeli hadsereg rádiója is „csen­des” (gál soték) rendszerben működik, miszerint csak biztonsági jelen­téseket tettek közzé szombaton, de egyébként csend volt. Az ilyen közlemények sugárzásra az adott körülmények közt termé­sze­te­sen teljességgel rendben van. A hallgatóknak csak be kellett állítaniuk pénteken az illető frekvenciára a rádiót, és bekapcsolva hagyni. A Szufá bámidbár szerint a hadsereg rádiója egy lépéssel tovább ment, mert a sugárzáshoz szükséges eszközök a szombat egész tartama alatt bekapcsolva maradtak, így tovább csökkentve a szombatszegés veszélyét a műsorszórással. Ezek szerint a rádió behangolása erre az állomásra kívánatosabb, mint a Kol Jiszráélre, amelynek a sugárzása több szombatszegéssel járt.

 

A rendezvényszervező igénye az esküvő elmaradása esetén

Az izraeliek élete többé-kevésbé normális maradt az öböl­há­bo­rú­ban. Az esküvőket megtartották, a szokott ünnepélyes­ség­gel, s ha ép­pen légiriadó volt, a vendégek sietve elfoglalták helyüket a védett szo­bák­ban. A gazdaság egyik területe azonban romokban hevert: a turiz­mus. Gyakorlatilag megszűnt, az Izraelbe szervezett utakat lemondták. Le­galább egy esetben még egy esküvőt is elhalasztottak, mert a vő­le­gény vagy a menyasszony rokonsága külföldi volt, és nem volt haj­lan­dó beutazni az esküvőre. A rendezvényszervező céget, amely az ételt is szállította, későn mondták le, már nem tudtak másik rendezvényt szer­vezni aznapra, a költségeik megtérítését és az elveszett profit kár­té­rítését kérték. A felek közti megállapodásnak nem volt része a le­mon­dásra vonatkozó kártérítési igény. A kártérítési igény érvé­nye­sí­té­sé­hez elemezni kellett az ásmáchtával kapcsolatos haláchikus ren­del­ke­zéseket, azaz az olyan szerződésekre vonatkozó rendelkezéseket, melyeket nem a kellő részletességgel kötöttek meg. A rendez­vény­szer­vező cég nem a szerződés alapján kívánt pénzt, hanem az okozott kár alapján, azaz azon az alapon, hogy kár érte őt, éspedig a másik fél által okozott kár.

Nehéz alapot találni, amelyre támaszkodva a megrendelő felelős lenne a kárért, hiszen a haláchában a kártérítési felelősség általában a köz­vetlen károkozásra korlátozódik. A közvetett károk, követ­kez­ményes károk, ilyen például a profitvesztés, rendszerint nem pe­rel­he­tők. A Szufá bámidbár érdekes forrást idéz, amely alapján, legalábbis bi­zonyos körülmények között az üzlet fenntartásához szükséges pénz­mennyiség megtérítése lehetségessé válik. A Svut Jáákov re­spon­sum[8] olyan helyzetet tárgyal, amelyben az érintettet kártérítésre kö­te­lezték, amiért a másik fél állata megsérült miatta, balesetben. A korai bölcsek közt vita van afelől, hogy vajon a károkozótól igé­nyel­hető-e az „elvesztett haszon” (sevet), azaz mondjuk az a haszon, amit az állat mint teherhordó hajtott volna a gazdájának, vagy efféle. A Svut Jáákov mindazáltal úgy ítél, hogy afölött, amit a károkozó fizet jóvá­tételképpen az állat értékében bekövetkezett esetleges csök­ke­né­sért, fizetnie kell, éspedig minden vélemény szerint, az állat táp­lá­lá­sá­ért, amíg felgyógyul. A Svut Jáákov szerint az állat tartására fel­gyó­gyu­lása idején szolgáló költségek közvetlen kárnak számítanak, nem pedig közvetettnek, s a károkozó felelős értük. Ebből következik, hogy az olyan költségek, melyek egy jövedelemtermelő ingatlan fenn­tar­tásával járnak, például ingatlanadó, biztonsági őrök fizetése és effélék, ráterhelhető például egy gyújtogatóra, azon idő alatt, amikor az ingatlan nem tudott jövedelmet termelni miatta tulajdonosának.

