Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. És a föld puszta és kietlen volt és sötétség volt a mélység színe fölött; Isten szelleme pedig lebegett a vizek színe fölött. És mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. És látta Isten a világosságot, hogy jó és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig elnevezte éjjelnek. És lett este és lett reggel: egy nap. (1Mózes 1-5)

Ezekkel a szavakkal kezdődik a Berésit, a Teremtés könyve. Bölcseink felteszik a kérdést: ha a Tóra törvénykönyv, miért van szükség arra, hogy elbeszélje a világ teremtésének történetét? Miért nem elég az Egyiptomból való kivonulás után, az „ez legyen számodra a hónapok elseje” mondattal kezdeni? Majd meg is adják a választ: azért, hogy később senki ne mondhassa, hogy Izrael népe elvette Kánaán földjét az ott lakó népektől. A teremtés történetéből megtudjuk, hogy Istené az egész világ, Ő teremtette és Ő is rendelkezik fölötte.

A midrás azt is megkérdezi, hogy miért a héber ábécé második betűjével (bét) kezdődik az egész Tóra, nem pedig az elsővel (álef). A többféle válasz közül most csak egyet választottunk ki: a héber ábécé betűi egyben számokat is jelentenek. Az álef számértéke egy, a bét betűé kettő. Az egyes szám magányt, elszigeteltséget jelképez, ezért képtelen az Istentől kapott egyik legfontosabb áldást magába fogadni: „szaporodjatok és sokasodjatok”. Bármilyen számot szorzunk meg eggyel, az eredmény ugyanaz marad. A bét, vagyis a kettes ezzel szemben az első olyan szám, mely növekedést, terjeszkedést szimbolizál. Képes befogadni az áldásokat, képes arra, hogy az Istentől kapott micvákat teljesítse.

Végül még egy érdekesség: a szöveg így szól: „egy nap”. De vajon miért?

Mert akkor még nem volt több, vagyis akkor és ott nem lehetett elsőnek nevezni. A második napon már tudni lehetett, hogy volt egy első, volt mihez viszonyítani. De az első nap önmagában állt, egy nap volt.

Fotó: NASA on Unsplash