Miért Ézsaut áldotta Izsák?
„És felnőttek a fiúk és lett Ézsau vadászathoz értő ember, a mező embere, Jákob pedig jámbor ember, sátorlakó. És szerette Izsák Ézsaut, mert a vad szája íze szerint volt, Rebeka pedig Jákobot szerette.” (1Mózes 25:27:28.) Hogy-hogy Ézsaut kedvelte jobban Izsák? Miért éppen őt áldotta meg? Csupán azért, mert jó vadász volt? Központi kérdései ezek szakaszunknak, melyekkel szinte minden kommentár foglalkozik. A lubavicsi rebbe – Menachem M. Schneershon rabbi – magyarázata szerint Izsák a mély képességeket, a potenciált látta Ézsauban. Felismerte benne, hogy születésétől fogva „harcos alkat”, és ezeket az energiákat kívánta a jó irányba terelni. Felismerte, hogy habár Jákob született-természeténél fogva „sátorlakó”, jámbor, istenfélő ember, mégis egy ellentétes alkatú, harcos jellemű ember, akár többet is érhet. Vannak ugyanis olyan emberek, akik a velük született gének, természet folytán jámbor emberek. Ezek a cádikok jó emberek, de értékükben nem érnek fel az olyanokkal, akik egy ellentétes természetet, vagy jellemet fordítanak a jó útra. Erről mondják bölcseink (Jálkut Simoni 488.), hogy „ahol a megtért ember, a báál tsuvá áll, ott még egy igaz, cádik sem tud megállni”.
Áldott emlékű üknagyapám Silberstein Slomó néhai sarkadi rabbi Izsák áldását illetően még egy érdekes magyarázattal egészíti ki ezt az értelmezést (Ohel Slomó 27-28. l.): A zsidó hagyomány nagy hangsúlyt fektet arra, hogy mindig emlékezünk az isteni kéz vezetésére. Egy pillanatra se felejtsük, hogy „Ő az, aki erőt ad” (5Mózes 8:18.), és az ő áldása nélkül semmit sem érne kezünk munkája. Erre vonatkozik több olyan parancsolat is, amely arra kötelez, hogy munkánk gyümölcsének első, és legszebb termését az Örökkévalónak ajánljuk. Ilyen volt a például bikurim micvája (5Mózes 26:1-15.), az elsőszülött állatok feláldozása, vagy az első szülött gyermekek kiváltása.
A kommentárok szerint, ez volt Ábel érdeme is, Kájinnal szemben. Ábel munkája legszebbjéből hozta az áldozatot, mert ezzel akarta kifejezni, hogy minden ami az ővé valójában Istennek köszönhető. Kájin azonban úgy vélte, hogy habár nyilván az égi áldás nélkül nem jutott volna sokra, mégis ő is „társ” munkája gyümölcsében, és ezért nem feltétlenül a legjobb jár Istennek. Hasonló különbséget fedezhetünk fel Jákob és Ézsau között is. Jákob „sátorlakó” volt tudván, hogy megélhetése az isteni áldáson múlik. Ézsau azonban „vadász”, abban a hitben hogy csakis saját keze munkájára hagyatkozhat. Az áldás kérése előtt is, Jákob így szólt az apjának tálalt ételről: „elém rendelte az Örökkévaló”. Ézsau azonban azt mondta: „Keljen föl atyám és egyék fiának vadjából”. Ismerve saját fiait, Izsák éppen azért akarta Ézsaut megáldani, mert ezzel akarta a jó útra téríteni és emlékeztetni, hogy az isteni áldás nélkül nem jut sokra az ember.
