A ljadi-i rabbi Snéur Zálmán:
Sulchán Áruch Háráv: A „terített asztal”
Orách Chájim: Az élet útja, A tfilin törvényei
 
Bevezetés
Az itt megjelent anyag, az első olyan fordítás, ami az eredeti Sulchán Áruch Hárávból, a zsidó jog egyik legfontosabb könyvéből lett magyarra fordítva. Ne tévesszük össze a rabbi Slomó Ganzfried által írt Sulchán Áruch kivonatával, ami már megjelent magyarul.
Ezt a művet a Chábád-Lubavics irányzat megalapítója, a Tánjá szerzője, rabbi Snéur Zálmán (1745–1812) – a chászid elnevezésben: az Álter Rebbe – írta, körübelül 250 évvel a rabbi Joszéf Káró által írt „nagy Sulchán Áruch” után. A könyv különlegessége a Sulchán Áruch­ban szereplő összes vélemények és kommentárok tiszta összefoglalása, jól érthető fogalmazása.
25. fejezet
A tfilin részletes szabályai
A tfilin és a tálit sorrendje
1. §. Közvetlenül az után, hogy a cicittel ellátott tálitot magunkra vesszük, föl kell ölteni a tfilineket is, hogy a Sömá és az Ámidá imák elmondása közben rajtunk legyenek. Ugyanis aki a Sömát tfilin nélkül mondja, az úgy tekintendő, mintha önmagát illetően hamis tanúvallomást tenne volna. Hiszen a Sömában azt mondja: „És viseld őket jelként”[1] – és ezt ő nem teljesíti.
2. §. Aki tálitot és tfilinzacskót egyetlen tartóba tesz, vigyázzon, hogy ne tegye a tfilin zacskóját a táliszra, hogy nehogy keze a tfilint érintse majd előbb, mint a tálitot. Mert ebben az esetben meg kellene kerülnie egy micvát, annak érdekében, hogy a tfilinek felöltése előtt cicitbe burkolja magát.
Ugyanis a cicit micvája előbbre való a tfilin micvájánál, mivel gyakrabban – hétköznap, szombaton és ünnepnapokon is – teljesítjük, míg a tfilin micvája szom­batra és ünnepnapokra nem vonatkozik. A szabály pedig úgy szól, hogy a gyakrabban teljesített micva fontosságban megelőzi a ritkábban teljesítettet.
3. §. Ha valaki nem ügyel erre, és a tfilin zacskóját a tálitra teszi ugyanabban a tartóban, akkor is előbb a tálitot kell magára öltenie, és csak utána a tfilineket. Ez ugyanis, valójában nem számít a micva megkerülésének, mert a tfilinek még le vannak takarva, és még a zacskójukban nyugszanak.
Ha azonban a tálitra tett tfilin ki van takarva, és nincs a zacskójában, akkor nem szabad megkerülni a micvát, amelyikkel először találkozunk. Ilyen esetben előbb a tfilineket kell föltenni, és csak utána a tálitot.
4. §. Hasonlóképpen: akinek kéznél van a tfilinje, de még nincs kéznél a tálitja, nem kell várnia a tálitra, hogy a tfilinek előtt előbb azt vegye föl, mivel a micva teljesítésével nem szabad késedelkedni, s így azonnal föl kell tennie a tfilineket, és a tálitot majd akkor vegye föl, amikor meghozzák neki. Lehet ugyan azt mondani, hogy várjunk, és inkább egy későbbi időpontban, de tökéletesebben teljesítsük a micvát, de ennél fontosabb, hogy az első adandó alkalommal teljesítsük azt.
5. §. Más szaktekintélyek úgy tartják, hogy a tfilinek föltevésének minden esetben meg kell előzniük a cicitbe burkolózást, mivel a tfilin a szentség magasabb fokát képviseli, és a Menny jármának elfogadását mutatja.
Tfilinnel az utcán
6. §. Aki mindezeknek a szempontoknak a kívánalmait ki akarja elégíteni, az vegyen föl előbb egy tálit-kátánt (ruha alatt hordott cicitet), majd rögtön még otthon, a zsinagógába indulás előtt, tegye fel tfilinjét, és cicitet viselve és tfilinnel megkoronázva menjen a zsinagógába, ahogy ezt a Zohár is alátámasztja. Majd mikor odaér burkolja magát a nagy tálitba.
Még ha valaki történetesen tart is otthon tálit gádolt, nem kell otthon fölvennie a tfilinek föltevése előtt. Mivel ez nem számít „egy adódott micva megkerülésének”, ugyanis az illetőnek előtte nem állt szándékában a tálitot otthon viselni.
7. §. A bevett szokás pedig az, hogy az emberek otthon, mielőtt a tfilineket fölteszik, a nagy a tálitot is magukra öltik. Utána fölteszik a tfilineket, és úgy mennek a zsinagógába. Olyan helyeken, ahol nem-zsidók járnak az utcán, a tálitot csak a zsinagóga udvarára érve öltik fel.
8. §. A talmudi törvény szerint a tfilint viselőnek akkor is szabad olyan közön járnia, amelyben előfordul ürülék, ha a tfilin nincs eltakarva. Mindazonáltal ha valaki előre biztosan tudja, hogy kénytelen lesz ilyen közökön végigmenni, az csak akkor tegye föl a tfilineket, amikor a zsinagóga udvarára ér. Ott – hogy a Zohár utasításának is eleget tegyen – rakja föl a tfilineket, mielőtt belép a templomba.
Egyesek még otthon fölteszik a tfilineket, és ha szennyezett utcákra érnek, eltakarják őket. Ez ugyancsak helyes gyakorlat.
A tfilin felrakása
9. §. Az áldott emlékű Rábénu Ásér a reggeli áldásokat az „ aki dicsőséggel koronázza Izraelt”[2] szokta volt mondani. Itt szokta föltenni a tfilint, és ekkor mondta el azt az áldást, ezáltal egyszerre mondva dicséretet és köszönetet a tfilin micvájáért is. Hiszen a tfilin van a zsidók „dicsőségeként” említve, ahogy írva van[3]: „Kösd magadra dicsőségedet!”
10. §. Ha valaki ünnepélyes fogadalmat tett, amit pénzbüntetés fizetésével kapcsolt össze, hogy hajnal előtt elmondja a zsinagógában a Zsoltárok, de szeretné visszavonni, mert ha megtenné, akkor nem tudna cicitben és tfilinben menni a zsinagógába, akkor visszavonhatja a fogadalmát, és bírság alól fel van mentve. Mindazonáltal köteles hivatalosan feloldani fogadalmát[4].
11. §. Amikor föltesszük a tfilineket, fel kell idéznünk magunkban, hogy a Szent, áldott legyen, parancsolta nekünk, hogy írjuk le ezt a négy szakaszt, amelyek az Örökkévaló Egységéről és az egyiptomi kivonulásról szólnak, és tegyük őket a karunkra, a szívünk vonalában, és a fejünkre, az aggyal szemben.
