És mondta Isten: Legyenek világítók az ég boltozatán, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől és legyenek jelekül ünnepek, napok és évek számára; és legyenek világítókul az ég boltozatán, hogy világítsanak a földre! És úgy lett. És alkotta Isten a két nagy világítót; a nagyobbik világítót nappali uralomra és a kisebbik világítót éjjeli uralomra, meg a csillagokat. És tette azokat Isten az ég boltozatára, hogy világítsanak a földre, és hogy uralkodjanak nappal és éjjel, és hogy elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy jó. És lett este és lett reggel: negyedik nap. (1Mózes 14-19)
A világ teremtésének negyedik napján az Örökkévaló megteremtette a Napot, a Holdat és a csillagokat. A tórai történeteket kiegészítő midrás beszéli el, hogy amikor az ifjú Ávráhám felismerte, hogy apja bálványszobrai nem a világ igazi teremtői és urai, elkezdte keresni, hogy ki lehet az, először a Napot vélte a legfőbb istenségnek, ám amikor látta, hogy este eltűnik és a Hold lép a helyébe, a Holdat kezdte imádni. A következő reggelen, amikor ismét a Nap bukkant fel a látóhatáron, megértette, hogy van Valaki, aki még náluk is hatalmasabb, így ismerte fel Ávráhám, az első ősapa az Örökkévalót.
A midrás azt is elmeséli, hogy a Hold és a Nap kezdetben egyforma méretű volt, ám a Hold megkérdőjelezte ennek jogosságát: „Világmindenség Ura”- szólt az Örökkévalóhoz. – „Lehetséges-e, hogy két király használja ugyanazt a koronát?” – Isten így válaszolt erre: „Menj és húzd össze magad”. Így vált a Hold a kisebbik égitestté. Isten azonban egyben a növekedés lehetőségét is megadta neki, az ehhez vezető út pedig a folyamatos megújulás. A zsidó naptár a hónapokat a Hold, az éveket a Nap járása szerint számolja. Éppen ezzel kapcsolatos az első, a Tórában található micva: szenteljétek meg a holdat, amikor annak fénye látszani kezd. „A zsidó nép a Holdhoz hasonlít, ezért annak ciklusai szerint számolunk” – mondja a Talmud.
Fotó: Mahdi Soheili on Unsplash
