Hetiszakaszunkban folytatódik a szentély sátor építésének leírása. A szakasz elején az Örökkévaló megparancsolja Mózesnek, hogy válassza külön Áront és fiait: „Te pedig hadd közeledni magadhoz Áront, a testvéredet és az ő fiait vele Izrael fiai közepéből, hogy papommá legyen”. Mózesnek meg lett parancsolva, hogy válassza ki a zsidó nép közül Áront és fiait, és legyenek ők a kohanniták, a papi törzs. A Midrás leírja (Smot rábá 37:4.), hogy amikor Isten megbízta Mózest, hogy testvérét, Áront válassza ki papnak, kohénnak, akkor ez Mózesnek rosszul esett. És valóban felmerül a kérdés, hogy miért éppen Áron lett a főpap, a kohén? Miért nem Mózes? Különösen annak tudtában, hogy a Szentély megépítésének története, a kohanniták kiválasztása, azok után történt, hogy a zsidó nép vétkezett az aranyborjúval, és ebben a bűnben, ebben a vétekben különös szerepe volt magának Áronnak, aki ahelyett, hogy tiltakozott volna, lebeszélte volna a zsidókat a bálvány elkészítéséről, segédkezett az elkészítésben, annak reményében, hogy Mózes idő közben megérkezik a hegyről. Hogyan lehetséges, hogy pont ez az ember lett kiválasztva főpapi szolgálatra? Illetve hogyan lehetséges az, hogy maga a zsidó nép is, az aranyborjú elkészítése után lett megbízva azzal, hogy építse meg az Örökkévaló házát? Maga az Örökkévaló házának megépítése is kérdéses, hiszen ha Isten egy házat, egy templomot akart magának, és annyi csodával áldotta már meg a zsidókat, és a világot az egyiptomi kivonulás idején, akkor ezt a Miskánt, a Szentély Sátrat késszen, az égből leesve is meg tudta volna adni a világnak.
Áldott emlékű üknagyapám, Silbersetein Slomó, néhai sarkadi rabbi a világ teremtésének, és az ember megalkotásának mikéntjében keresi a választ, ezekre a kérdésekre. A Biblia összes kommentárjának feltűnik az a probléma, hogy az ember teremtésekor Isten így szól (1Mózes 1:26.): „Teremtsünk embert saját képmásunkra”. Mire vonatkozik a többes szám?
Rabbi Eliezer ben Elijáhu középkori filozófus (Egyiptom, 1513–1588), Másze Hásem című művében a következőket arra következtetésre jut, hogy az ember teremtésének többesszámban való megjelenése arra utal, hogy az ember tökéletességéhez magának az embernek is hozzá kell járulnia. Isten azt jelzi ezzel, hogy Ő csak „félig” teremtette meg az embert, és magának az embernek kell a tökéletesítést megtennie. Hasonló gondolat ez ahhoz, mint amikor azt mondja a Biblia a teremtés hatodik napjának a végén (1Mózes 2:3.): „melyet teremtett Isten az alkotásra” – Ez is arra utal, hogy az Örökkévaló nem egy befejezett teremtést hozott létre, hanem egy olyan teremtést, amely nem tökéletes, hanem az ember munkájára vár, aki a cselekedeteivel tökéletesíti ezt.
Ugyanerre utal az a Midrás (Széchel tov, Brésit 28:3.) is amely, azt mondja, hogy a Teremtő egy ponton „állj-t” parancsolt a világnak. Miért kellett szimbolikusan megállítani a világot? Azért, mert természet már-már tökéletessé vált az isteni teremtésben. És az Örökkévaló állította meg ezt a tökéletességet, hogy tökéletlen maradjon, s az ember feladata legyen tökéletesíteni azt.
Tehát a világ teremtésének, az ember alkotásának, teremtésének a célja, a világ és az ember lét tökéletesítése. Hogyan lehet elérni ezt a tökéletesítést? Nem csupán az értelem, a gondolat, a filozófia, az elmélkedés által, hanem mivel a cselekedet világában élünk, a cselekedet a legfontosabb. Ahogy a Talmud is mondja (Atyák 1:17.): „a cselekedet a lényeg”.
Az Örökkévaló ezért adott olyan parancsolatokat, amelyek mind-mind cselekedetekkel kapcsolatosak. Hiszen a cselekedet világát a cselekedet által lehet tökéletesíteni. Ez az oka annak is, hogy a világ tökéletesítésének szimbólumát, a Szentélyt maga a zsidó nép kellett, hogy felépítse, saját keze munkájával. Nem pedig készen esett le az égből. Méghozzá egy olyan zsidó népnek kellett megépítenie, amely távol áll a tökéletességtől, amely csak nemrég vétkezett az aranyborjú bűnével, és egy olyan pap, egy olyan kohén vezetésével, aki valamilyen módon szintén részt is vett a bűnben.
Kell-e segíteni a teremtésben Istennek?