Ezt azért kell tennünk, hogy ne feledkezzünk meg a csodákról és csodatételekről, amelyek Ő vitt végbe az érdekünkben, és tükrözik az Ő Egységének mivoltát, és kifejezésre juttatják, hogy hatalmában és jogában áll azt tenni, amit kíván a felsőbb és az alsóbb régiókban. Az embernek következésképp alá kell rendelnie a lelkét, amely az agyban fészkel, a Szentnek, áldott legyen, és vágyait és szívének gondolatait az Ő szolgálatának. Így, a tfilinek felöltésével az ember emlékezni fog a Teremtőre, áldott legyen, és a lehető legjobban csökkenti a saját gyönyöreinek keresését.
12. §. Előbb a karra való tfilint kell föltenni, és utána a fejre valót. Még ha előbb is kerül a kezünkbe a fejre való tfilin, akkor is meg kell kerülnie azt a micvát, és előbb a karra való tfilint kell feltenni.
Ennek az a magyarázata, hogy maga a Tóra mondja ki, hogy a karra való tfilinnek meg kell előznie a fejre való tfilint, mivelhogy írva van[5]: „És kösd ezeket jelül kezedre”, és csak utána „legyenek homlokkötőül szemeid közt.” Emiatt nem tekintjük ezt a micva teljesítésének megkerüléseként.
A tfilinre mondott áldások
13. §. A karra való tfilin és a fejre való tfilin viselése nem egyetlen micva, hanem két különböző, ahogyan az a 26:[1]-ben el lesz magyarázva. Ennek megfelelően mindkettő külön áldást kívánna. Mindazonáltal, mivel tilos áldást fölöslegesen elmondani, ezért nem szabad kettőt mondani olyankor, ha eggyel is teljesíthetjük a kötelességünket.
Ennek okáért a Bölcsek elrendelték, hogy a karra való tfilin föltevése után azonnal, föl kell tenni a fejre való tfilint, méghozzá úgy hogy a kettő közötti megszólalással nem szabad a műveletet megszakítani, s ezáltal a karra való tfilinre mondott áldás a fejre való tfilinre is érvényes.
14. §. Ennek ellenére Bölcseink elrendelték, hogy mondjunk egy másik, kiegészítő áldást a fej-tfilinre, mivel a micva lényege szempontjából nagyon fontos, sőt, nagyobb szentség hordozója, hiszen négy rekesze van, és dombornyomással ott áll rajta a sin betű. Emiatt, a fontossága miatt kíván külön áldást.
15. §. A karra való tfilinre mondott áldás szövege: ásér kidsánu bömicvotáv vöcivánu löhániách tfilin – „…ki megszentelt minket parancsolataival, és meghagyta nekünk a tfilin rakását”.
A fejre való tfilinre mondott áldás szövege: ásér kidsánu bömicvotáv vö­ci­vá­nu ál micvát tfilin – „…ki megszentelt minket parancsolataival, és meghagyta nekünk a tfilin parancsát”.
A löhániách igét aszerint kell ejteni, hogy a alatt kámác és nem pátách van, mivel az utóbbi olyan értelmet adna a szónak, mely nem a tfilin rakására, hanem elhagyására utalna, mint a „Hagyjátok (hánichu) nálam egyik testvéreteket” versben[6].
A tfilin szó lámed-je dáges-sel van megerősítve, amely egy [elméleti] második lámedet jelez, mivel a tfilin szó gyöke rokonságban áll a „tanúságtétel” jelentésű pölilá szóval. A tfilin ugyanis tanúságtételre és annak megerősítésére szolgál, hogy az Isteni Jelenlét rajtunk van, ahogyan írva van[7]: „És látja majd a Föld minden népe, hogy az Örökkévaló nevéről neveztettél”, és Bölcseink erről azt mondták: „Ez a fej-tfilinre utal.”
16. §. A második áldásban az ál micvát-t úgy kell kimondanunk, hogy a váv alatt pátách (azaz „á” hang van) van, egyes számot használva azaz „a tfilin parancsát”, és nem cholám-mal, többes számban ejtjük a vávot, [mert akkor az ál micvot tfilin azt jelentené, hogy „a tfilin parancsait”]. Ugyanis, mint azt a 26[:4]-ben majd kifejtjük, ez az áldás kizárólag a fejre való tfilinre vonatkozik.
17. §. A micvák teljesítésére mondott áldásokat mindig a szertartás kezdete előtt kell elmondani. Következésképp a kar-tfilinre vonatkozó áldást a karra történő fölhelyezés után, de még a szíjak megkötése előtt kell elmondani, meg az számít a micva teljesítése kezdetének.
A fej-tfilinre mondandó áldást az után kell elmondani, hogy a tfilint a homlokukra tettük, de még az előtt, mielőtt szorosan rögzítve a helyére kerül. Ugyanis a micva teljesítése kezdetének az számít, amikor a tfilin szorosan rögzítve a helyére kerül.
Nem szabad tehát az áldást még a tfilinek fölhelyezése előtt elmondani, mert az áldást a micva teljesítéséhez időben a lehető legközelebb kell elmondani.
Mikor lehet megszakítani a tfilinrakás két műveletét?
18. §. Mint kifejtettük, tilos megszólalással megszakítani a karra illetve a fejre való tfilin föltételének műveletét. Ha valaki mégis megteszi, akkor a kar-tfilinre mondott áldás nem vonatkozik a fej-tfilinre, ezért az utóbbira mindkét áldást el kell mondani: a löhániách tfilin-t is, és az ál micvát tfilin-t is.
19. §. Mikor van ez így? Amikor valaki olyan dologról beszél, ami nem szükséges a tfilinek fölhelyezéséhez. Ha azonban valaki olyan dolog miatt szólal meg, ami szükséges tfilinek fölhelyezéséhez, az nem tekintendő megszakításnak, és csak az ál micvát tfilin áldást kell elmondani a fej-tfilinre.
20. §. Eredetileg azonban még olyan dolgok ügyében is tilos a megszakítás a karra illetve a fejre való tfilinre mondot áldások között, amelyek szükségesek a tfilin fölhelyezéséhez, illetve csak akkor nem az, ha e nélkül nem oldható meg. Sőt, a kar- illetve a fej-tfilin fölhelyezése között még tekintettel vagy mutatással sem szabad jelezni.
21. §. Ha valaki a karra illetve a fejre való tfilin felhelyezése közben a közösségben mondott Kádis-t, Bárchu-t vagy Kdusá-t hall, nem szabad megszakítania a műveletet azért, hogy együtt válaszoljon a gyülekezettel. Ehelyett csendben kell maradnia, figyelmét arra kell összpontosítania, amit a gyülekezet mond, amint azt majd a 104[:5]-ben kifejtjük. Ha félbeszakítja és szóban válaszol ezekre az imákra, az a kar- illetve a fej-tfilin fölhelyezése közötti megszakításnak számít, ezért a fej-tfilinre mindkét áldást el kell mondani.
