Mitől fogyott el Mózes türelme?
Számíthat-e hálára és eredményre egy közösségi vezető?
Megéri vezetőnek lenni?
A vezetőnek kritikus, megértő vagy kioktató szelleműnek kell lennie? Talán mindegyiknek egyszerre? Nincs könnyű dolga egy közösség fejének. Egy nép vezérének pedig különösen nehéz a helyzete. A minden lépését árgus szemmel figyelő kritikusok, minden lehetséges alkalmat megragadnak a hibák kihangsúlyozására és a panaszkodásra. Így történt ez Mózes esetében is. A sivatagi vándorlás negyven éve alig telt mással, mint a zsidó nép végeláthatatlan panaszaival és hálátlánkodással teli ballépéseivel.
Mózes végtelen türelme
Már a vándorlás legelelején, amikor a tengerhez értek, akadtak hitetlenkedők, akik Mózes hitelességét és rátermettségét is kétségbe vonták: „Vajon mivel nincsenek sírok Egyiptomban, azért hoztál el bennünket, hogy meghaljunk a pusztában? Mit is tettél velünk, hogy kivezettél bennünket Egyiptomból? … Hagyj bennünket és hadd szolgáljuk mi Egyiptomot, mert jobb nekünk szolgálni Egyiptomot, mint meghalnunk a pusztában!” (2Mózes 14:10-12.) – rótták fel Mózesnek.
A Tenger csodáját megélve és elfeledve, s az egyiptomi rabszolgatartókat végképp a hátuk mögött hagyva nem kellett sokat várni a következő panasz- és vádáradatra. A sivatagba érve nyomban újra felhangzottak a fent idézett vádak… a héberek kenyeret és vizet követeltek: „És zúgolódott Izrael fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen … : Vajha meghaltunk volna az Örökkévaló keze által Egyiptom országában, midőn ültünk a húsos fazék mellett, midőn ehettünk kenyeret a jóllakásig; mert ti kihoztatok bennünket a pusztába, hogy megöljétek ezt az egész gyülekezetet éhség által.” „Miért is hoztál fel bennünket Egyiptomból, hogy megölj … szomjúság által?”(2Mózes 16:2-3.; Uo. 17:3.).
Mózes azonban láthatóan nem rendült meg a vele szemben ismételten fellépő bizalomhiánytól. Újra meg újra türelméről tett tanúbizonyságot és a vele szembeforduló népet nem szapulta, hanem ellenkezőleg, védelmezte az Örökkévaló előtt. A helyzet megoldását mindig megtalálta, magáról pedig szerényen csak annyit vallott: „mi pedig, mik vagyunk, hogy ellenünk van a ti zúgolódásotok” (Uo. 16:8.).
Mózes türelmének és a nép iránti elkötelezettségének csúcspontja kétségtelenül az aranyborjú esete és annak utótörténete.
Minden bizonnyal nem lehetséges annál nagyobb ok a csalódásra, mint az, hogy a zsidók alig több mint egy hónappal az Istennel való találkozás és a Tízparancsolat kinyilatkoztatása után visszatértek a bálványimádáshoz. Mózes azonban még itt is végtelen türelméről és toleranciájáról tett tanúbizonyságot. Úgy tűnik, mintha még Istennél is „megértőbb” lett volna, hiszen mindent latbavetve ő volt az aki „lebeszélte” az Örökkévalót a nép elpusztításáról: „Mózes könyörgött az Örökkévaló, az ő Istene színe előtt és mondta: Miért; oh Örökkévaló gerjedjen fel haragod néped ellen, melyet kihoztál Egyiptom országából nagy erővel és hatalmas kézzel?” (Uo. 32:11.).
Ami azonban már Mózes türelmét is meghaladta…
Ilyen előzmények után különösen furcsa Mózes „e heti” kirohanása. Kronológiailag a negyven éves vándorlás vége felé tartunk. A nép kezdi unni az egyhangú égi kenyeret, a mannát, és húst követel: „És újra sírtak Izrael fiai is és mondták: Ki ad nekünk húst enni? Emlékezzünk a halra, melyet Egyiptomban ettünk ingyen, az uborkára, a dinnyére, a póréhagymára, a vöröshagymára és a fokhagymára; most pedig lelkünk kiszárad, nincs semmi, egyedül a mannára van szemünk irányítva. ” (4Mózes 11:4-6.).
