Jákob, a kommunikációs zseni
Üvegpálca és acélkötél
Az erőszakosak, a konfliktuskerülők és a tehetetlenek
Legyünk kemények vagy rugalmasak, ha úgy érezzük hogy támadnak, vagy az érdekeinket sértik? Mi a jobb módszer a céljaink eléréséhez: a kérhetetlen állhatatosság, vagy az előzékeny rugalmasság? Melyik jár több kockázattal, a gyengeségnek értelmezhető kedvesség, vagy a harcot és dacot provokáló keménység?
A kérdés szinte minden nap megjelenik életünkben. Ott lebeg az ellentétes érdekcsoportok, népek és államok feje felett, de ott van a hétköznapi életét élő ember mindennapjaiban is. Ott van a házastársak, kollegák, barátok és ellenségek között egyaránt.
Vannak emberek, akik a végletek hívei. Egyesek csak az erő(szakosság) szaván tudnak szólni, mások pedig beteges konfliktuskerülők, valódi „lábtörlők”. Van azután egy harmadik embertípus, a „tehetetlenek csoportja”. Azoké az embereké, akik egy konfliktushelyzetet sem a harc, sem a behódolás módján nem tudnak kezelni. Egyszerűen tehetetlenné válnak, túl kicsinek érzik magukat, és ha más nincs, Istenhez fordulnak szorultságukban.
Fehér zászló vagy nehéztüzérség
Melyik a jó válasz, és melyik a legcélravezetőbb kommunikációs stratégia? A fehér zászló vagy a nehéztüzérség?
Hetiszakaszunkban, Jákob nagy találkozásra készül. 22 év után először fog találkozni legádázabb ellenségével, Ézsauval, azzal az emberrel, akivel fogantatásuk óta (1Mózes 25:22-25.) konfliktusos a kapcsolatuk. Azzal az emberrel, akitől megvette az elsőszülöttséget, majd elcsalta az atyai áldást, azzal az emberrel, aki meg akarta ölni és aki elől menekülnie kellett, azzal az emberrel, aki mindezek mellett mégiscsak a testvére, az egyetlen testvére volt.
Jákob nem tudja, milyen fogadtatás vár rá. Tárt karokkal vagy támadásba lendülve fogja Ézsau köszönteni? Mi ebben a helyzetben a legalkalmasabb kommunikációs eszköz: a küzdelem vagy a barátság nyelvén szólni? Vagy talán egyik sem? Esetleg fel kell ismernie, hogy a konfliktust egyedül képtelen kezelni, s azt csakis a jó Isten tudja megoldani?
Jákob, a kommunikációs stratéga
Jákob a legzseniálisabb kommunikációs stratégiát követte, mind a három utat választotta egyszerre. A Midrás szerint (Kohelet rábá 9:18.) szerint egyszerre készült imával, ajándékkal és harccal.[1]
Imával, miként írva van: Ments meg, kérlek, testvérem kezéből (1Mózes 32:12.)
Ajándékkal, miként írva van: Akkor mondd: Szolgádé Jákobé, ajándék ez küldve uramnak, Ézsaunak(Uo. 19.)
Harccal, miként írva van: Elhelyezte a szolgálókat… Ő pedig vonult előttük (Uo. 32:2-3.)
Ima – a „görcs elengedése”
Jákob tudta, hogy egyik véglet sem lehet egyedüli megoldás. A bölcs stratéga egyszerre készül mindhárom csatornán. Mindenekelőtt tudja, hogy nincsenek véletlenek az életben: minden élethelyzet, minden esetleges konfliktus végkimenetele a Mindenható gondviselésén múlik. Így tehát, mielőtt bármihez kezdene, Istenhez fordul. Felismeri, hogy a lehető legrosszabb megközelítés a görcsösség, hiszen a görcs arra vall, hogy nem elég őszinte a hitünk, nem fogadjuk el hogy valóban kis porszemek vagyunk az Isteni Gépezetben, azt hisszük, hogy minden helyzet megoldásában csakis rajtunk múlik a végkimenetel. Az ima abban segít, hogy mindenekelőtt engedjük el a görcsöt, fogadjuk el hogy olyanok vagyunk, mint „balta a favágó kezében”, és máris nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak leszünk.
Ajándék – a menedék útvonal kijelölése
A következő lépés az ajándék: ez a rugalmasság kommunikációja. Jelzés a másik felé, hogy nem vagyunk hajthatatlanok, van lehetőség a kiegyezésre. Üzenet arról, hogy nem a „teljes megsemmisítés” a célunk. Fontos ez a jelzés, hiszen ha túlságosan ráijesztünk a másikra, akkor ő is a maximális hadikészültségre vált, ha viszont jelezzük a kompromisszumkészséget, akkor hagyunk menekülő útvonalat.
Harc – az utolsó lehetőség
Az ajándék kommunikációja azonban csak úgy lehet sikeres, ha mind eközben jelezzük azt is: végső esetben harcolni fogunk az utolsó csepp vérig. Ezzel pedig azt jelezzük, hogy kedvességünk nem a gyengeség jele, hanem a nagylelkűségünké. Megmutatjuk azt, amit a szíve mélyén mindenki tud, hogy az igazi erő a nagylelkűség.
Acélkötél vagy üvegpálca
És hogy miért ebben a sorrendben? Azért mert valójában az erőszakosság a gyengeség, a rugalmasság pedig az erő jele.
A Talmud a következőt tanítja (Táánit 20a):
„Azt mondta rabbi Smuél Náchméni fia: … többet ér Áchiá hásiloni átka, mellyel megátkozta Izraelt, mint az áldás, amivel megáldotta a gonosz Bileám. Áchiá nádszállal átkozta a zsidókat, amikor azt mondta: Megveri az Örökkévaló Izraélt – amint inog a nádszál a vízben (1Királyok 14:15.). Akárcsak, ahogy a nádszál, amelyik a vízben áll, a törzsét hajlítja, gyökerei a földben pedig szerteágazóak, így ha bármilyen erős szél is jön, nem tudják helyéről elmozdítani, mert az fújásukkal együtt mozog, ha pedig megáll a szél fújása, a nád a helyén marad. Nem így a gonosz Bileám, aki cédrussal áldotta a zsidó népet, ahogy írva van: (Mily szépek a te sátraid Jákob, hajlékaid Izrael!) … mint cédrusok (a víz mentén) (4Mózes 24:5-6.). Akárcsak a cédrus, amely nem áll a vízben, nem hajlítja törzsét, és nem szerteágazóak gyökerei, így bármilyen erős szél sem tudja ugyan elmozdítani helyéről, mégis ha egy erős déli szelet kap, azonnal kifordul a földből és eldől.”
Az acélkötél hajlékony és erős, az üvegpálca viszont kemény és törékeny.
[1] Rási szerint (1Mózes 32:9.) a sorrend: Ajándék, ima, harc. Ugyanakkor egy korábbi Rási szöveg változat szerint Rási is a fenti sorrendben jegyezhette. Lásd Náchmánidesz uo. Ugyanakkor feltehetően további kutatást igényel, hogy Rási valóban a Midrás sorrendjét vette-e át, vagy az előttünk lévő változat a helyes, hiszen Rási más idézetekre hivatkozva tanítja a „hármas felkészülést”, mint az idézett midrás.