22. §. A karra való illetve a fejre való tfilin fölhelyezésének műveletét még olyan esetben sem szabad megszakítani, ahol emiatt nem kell a fej-tfilinre mindkét áldást elmondani, Például: aki Félünnepen, áldásmondás nélkül tesz föl tfilint, és aki a Rabbénu Tám álláspontjának megfelelően sorba rendezett tfilint is felteszi. A fejre való tfilint még ilyen esetben is közvetlenül a kar-tfilin után kell fölhelyezni, és a kettő között nem szabad megszólalni.
Ez a „És legyen ez jelképként kezeden és emlékeztetőként szemeid között” versből van levezetve. A vöhájá iga („És legyen”) nem többes számban áll, ami arra utal, hogy mindkettőre (a kar-tfilinre és a fej-tfilinre) egyaránt vonatkozik. Ezek viselése egyetlen cselekedet, és így közvetlenül egymás után, a művelet megszakítása nélkül kell őket fölhelyezni.
Ugyanakkor, ha valaki olyan Rábénu Tám tfilint tesz föl, vagy ha Fél­ün­ne­pen viseltfilint, és nem mond áldást rájuk. Ilyen esetben a karra illetve a fejre való tfilin föltevése között meg van engedve annyi félbeszakítás, hogy válaszoljon a Kádisra, a Kdusáraés a Bárchura, és hogy bármilyen áldásra Áment mondhasson, hiszen emiatt amúgy sem kell majd fölöslegesen áldást mondania a fej-tfilinre.
23. §. Egyes szaktekintélyek álláspontja szerint a fejre való tfilin sosem kíván két áldást, hanem az összes többi micvához hasonlóan csak egyet. [E nézet szerint] a fej-tfilinre mondandó ál micvát tfilin áldást csak akkor alkalmazzák, amikor valaki a kar- és a fej-tfilinre mondott áldást beszéddel megszakítja. Ha azonban nem szakítja meg, akkor a karra való tfilinre mondott löhániách tfilin áldás a fejre való tfilinre is vonatkozik.
Ezekben az országokban[8] szokás szerint az első véleményhez igazodnak. Mindazonáltal, további elővigyázatossági intézkedésként, az ál micvát tfilin áldás után helyén való elmondani azt, hogy Báruch sém kövod málchuto löolám váedÁldott legyen dicső uralmának Neve örökkön örökké!, mint minden hiábavalóan elmondott áldás esetében. Ezt később (206:13.) elmagyarázzuk.
Hasonlóképpen: ha valaki két áldást mond a fej-tfilinre, mert megszólalt a karra- illetve a fejre való tfilin fölhelyezése közben, utána el kell mondania a Báruch sém kövod málchuto löolám váed-et. Ugyanis a fentebb említett második vélemény szerint az első áldás hiábavalóan hangzott el. Továbbá: miközben ezt az első áldást (löhániach tfilin) a fej-tfilinre másodszor is elmondja, meg kell érintenie a karra való tfilint. Ezáltal majd úgy vétetik, mintha most tenné föl a karjára, és ilyenformán van ok a löhániách tfilin áldás elmondására.
24. §. Mint már kifejtettük, a karra való tfilin fölhelyezése közben elmondott löhániách tfilin áldás a fejre való tfilinre is vonatkozik, következésképp a két részművelet közötti intervallumot a lehető legkisebbre kell csökkenteni. Ezért a kar-tfilin szíját csak az után tekerjük a karra, miután a fej-tfilint már fölhelyeztük. Mivel ez a rátekerés csak szokás, és nem szerves része a micvának, ezért jobb ekkorra halasztani.
Rabbi Jichák Lurjamindazonáltal még a fejre való tfilin fölhelyezése előtt beszokta volt fejezni a szíj kar köré tekerését, mert úgy tartotta, hogy ez szervesen hozzátartozik a micvához, s ennélfogva egyáltalán nem számít megszakításnak.
25. §. Van egy olyan vélemény is, miszerint egy olyan ok miatt, amit az ezoterikus bölcsességbe beavatottak ismernek, mindaddig nem szabad a zacskóból elővenni a fejre való tfilint, míg a karra való nincs a karra fölhelyezve.
26. §. Még ha mindkét tfilin ki van is véve a zacskójából, és ott van az imádkozó előtt, akkor sem szabad addig előkészítenie és kinyitnia a fej-tfilint, amíg föl nem helyezte a karra valót. Ha ugyanis a kezébe veszi a fejre való tfilint, hogy kitekerje a szíjait, de nem helyezi föl azonnal, akkor az úgy tekintendő, hogy megkerülte a micvát.
Ülve vagy állva?
27. §. Vannak olyanok, akik arra az álláspontra helyezkednek, hogy a Zohár-ban ismertetett ok miatt a karra való tfilint ülve, a felre valót pedig állva kell fölhelyezni. Ezekben az országokban azonban az a szokás, hogy mindkettőt állva helyezik föl.
(Az istenfélő ember mindkét véleménynek eleget tesz.) [Következésképp] lehetőleg ülve helyezi föl a karjára a karra való tfilint, de állva mondja el az áldást, és állva köti meg a kar-tfilin szíjait. Mivel, mint azt a 8:[3]-ban már magyaráztuk, mindenfajta micva elvégzésére mondott áldást állva kell elmondani.
A Kábbálá és a Talmud törvénye
28. §. Valahányszor a Kábbálá és a Zohár mestereinek véleménye eltér a Talmud-étól és azokétól a halachikus szakértőkétől, akik az álláspontjukat a Talmudra alapozzák, a Talmudot vagy az említett halachikus szakértőket kell követnünk. Ha azonban a Kabala mestereinek szabálya szigorúbb, akkor a szigorúbbat kell elfogadni. Nem szabad azonban az egész közösséget kötelezni erre a szigorúságra.
Hasonlóképpen, ha valamilyen sajátos gyakorlat egyáltalán nem szerepel a Talmudban, és a halachikus szaktekintélyek sem szólnak róla, a Kabbala azonban említi, nem lehet az egész közösséget rákényszeríteni az elfogadására.
Mikor kell az áldást újra mondani?
29. §. Ha valaki azzal a szándékkal veszi le a tfilinjeit, hogy csak egy bizonyos hosszabb idő, például két-három óra [elteltével] veszi fel őket ismét, de időközben meggondolja magát, és azonnal föl akarja helyezni őket, akkor újra el kell mondania rájuk az áldásokat. Ha azonban azzal a szándékkal veszi le a tfilinjeit, hogy rögtön utána ismét fölveszi őket. Ha azonnal fölveszi őket, nem kell megint elmondania az áldást, mert ilyenkor az az áldás, amit az első fölhelyezésekkor mondott, az erre a feltevésre is érvényes.
30. §. Milyen esetre vonatkozik ez? Amikor valaki levetette a tfilinjeit, de nem könnyített magán időközben, és úgy helyezte vissza a tfilineket. Ha viszont a két művelet között könnyített magán, az esetben a tfilinek ismételt fölhelyezésekor annak ellenére is el kell mondania az áldást, ha az azonnali újra fölhelyezés szándékával vetette le őket. Mivel amíg az árnyékszéken tartózkodik nem viselheti őket, ezért annak, hogy az azonnal újrafölvétel szándékával vetette le őket, nincs jelentősége.