Mózes ezen a ponton elvesztette türelmét. Végső elkeseredésében még azt is meglebegteti, hogy talán a halál is jobb lenne egy ilyen hálátlan nép vezetésénél:
„És mondta Mózes az Örökkévalónak: Miért bánsz rosszul szolgáddal és miért nem találtam kegyet szemeidben, hogy rám vetetted az egész nép terhét? … Nem bírom én egyedül vinni ez egész népet, mert nehéz az nekem. Ha pedig így bánsz velem, ölj meg inkább, ha kegyet találtam szemeidben, hogy ne lássam szerencsétlenségemet.” (Uo. 11-15.)
Furcsa, hogy a nép végtelen türelmű vezetőjénél éppen itt telik be a pohár. Mennyiben volt ez a helyzet rosszabb a tenger előtti elégedetlenségnél, a víz és kenyér miatt való panaszkodásnál, vagy éppen az aranyborjú szégyenénél?
Isten tanácsa
Ha Mózes reakcióját furcsának találjuk, akkor nem mehetünk el szó nélkül Isten válasza mellett sem. Az Örökkévaló ugyanis a következőt tanácsolja legnagyobb prófétájának: „Gyűjts egybe nekem hetven férfiút Izrael vénei közül, akikről tudod, hogy ők a nép vénei és felügyelői; vidd őket a gyülekezés sátorához, hogy ott álljanak veled együtt. Én pedig leszállok és beszélek veled ott, elveszek a szellemből, mely rajtad van és rájuk teszem, hogy viseljék veled együtt a nép terhét és ne viseld te magad.” (Uo. 16-17.)
Mire adott ez megoldást? Mennyiben vált Mózes helyzete könnyebbé ez által? Tudjuk, hogy a „feladat alacsonyabb szintre delegálásának” jelentőségére már Jitró, Mózes apósa is felhívta a figyelmet. Ő volt az, aki már a vándorlás elején azt tanácsolta vejének, hogy „szemelj ki az egész népből derék férfiakat, istenfélőket, igaz férfiakat, kik gyűlölik a haszonlesést, és tedd feléjük ezrek tisztjeivé, százak tisztjeivé, ötvenek tisztjeivé és tizek tisztjeivé. Ők tegyenek törvényt a nép között minden időben és lesz, minden nagy ügyet hozzanak el hozzád, de minden kis ügyben ítéljenek ők; így könnyíts magadon és ők viseljék veled (a terhet).” (2Mózes 18:21-22.). Az „ezredesek, századosok, tizedesek” rendszere tehát már négy évtizede működött. Milyen többletet adott itt tehát Isten kezdeményezése?
Ez a kérdés különösen hangsúlyosan merül fel, ha megnézzük, hogy milyen hatása volt Isten parancsának: „Mózes … egybegyűjtött hetven férfiút a nép véneiből és odaállította őket a sátor köré. És leszállt az Örökkévaló a felhőben és beszélt vele; elvett a szellemből, mely rajta volt és adta a hetven férfiúra, a vénekre. És történt, mikor a szellem rajtuk nyugodott, akkor prófétáltak de nem többé.” (4Mózes 11:24-25.).
A Tóra nem számol be semmi olyasmiről, ami arról tenne tanubizonyságot, hogy a hetven bölcs a nép problémájának megoldásában segédkezett volna. Sőt! Isten az, aki a nép háborgására választ ad: „Az Örökkévaló ad nektek húst, hogy egyetek. Nem egy napig fogtok enni… egy teljes hónapig, míg kijön orrotokon át és undorrá válik nektek; mivelhogy megvetettétek az Örökkévalót” (Uo. 18-20.). Miben segít tehát az, hogy „mikor a szellem rajtuk nyugodott, akkor prófétáltak de nem többé”?