Ebből azonban nem következik szükségképpen, hogy az, aki lemond egy esküvőt, az szintén felelőssé tehető ilyen károkért. Álta­lá­ban a háláchá elismeri a kárfelelősséget, de csak akkor, ha a kár vala­mely cselekedet közvetlen következménye. A tétlenség vagy a nem cse­lekvés, amely azután anyagi veszteséggel jár, általában nem perelhető.

Egyes bölcsek szerint kivételt jelent e szabály alól az az eset, amikor valaki megakadályoz mást abban, hogy tulajdonát vagy pénzét használja (mövátel kiszo sel chávéro). A Mordecháj szerint[9] az, aki megakadályoz mást annak a saját pénzéhez való hozzáférésben, kár­té­rí­tésre köteles az elvesztett profitért, amennyiben a tulajdonosa hasznot húzó tőkeként kívánta volna használni fel. Hasonlóképpen, a Römá[10] úgy ítélkezik, hogy aki letétbe helyez pénzt, majd visszakéri a letétjét, hogy nyereség termelő tőkévé tegye, kereskedjen vele, de az, akinél elhelyezte, nem adja neki rögtön vissza, felelős lehet az elmaradt profitért. Ezek szerint a bölcsek szerint tehát mondhatjuk, hogy a rendezvényszervező cég tulajdonosa előállhat az igénnyel, miszerint azzal, hogy a megrendelő nem mondta le időben a szolgáltatást, valójában lehetetlenné tette, hogy szolgálatait más meg­ren­delőnek ajánlja fel. Persze a tulajdonosnak be kell mutatnia, hogy valóban lettek volna más jelentkezők.

Ez az álláspont azonban egyáltalán nem általánosan elfogadott. Jám sel Slomo[11] szerint (és őt követi a SáCH[12]) még ha ki lehet is mutatni a profitvesztést, kétség nélkül, akkor sem lehet ilyen kárért kártérítést kérni, mert ez a veszteség közvetett. Ezt az álláspontot látjuk a Nimuké Joszéf kommentárjában[13], szerinte a részes bérlő nem perelhető kártérítésért, amennyiben nem műveli meg a földet, ami rá van bízva.

Ahogy a Szufá bámidbár megállapítja, az eltérő véleményen levő bölcsek miatt egy bét din nem avatkozhat be sem az alperes, sem a felperes oldalán, mert bármelyikük kérheti annak kétségen kívüli bizonyítását, hogy az igény egyáltalán perelhető. A rendez­vény­szer­ve­ző tehát nem kaphatja vissza az elvesztett profitot. De ha előleget vett át vagy kauciót, amely részben fedezi az esküvő költségeit, a bét din nem rendelheti el, hogy adja vissza a megrendelőnek, amennyiben nem haladja meg az ő elvesztett profitjának mértékét. Ilyen körül­mények közt a bizonyítás terhe arra hárul, aki vissza akarja kapni a letétjét vagy előlegét, és csak akkor jár sikerrel, ha bizonyítani tudja, hogy ilyen visszatérítésre jogosult.

A helyzet teljesen más, ha a felek olyan szerződést kötöttek előzőleg, amely rendelkezik a lemondás esetén követendő eljárásról. A Szmá[14] és a SáCH[15] szerint az elszenvedett kár elleni biztosításról kötött egyezmény nem jelent perelhetetlen kártérítést vagy ásmáchtát, feltéve, ha a költségek szokásosak és megokolhatóak. Az Áruch há­sul­chán[16] szerint az elveszett profit megtérítéséről szóló meg­álla­po­dás betartása kényszeríthető a bét din által, feltéve, hogy az elve­szett profit, amiért a kártérítést kérik, olyan vállalkozás profitja le­gyen, amelyből a felperes megélhetése származik.

[1] Jósua 1:18.

[2] Hámék söálá Söiltá 142:9.

[3] Szánhedrin 49a.

[4] Orách chájim 318:1.

[5] Áráchin 6a.

[6] Pszáchim 26a.

[7] Orách chájim 252:5

[8] III. kötet 178. fejezet.

[9] Bává kámá 125. parag.

[10] Chosen mispát 292:7.

[11] Bává kámá 9:30.

[12] Chosen mispát 92:15.

[13] Bává möciá 104b.

[14] Chosen mispát 61:12.

[15] Uo. 10.

[16] Uo. 11.