31. §. Ha a tfilin elcsúszik arra a helyről, ahol lennie kell (ezt majd a 27[:2, 14]-ben tisztázzuk), akkor a megigazításukkor illetve helyükre tételükkor áldást kell mondani. Mivel véletlenül mozdultak el az eredeti helyükről, ezért annak a szándéknak, hogy vissza akarjuk tenni őket a helyükre, nincs jelentősége.
Ha csak az egyik tfilint tesszük vissza a helyére, akkor úgy kell elmondani az áldást, mintha csak egyetlen tfilint helyeznénk föl. (Később, a 26[:1]-ben ezt is elmagyarázzuk.) Ha azonban valaki szándékosan és azzal a szándékkal mozdította el helyükről a tfilineket, hogy azonnal visszateszi őket, akkor nem kell megint elmondania az áldást.
32. §. Manapság az az általános szokás, hogy még ha a tfilin véletlenül mozdult is el a helyéről, akkor sem mondunk áldást a visszahelyezésekor.
Egyesek a következésképp magyarázzák ezt a szokást: A második áldás elmondását csak abban az időben kívánták meg, amikor egész nap viselték a tfilineket, és olyankor csúsztak el a helyükről, amikor viselőjük épp nem imádkozott, és a figyelme nem rájuk összpontosult. Mi viszont csak imádkozás közben viselünk tfilint, ezért feltételezhetjük, hogy a figyelmünk nem terelődik el róluk. Így azonnal észrevesszük, ha elcsúsznak a helyükről, ezért úgy vesszük, mintha az azonnali visszahelyezés szándékával mi magunk mozdítottuk volna el őket. Ebben az esetben, mint fentebb elmagyaráztuk, nincs szükség második áldásra.
33. §. A következő elv csak arra az esetre vonatkozik, amikor valaki már föltette a karjára a tfilint, és az áldást is elmondta, de a szíj csomója kioldódik, és újra meg kell kötni. Ha a figyelme nem terelődött el a tfilinről, nem kell még egyszer elmondani az áldást a kar-tfilinre.
Ez akkor is érvényes, ha a csomó még az előtt oldódott ki, mielőtt megszorította volna a tfilin szíját, és akkor is, ha utána, a lényeg az, hogy még az előtt, hogy a fejre való tfilint fölerősítette volna. Mivel, mint fentebb magyaráztuk, az áldás, amit a kar-tfilinre mondott, a fej-tfilinre is érvényes, ezért amíg az illető nem helyezte föl a fej-tfilint, addig úgy tekintendő, hogy az ahhoz az áldáshoz kötődő micvával foglalkozik. Az, hogy már megkötötte a karra való tfilin csomóját, szintén beletartozik az áldáshoz kapcsolódó micva teljesítésébe, mivel a fejre való tfilint csak akkor teheti föl, ha a karra valót már fölhelyezte. Ennélfogva előbb meg kell csomóznia a kar-tfilin szíját, és csak azután tudja mindkettőt megfelelő módon elhelyezni. Tehát abban a pillanatban, amikor a kar-tfilin csomója kibomlott, a kar-tfilinre mondott áldáshoz kapcsolódó micva teljesítése még nem fejeződött be.
Éppen ezért ez a szituáció nem hasonlít arra az esetre, amikor a tfilin elmozdul a helyéről, mivel abban az esetben elméletileg a tfilin helyretételekor újra el kell mondani az áldást. Abban az esetben ugyanis mielőtt a tfilin elmozdult a helyéről, az eredetileg elmondott áldással kapcsolatos micva teljesítése már befejeződött. Amikor valaki visszateszi a helyére az elmozdult tfilint, akkor másodszor is teljesíti a micvát, következésképp köteles még egyszer elmondani az áldást. Ezzel szemben ebben az esetben a csomó megkötésével és a kar-tfilin ismételt, megfelelő elhelyezésével az illető nem teljesítette a második micvát, hanem befejezte az eredetileg elmondott áldáshoz kötődő parancsolatot.
34. §. Ugyanez a törvény vonatkozik arra az esetre is, amikor a kar-tfilin még az előtt meglazul és elcsúszik a helyéről, mielőtt a fejre való tfilin a megfelelő módon a helyére kerül. Ilyenkor, a fentebb ismertetett okok folytán nem kell még egyszer elmondani az áldást, amikor másodszor is a karunkra erősítjük a kar-tfilint.
A következő helyzetekben azonban el kell mondani az áldást a kar-tfilin fölerősítésekor: miután a fejre való tfilint már fölerősítettük, és a karra való tfilin csomója meglazul, még ha maga a tfilin nem is mozdul el a helyéről; vagy ha a kar-tfilin szíja meglazul, bár maga a tfilin nem is mozdul el a helyéről.
Kölcsön és lopott tfilin
35. §. Szabad áldást mondani kölcsönkért tfilinre, mert a felebarátunk tfilinjével is teljesíthetjük a kötelességünket.
Sőt, az Írott Törvény szerint még lopott tfilinekkel is teljesíthetjük a kötelességünket, és még akkor is, ha a tulajdonosa még nem mondott le a visszaszerzésükről. Ugyanis nincs olyan előírás, miszerint a tfilineknek annak a személynek a tulajdonában kell lenniük, aki viseli őket. Bölcseink ennek ellenére úgy határoztak, hogy a lopott tfilin még akkor is mindaddig érvénytelen, amíg a tolvaj birtokában van, ha a tulajdonos már lemondott a visszaszerzésükről. Ez ugyanis egy olyan micva, amelyet egy törvényszegés tett lehetővé, és ez irtózat tárgya a Szent előtt, áldott legyen Ő.
Aki ilyen tfilint tesz föl, annak nem szabad áldást mondania rájuk, mivel ez egyáltalán nem tekinthető micvának. Az ilyen esetre vonatkoztatták Bölcseink a „A nyerészkedő áldott, káromolta az Örökkévalót”[9].
36. §. Mikor érvényes ez? Amikor a tfilinek még a tolvaj birtokában vannak. Más szabály érvényes azonban akkor, ha a tolvaj eladta valakinek a tfilineket. Ha a tfilinek tulajdonosa már akkor lemondott a visszaszerzésükről mielőtt a vásárló megvette a tfilineket, akkor szabad rájuk áldást mondani. Mivel a vásárló már a tulajdonos lemondása és az ennek folyományaként bekövetkezett tulajdonos­váltás folytán tett szert a tfilinekre, ezért azok minden tekintetben az ő tulajdonának tekintendők, mint azt a [Sulchán Áruch] Chosen Mispát 353:3. és 356:3. magyarázza. A micva teljesítése így nem törvényszegény folytán vált lehetségessé, mivel a tfilin micvájának teljesítése előtt a vevő tulajdonába kerültek a tfilinek, amelyek ennek folytán nem minősülnek lopott holminak.