Isten Mózes elkeseredettségét oldotta
Ezekre a kérdésekre a választ a történet időzítésében találjuk. A korábbi zúgolódások a zsidó nép vándorlásának kezdetetén történtek. Mózes korábban vonakodott az Örökkévaló felkérését elfogadni és elvállalni a zsidó nép vezetését. Bizonyára ismerte Bölcseink tanításának szellemét: „szeresd a munkát és gyűlöld a közhatalmat” (Ávot 1:10.). Tudta, hogy vezetőnek lenni nem mindig hálás feladat. Ugyanakkor attól a perctől kezdve, hogy kötélnek állt, és magára vette a nemes feladatot, teljes szívvel terelte nyáját és kész volt mindenkivel és mindennel szemben megvédeni népét, még magával Istennel szemben is. Mózes pontosan ismerte népének lelkületét. Tudta, hogy egy több száz éve kiszolgáltatottságban élő rabszolganép nem tud egyik pillanatról a másikra felnőni a kiválasztott nép részéről elvárható spirituális szinthez. Mózes megértő volt és türelmet, valamint megértést várt el mindenkitől. Még akkor is amikor a nép ő ellene fordult.
Időközben azonban sok minden történt. A nép sok-sok csodát megtapasztalt, és ami még fontosabb: azáltal, hogy az aranyborjút követő kiengesztelődés után megkapta a Miskán, a Szent-hajlék építésének micváját, mint egy lehetőséget kapott rá, hogy az isteni jelenlétet a mindennapjaiban is megtapasztalja. A szolga héberekből felnőtt zsidó nép válhatott ezáltal. Jákob unokái sok csodát láttak, az isteni gondviselés számos jelét megtapasztalták, és nagyon sokat tanultak ahhoz képest, ahol közvetlenül a Kivonulás után voltak.
Mózes joggal gondolhatta, hogy munkája nem volt hiábavaló. A zsidók felnőtt néppé lettek. Az Örökkévalóba vetett hit és bizalom már nemcsak reménnyel teli vágyakozás, hanem a mindennapi életben megtapasztalt valóság.
Micsoda csalódás lehetett Mózesnek ezek után az, hogy négy évtized után sem változott semmi. A nép zúgolódása most is ugyanazokra a szólamokra van hangolva, mint korábban. „Hiába volt minden ima, minden tanítás, minden kiállás?” – gondolhatta magában Mózes. „Lehet, hogy semmi értelme nem volt, hogy vállaltam e kemény nyakú, makacs nép vezetését, semmi haszna nem volt, hogy még Istennel szemben is megvédtem őket?” Mózes elbizonytalanodhatott munkájának céljában és értelmében. És erre jött az isteni válasz: „elveszek a szellemből, mely rajtad van és rájuk teszem”. Isten tanácsa ez esetben kivételesen nem a nép problémájának megoldását célozta, hanem Mózesbe öntött lelket. Isten azt akarta, hogy Mózes saját szemével lássa: „mikor a szellem rajtuk nyugodott, akkor prófétáltak”… lássa saját szemével, milyen óriási hatása van ennek a szellemnek másokra.
A hetven bölcs kiválasztása tehát nem arra volt jó, hogy Mózes terheit csökkentsék, hanem arra, hogy az Örökkévaló ezzel Mózes elkeseredettségét oldja.
Amikor saját szellemünk hatását kell viszontlátnunk
Egy nép, egy közösség vezetőjének lenni nem mindig hálás feladat. Az elért eredményekre nem mindig a hála a válasz, a problémák és nehézségek viszont olykor százszorosra növekszenek. A Tóra legkiválóbb vezére, Mózes is eljutott egy olyan pontra, amikor elbizonytalanodott abban, hogy van-e értelme egyáltalán a küldetésének. Tulajdonképpen mindannyian vezetők vagyunk. Vezetünk közösséget, céget, családot vagy barátokat. Mindannyiunknak van, vagy kell hogy legyen olyan küldetése, amikor más emberekkel dolgozva, más embereknek utat mutatva igyekszünk kitüzőtt célokat elérni, a világot előbbre mozdítani, jobbá tenni.
Mózes történetéből láthatjuk: egyikünk sem kerülheti el, hogy időnként el ne bizonytalanodjon és fel ne tegye magának a kérdést: „Van ennek értelme?” Isten válaszából pedig azt szűrhetjük le, hogy ha szellemünk hatását ilyen vagy olyan formában másokban viszontlátjuk, akkor ez bizonyosságot ad: igen, van miért.
[A Tóramagyarázat forrása: Moshe Lichtenstein, Cir vecon (Álon Svut: Jesivát Háretzion, 5762) In: Jonathan Sacks, Covenant and conversation.]