A tfilin levétele
37. §. Általános szokássá, hogy amíg az a Uvá löcijon goél… („Eljön Cion megváltója…”)[10] kezdetű imának Kdusáját el nem mondjuk, nem vesszük le a tfilineket. Egyes szaktekintélyek a Kabbala hagyományából merítve, arra az álláspontra helyezkednek, hogy tfilinviselés közben legalább három Kádis-ra kell válaszolni, amiért is mindaddig nem szabad levenni a tfilineket, amíg az „Eljön Cion megváltója”[11]kezdetű szakasz utáni Kádis el nem hangzik.
Rabbi Jichák Lurja egészen az „Ezért benned reménykedünk…[12]„ szakasz utánig nem vette le a tfilinjeit. Egyesek pedig egészen a Gyászolók Kádis-áig nem veszik le.
38. §. Olyan napon, amikor a reggeli ima után körülmetélés van, a tfilineket csak a körülmetélés után szabad levenni.
39. §. Olyan napon, amikor a Tórát olvassák, olyan gyülekezetben, amelyben a Tóra-tekercset az „Eljön Cion megváltója”[13]kezdetű szakasz Kdusá-jánakelmondása után visszateszik a Frigyszekrénybe, szokás mindaddig nem levenni a tfilineket, amíg a Tóra-tekercs vissza nem kerül a Frigyszekrénybe.
40. §. Félünnepen a gyülekezet tagjainak még a Hálél elhangzása előtt, mialatt az előimádkozó az álló imát ismétli, le kell venniük a tfilineket. A Hálél után pedig magának az előimádkozónak is le kell vennie a tfilinjeit.
Szukkot félünnepén, mivel olyankor szünet van a Hálél kezdete előtt, az etrogok árusítása miatt, az előimádkozónak is még a Hálél előtt kell levennie a tfilinjeit.
41. §. Újholdkor olyan gyülekezetekben, ahol a Musszáf ima Kedusá-jában szokás szerint elmondják a Keter-t, a tfilineket az „Eljön Cion megváltója”[14] szakasz Kdusá-jának elmondása után, a Muszáf ima hangtalan elmondása előtt le kell venni, mivel nem helyénvaló olyankor mondani, hogy „korona adatott neked”, amikor már a tfilinünk által mi vagyunk megkoronázva.
Még olyan gyülekezetekben is szokás levenni a Muszáf előtt a tfilineket, amelyekben a Kdusá-ban nem szokás elmondani a Keter-t.
42. §. Ha valaki még az előtt leveszi a tfilinjeit, mielőtt a Tóra-tekercset visszateszik a Frigyszekrénybe, a Tóra-tekercs jelenlétében akkor sem teheti meg, hanem el kell fordulnia, ugyanis a Tóra-tekercs iránti tiszteletnek nem szabad kisebbnek lennie, mint amit a tanítvány mutat a tanítója iránt, márpedig a tanítvány a 3:810. részben ismertetett okok miatt a tanítója jelenlétében nem veheti le a tfilinjeit.
28. fejezet
A tfilin levételének törvényei
A tfilin áhítata
1. §. Amíg a tfilinek rajtunk vannak, tilos akár csak egy pillanatra is másra figyelni. Ez a szabály a valamikori főpapp által viselt homloklemezzel történő összehasonlításból van levezetve. Mert a homloktáblával kapcsolatban írva van: „Mindig legyen homlokodon”, és ez Bölcseink értelmezése szerint azt jelenti, hogy nem fordíthatja el róla a figyelmét. A homoklemezen csak egyszer jelenik meg az Isteni Név. Mennyivel inkább megkövetelendő hát állandó figyelmünk a Örökkévaló nevét számos esetben említő tfilinek!
Ez a tiltott figyelem-elterelődés léhaság és felületesség (vagy azt jelenti, hogy valaki annyira belemélyed a testi szükségletei biztosításának gondolatába, hogy a szíve emiatt elfordul az istenfélelemtől). Ha azonban az Örökkévalónak kijáró tiszteletet megadva foglalkozik a maga dolgaival, akkor a munkájába vagy a hivatásába való belemerülés sem tekintendő figyelemelterelődésnek, ha eközben a figyelme nem is közvetlenül a tfilinekre irányul. Hiszen különben hogyan is viselhetne bárki is egész nap tfilint?
Mindazonáltal e micva teljesítésének legszebb módja az, ha egyáltalán nem fordítjuk el a figyelmünket a tfilinekről, kivéve a Tóra-tanulás és a Smone Eszré ima idején.
2. §. Kötelességünk gyakran megérinteni a tfilinjeinket, azaz valahányszor csak eszünkbe jut hogy viseljük, meg kell érintenünk őket. Ez segít a folyamatos észben tartásukban, és abban, hogy a figyelmünk ne terelődjön el róluk egészen. A megérintésükkor először a kar-tfilint kell megérinteni, és utána a fej-tfilint, hogy ne kerüljük meg a micvát, mivelhogy a karra való tfilin közelebb van a kezünkhöz, mint a homlokunkon viselt.
Nem kell megérinteni a tfilint ima közben, mivel olyankor nem kell attól tartanunk, hogy teljesen elterelődik a figyelmünk, azaz nem kell léhaságtól és felületességtől tartanunk. Ennek ellenére a még jobb figyelemösszpontosítás érdekében ilyenkor is ajánlatos megérinteni őket. Ez a micva legkívánatosabb teljesítési módja.
Követésre érdemes szokás megérinteni a tfilineket, amikor a reggeli Sömá[15] elmondásakor ezt a micvát említjük. Azaz meg kell érinteni a kar-tfilint, amikor azt mondjuk: „Kösd őket jelképként kezedre”, és meg kell érinteni a fej-tfilint, amikor azt mondjuk: „és homlokkötőként szemeid közé.”
A tfilin levétele
3. §. A tfilinek levételekor először a fejre való tfilint kell levenni, mivel ha a karra valót vennénk le először, akkor arra az időre önmagában viselnénk a fej-tfilint, ez pedig ellenkezne az „és legyenek homlokdíszek szemeitek között!” vers utalásával. Bölcseink ugyanis azt tanították, hogy a többes számú „legyenek” szó azt jelzi, hogy amíg a „szemeitek között” vannak – mármint a fej-tfilin – addig mindkettőt viselni kell. Ezért mondja a vers azt, hogy „…és legyenek” többes számban, és nem egyszerűen azt „kössétek azokat jelképként karotokra, és homlokdíszként szemeitek között.
4. §. A Kabbala szerint ahogy állva vesszük föl, ugyanúgy állva kell levenni is a fejre való tfilint. Ez vonatkozik a szíj középső ujj köré tekerésére is.
A kar-tfilint illetően azonban ahogyan a Kabbala tanítása az, hogy ülve helyezzük föl, ugyanúgy levenni is ülve kell. A mi szokásainknak megfelelően azonban, ami szerint a karra való tfilint is állva helyezzük föl, (szabad) állva levenni is.
5. §. Egyes bölcseknek szokásuk volt, hogy a fejre való tfilint bal kézzel, azaz a gyöngébbik kezükkel vették le, hogy [ezzel is] kifejezésre juttassák, hogy nem szívesen teszik. A tfilin micvája ugyanis egész napra vonatkozik, és csak azért vesszük le rögtön ima után, mivel nem tudjuk fenntartani a megkívánt testi tisztaságot.
6. §. Vannak olyanok, akik ezoterikus okokból előbb veszik le a fej-tfilint, és csak utána tekerik le a szíjat az ujjukról. Mások szintén ezoterikus okokból, előbb a szíjat távolítják el.
A szíjak feltekerése
7. §. A tfilin levételekor nem szabad a szíjakat magukra a dobozkára tekerni, hanem csak az oldalukon lévő szárnyakra.
(Ezt nem lehet a Tóra-tekercs köré burkolt ruhához hasonlítani, mivel az a Tóra-tekercset szolgálja és védi. Így a beburkolás nem számít a Tóra-tekerccsel szembeni tiszteletlenségnek, épp ellenkezőleg: tiszteletet mutat iránta. Ezzel ellentétben a tfilin nem nyer semmit azáltal, hogy szíj van köré hurkolva.)
Egyesek mint a szárnyakat, úgy tekerik föl a tfilinek szíjait, és nevezetes galambszárnyaknak nevezik őket.
Amikor a szíjakat a tfilin oldalaira tekerjük, egyik kezünkkel megfogjuk a tfilin házát, és köré tekerjük a szíjat, és nem úgy csináljuk, hogy tarjuk a szíjat, és benne forgatjuk a tfilin házát, ugyanis a tisztelet okán jobb, ha a szíjakat, és nem a tfilint forgatjuk.
A tfilinek tárolása
8. §. Amikor a tfilineket a zacskóba helyezzük, vigyázni kell, hogy úgy tegyük be őket, hogy amikor legközelebb a kivételükre kerül sor, akkor nehogy először a fej-tfilin akadjon a kezünkbe, mert akkor annak érdekében, hogy előbb a karra való tfilin tegyük fel, meg kellene kerülnünk egy micvát.
Éppen ezért ajánlatos a tfilineket egy hosszú, keskeny zacskóban tartani, alul a fejre valót, és azon a karra valót. Így amikor elővesszük őket, előbb a felül lévő kar-tfilinnel találkozunk. Bár a fejre való tfilin nagyobb fokú szentség hordozója, mint a karra való, a törvény nem tiltja, hogy a kar-tfilint a fej-tfilinre tegyük, mivel végső soron egyetlen tárgynak tekintjük őket, mivel ugyanazokat a szakaszokat tartalmazzák.
Mindazonáltal vannak olyanok, akik nem tartják őket ugyanabban a zacskóban, egymás tetején, hanem két külön zacskóban, egymás mellett tartják a két tfilint. A karra való tfilin azonban egy kicsivel magasabbra kell tenni, mivel ha egy szintben lennének, elfordulhatna, hogy meg kellene kerülni a micvát. Ha ugyanis úgy adódnak, hogy a fejre való tfilin esik a tfilint kivevő jobb kéz felé, akkor a karra való tfilin elővétele érdekében meg kellene kerülni a micvát. Ha viszont a kar-tfilint magasabbra tesszük mint a fej-tfilint, akkor a karra való tfilin kivételével nem kerüljük meg a micvát, mert az van közelebb.
Szokás megjelölni a zacskókat, jelezni rajtuk, hogy melyikben van a fejre illetve a karra való tfilin. Mivel ugyanis a fejre való tfilin nagyobb szentség hordozója, ezért a zacskóját nem szabad a kar-tfilin zacskójaként használni, hacsak eleve nem ez volt vele a szándékunk, mint majd elmagyarázzuk.
9. §. Amikor a tfilineket elővesszük, nem szabad kirázni őket, hanem mindkettőt kézzel kell kivenni.
10. §. A Bölcsek vezették be azt a szokást, hogy a tfilineket a fölhelyezésükkor és a levételükkor megcsókoljuk.
31. fejezet
A szombat, az ünnepek és a tfilinviselés törvényei
1. §. Szombaton és ünnepnapokon nem kell föltenni a tfilineket. Ennek az elvnek a következő a levezetése: Írva van[16]: „És legyen ez [mármint a tfilin] jelül karodon.” Ez kizárja a szombatokat és az ünnepeket, mivel azok önmagukban is jelek: a Szent, áldott legyen, és a zsidó nép közötti szövetség jelei, mint írva van: „Mert jel az [mármint a szombat] közted és Köztem.”
Ez olyannyira így van, hogy ha valaki a micva teljesítésének szándékával teszi föl a tfilineket szombaton vagy ünnepnap, az vét a tilalom ellen, miszerint nem szabad hozzátenni a Tóra parancsolataihoz. Ráadásul azzal, hogy ilyenkor egy külön jelet helyez a maga személyére, kisebbíti a szombat illetve az ünnep jelét – márpedig ez halállal büntetendő sértés.
Ha azonban nem a micva kedvéért, hanem valamilyen más ok miatt teszi fel szombaton vagy ünnepen a tfilineket, akkor meg van engedve. Ha például valaki szombaton tfilineket talán egy mezőn, az azzal a céllal, hogy bevigye őket a városba, viselheti őket öltözékként. Ahogy ezt a 301[:51]-ben részletezzük.
Tfilin Félünnepen
2. §. Egyes szaktekintélyek úgy tartják, hogy a szombathoz és az ünnepekhez kapcsolódó micvák teljesítésének kötelessége képezi e napok jelét. Ők következésképp arra az álláspontra helyezkednek, hogy a Félünnepmagukhoz az ünnepnapokhoz hasonlóan is olyan időszak, amikor a tfilineket nem szabad föltenni, mert bizonyos micvák ezekre a közbenső napokra is vonatkoznak: Pészachkor a chomec evésének tilalma, Szukkot-korpedig a sátorban lakás kötelezettsége.
Vannak azonban mások, akiknek nézete szerint az ünnep által szimbolizált jel kizárólag a munkavégzés tilalma. Félünnepen következésképp, amikor az Írott Törvény megengedi a munkát, kötelességünk tfilint ölteni.
Ebben az egész régióban[17] a következő a szokás: föltesszük, és áldást mondunk. Ugyanakkor azonban a zsinagógában nem szabad fennhangon mondani az áldást, mint végig az egész évben, és ennek az a célja, hogy jelezzük, hogy van bizonyos fokú szentség Félünnep micváinak jelében. Továbbá: egyes szaktekintélyek szerint Félünnepen egyáltalán nem szabad elmondani a tfilin áldását, ezért akik az áldás elmondásának szokását követik, csak félhangon teszik, hogy ne idézzenek elő konfliktust. A fenti magyarázat tehát alátámasztja szokásunkat.
Mindazonáltal aki áldásmondás nélkül teszi föl a tfilint, ugyancsak megfelelően jár el, mert olyankor, amikor kétség merül fel, hogy egy áldást el kell-e mondani vagy sem, akkor nem szabad elmondani. Emellett az áldás elmondása nem nélkülözhetetlen eleme a micvának.
A tfilinek Félünnepen történő föltevése még azok szerint a szaktekintélyek szerint sem vet föl kérdéseket a tórai parancsolatokhoz való hozzátétel tilalmával kapcsolatban, akik szerint a Félünnepkor nem kell tfilint viselni. Ugyanis amikor valaki fölteszi a tfilineket, nem az jár a fejében, hogy ő most egy konkrét micvát teljesít, hanem az, hogy a kétes kötelezettség okán teszi. Ez az ok ugyanis, akárcsak a diaszpórában a Főünnep második napjának megismétlése, nem tekintendő a tórai törvényekhez történő hozzáadási tilalom megszegésének. Mondanunk sem kell, a Félünnepjelének kisebbítésére vonatkozó tilalom megszegésétől sem kell tartani, mivel ez a tilalom is csak arra az esetre vonatkozik, amikor valakinek egy konkrét micva teljesítése jár a fejében.
32. fejezet
A tfilin írásával kapcsolatos törvények
A tfilinbe kerülő fejezetek
1. §. A tfilin parancsolata megkívánja, hogy leírjuk azt a négy Tórafejezetet, amelyben erről a micváról szó esik. Ezek a következők:
a. Kádés li…[18] „Szentelj nekem…”-től,egészen a …lömoádá mijámim jámimá – „…évről évre a maga idejében!”-ig;
b. Vöhájá ki jöviáchá…[19]„Mikor majd elvisz…”-től,egészen a …böchozek jád hociánu HáSém miMicrájim – „mert erős kézzel vezetett ki minket az örökkévaló Egyiptomból!”-ig;
c. Sömá[20]– „Halljad Izrael…”, egészen az uvisárechá – „kapuidra!”-ig;
d. Vöhájá im sámoá…[21]– „Ha pedig jól figyeltek rendeleteimre…”-től, az ál háárec – „…a föld fölött!”-ig.
Ezeket a szakaszokat abban a sorrendben kell leírni, ahogyan a Tórában szerepelnek, azaz először a Kádés li-el kezdeni, azután a Vöhájá ki jöviáchá-t, utána a Sömá-t, végül pedig a Vöhájá im sámoá-t. Ha valaki megváltoztatta ezt a sorrendet, (akkor az a tfilin, amelyben e szakaszok vannak elhelyezve) érvénytelen. (Maguk a szakaszok azonban használhatók, mégpedig a következő módon. Ha egy előbb előforduló Tóra-szakaszt egy későbbi után írtunk, leírhatjuk újra a későbbit, és ezzel már képezhetünk sorozatot. Hasonlóképpen: ha egy később előforduló szakaszt előbb írtunk le, azt kombinálhatjuk egy másik olyan tfilinből vett korábbi szakaszával, amelynek későbbi szakaszai váltak érvénytelenekké. Ha ezek a rossz sorrendben írt szakaszok nem kombinálhatók másokkal, akkor félre kell tenni őket.
Egyes szaktekintélyek úgy tartják, hogy illő előbb a karra való tfilinbe való szakaszokat megírni, mert azt előbb említi a vers. Mindazonáltal ha valaki nem ezeket a passzusokat írja meg előbb, a tfilin attól még nem lesz érvénytelen. (Mások úgy vélekednek, hogy illendőbb először a fejre való tfilin szakaszait megírni, mivel a fej-tfilin nagyobb szentség hordozója, mint a karra való tfilin. A Kabbala tanítása szerint ez a helyes.)
2. §. A Kabbala tanítása szerint az echád szó dálet-jét négyszer nagyobbra kell írni, mint egy kis dáletet.
3. §. Az eredeti és elfogadottabb vélemény szerint a kar-tfilin négy szakaszát egyetlen pergamenre kell írni. Ezt jelzi a mondat: „És jel lesz neked”, amelynek egyes száma arra utal, hogy egy jelnek kell lennie, azaz egyetlen, kívülről látható rekesznek. És ahogyan a tfilin kifelé egyetlen jel, ugyanúgy egyetlen jelnek kell lennie belül is, azaz mind a négy szakaszt egyetlen levélként, egyetlen pergamenre kell írni.
Ezzel ellentétben a fej-tfilin esetében, mivel annak négy rekesze van, eredetileg – mint majd elmagyarázzuk – a szakaszokat négy különböző pergamenre kell írni.
Az írásra használatos tinta
4. §. A Mózes által a Szináj-hegyen kapott szóbeli tan szerint a tfilin fejezetei csak tintával írhatók. Sőt, van egy szaktekintély, amely úgy rendelkezik, hogy a Tóra-tekercsek, a tfilinek és a mezuzák csak kiradírozható tintával írhatók, ahogyan az a szotá-ra vonatkozó szakaszban áll[22]: „A pap írja ezeket az átkokat egy tekercsre, és azután törölje ki őket”, ami arra utal, hogy az írásnak kitörölhetőnek kell lennie. És mivel egy hagyományos értelmezés egyenlőségjelet tesz [a papi] írás illetve a Tóra-tekercsek, tfilinek és mezuzák írása közé, ezért az utóbbiaknak is kiradírozhatóknak kell lenniük. Éppen ezért kénsavat nem szabad a keverni a tintába, mert az nagyon erős nyomot hagy, és nem lehet teljesen kitörölni.
Eredetileg ajánlatos ezt a véleményt tiszteletben tartani, és inkább égő fa füstjének kormából vagy cserzőgubaccsal és hasonlókkal kevert olajokból készíteni a tintát, hogy ha valaki megpróbálja kitörölni az írást, akkor sikerüljön neki. Minden olyan anyag, amelynek füstje kormol, használható tintának, de a legkívánatosabb az olívaolaj.
Ha azonban valaki mégis csergubacs és kénsav tartós és ki nem radírozható keverékét használja Tóra-tekercs, tfilin vagy mezuzá írásához, azok érvényesek. A legelterjedtebb nézet szerint ugyanis nem teszünk egyenlőségjelet a szotá szakaszban említett írás és más írások közé. Ez az elterjedt szokás mostanában, amit követnek.
Ha ez így van, akkor mi azt, amit kizár a Mózesnek a Szináj-hegyén átadott imént említett szóbeli törvény, miszerint a tfilin szakaszit csak tintával szabad írni? Ki vannak zárva a más nem fekete színes, mint a vörös, zöld és hasonlók. Ha egy Tóra-tekercsben, tfilin szakaszban vagy mezuzában akár csak egyetlen betű is arannyal van írva, a tárgy érvénytelen, és el kell különíteni. A bennük lévő írásnak teljesen feketének kell lennie.
Ha aranyport hintettek a betűkre, az aranyat el kell távolítani, és az alatta lévő írás érvényes. Ha viszont aranyport hintett az Örökkévaló Nevének valamelyik betűjére, a probléma nem orvosolható, és a szakaszt félre kell tenni; tilos eltávolítani az aranyat, mert ez olyan lenne, mintha megszegnénk az Örökkévaló nevének kiradírozására vonatkozó tilalmat.
Teljes írás
5. §. Bölcseink úgy értelmezték az םתבתכו (uchtávtám„Írd fel őket”) szavakat, hogy ez valójában két szóból tevődik össze: םת בתכ(chtáv tám), azaz „írd teljesre”. Ez azt jelenti, hogy a betűk nem érintkezhetnek egymással, hanem minden egyes betűt minden oldalról üres pergamennek kell körülvennie, és a háláchá által megkívánt (és a 36[:5]-ben részletezett) módon koronácskáiknak kell lenniük.
Ha egy nagy betű széle úgy ér hozzá egy szomszédos betűhöz, hogy ha az érintkezési pontot kikaparjuk, a betű formája még elfogadható marad, akkor egyes szaktekintélyek szerint a betű még akkor is érvényes, ha az érintkezési pontot nem kaparták ki.
Valójában azonban jobb a szigorúbb nézetet követni, és még akkor is korrigálnunk kell kaparással, ha a szóban forgó betű nem ér hozzá másik betűhöz, hanem csak az egyik betű koronácskája érinti a másik betű koronácskáját. Sőt: még ha ugyanannak a betűnek a koronácskái érnek is össze, akkor is kívánatos kiigazítani őket. mint azt a 36[:5]-ben majd elmagyarázzuk.
A javítás még a tfilin és a mezuzá esetében is elfogadható, még összeérő betűk esetében is, amelyeket egyébként minden szaktekintély érvénytelennek tekintene – mind ahogy azt majd kifejtjük.
Az írás szépítése
6. §. Ha lehat jobb kissé vastag írással írni, hogy a betűk nehogy könnyen halványodjanak vagy leperegjenek. Hasonlóképpen igyekezni kell szépre formálni a betűk külső szélét. És méginkább a belső széleket! Mint ahogy a Jeruzsálemi Szentélybelseje is arannyal volt bevonva.
A balkézzel írt szakasz
7. §. Vannak szaktekintélyek, akik úgy tartják, hogy az írnoknak jobb kézzel kell írnia a tfilin passzusait, és ha a bal kezével írja, akkor érvénytelen, mert az nem az írás szokásos módja, és tulajdonképpen fordított írásnak tekintendő. Ahogy az az ember, aki szombaton bal kézzel ír, nem büntethető a szombat törvényének áthágása miatt, és elképzelhetetlen, hogy egy ember, aki szombaton Tóra-tekercset, tfilint és mezuzát szabályosan írjon szombaton, és ne legyen büntethető.
Még ha az illető kétkezes is egyformán képes használni a jobb és a bal kezét, jobb ha még akkor is jobb kézzel írja a tfilin szakaszait, bár ha ballal írja, akkor is érvényes. A balkezes embernek viszont azzal a kezével kell írnia, amelyik „neki a jobb”, azaz a bal kezével. Ha azzal a kezével írja, amelyik „neki bal”, azaz a jobb kezével, akkor az érvénytelen.
Ugyanakkor azonban ha nem lehet más, olyan szakaszokat találni a tfilinbe, amelyeket jobb kézzel írtak, akkor a bal kézzel írt szakaszok érvényesnek minősülnek, akár balkezes, akár jobbkezes ember írta őket, mivel erről az alkalmatlansági körülményről nem szól a Talmud.
Ha azonban valaki a szájával írta a szakaszokat, azaz az ajkaival tartotta a tollat, és úgy írt, akkor a szakaszok még akkor is érvénytelenek, ha mások nem találhatók. Ugyanis az nyilvánvaló, hogy a szájjal írás nem az írás szokásos módja…
A kis gyermek olvasása
20. §. Ha valamelyik egyenes betű, amelynek csak egyetlen lába van, mint például a váv, a zájin vagy a szóvégi nun, el van vágva, és a megmaradt rész akkora, mint egy kis betű, például a jud, attól még nem szükségképpen marad érvényes, mint például a és a hasonló betűk, amelyek ez esetben még érvényesek maradnak. Ha viszont egy vávból marad csak akkora, mint egy jud, akkor az a váv többé nem váv. Ugyanez vonatkozik a többi egyenes betűre is.
Az érvényesség kritériuma ezeknél a betűnél az, hogy egy nem különösebben okos, de nem is különösen gyönge képességű gyerek el tudja-e olvasni. Ha egy ilyen gyerek annak rendje s módja szerint el tudja olvasni, akkor érvényesek; ha nem, akkor nem.
Nem hagyatkozhatunk egy különösen okos gyerekre, aki ismeri a szavak jelentését, mert az a kontextusból ki tudja következtetni a csonkult betűt. Ha azonban a gyerek nem elég okos ahhoz, hogy felfogja a jelentést, de ahhoz elég okos, hogy könnyen felismerje a betűket, akkor támaszkodhatunk rá. Erre céloz az Talmud, amikor azt mondja: „nem buta”. Ebből érthető, hogy nincs szükség a szóban forgó betűvel szomszédos betűk letakarására, mint az szokásos. Ha ugyanis ezt tennénk, akkor honnan tudná akár egy okos gyerek is, aki érti a szavak jelentését, hogy hogyan olvassa helyesen azt a betűt? Semmiképp sem tudhatná a kontextusát és a jelentését.
Mindazonáltal ha egy betűt egy lyuk megcsonkít, és egy része a lyuk alatt marad, akkor a lyuk alatt maradt részt le kell fedni. A gyermek ugyanis össze fogja köti ezt a lyuk fölött maradt másik részével, és rendesen olvassa majd. Igazából, azonban mivel a lyuk elválasztja egymástól a betű két részét, ezért nem tekintendők összefüggőnek. A fenti törvény vonatkozik arra az esetre is, amikor egyik vagy másik oldalról egy karcolás keresztezi a betű valamelyik vonását.
Ha azonban a karcolás nem ér át egyik oldalról a másikra, még akkor sem érvényteleníti a betűt, ha már az írás idején létezett, mivel nem osztja teljesen kétfelé. Különbséget kell tenni az ilyen karcolás és a fenti esett között, amikor is egy lyuk van egy betű valamelyik vonásának közepén. Ha a lyuk már az írás idején létezett, akkor érvényteleníti a betűt, mivel a megmaradt betű szélességének egy részét, ami a lyuk két oldalán megmaradt, nem veszi körül üres pergamen, ami az írás feltétele. A jelen esetben viszont a karcolás lényegében üres pergamen, s ennek folytán a betűt érvényesnek tekinthető, mivel „üres pergamen veszi körül”. A Bölcsek ugyanis nem írták elő, mekkora legyen a betűk vonásainak minimális szélessége, ezért még az eredeti és általános kedvelt szokás folytán is lehetnek nagyon vékonyak.
Más szabály érvényes akkor, ha a karcolás az egyik szélétől a másikig keresztülhúzza a betűt, és már az írás idején is létezett. Egyes szaktekintélyek álláspontja szerint az ilyen betűt még akkor sem lehet egy kisgyerek olvasásával érvényességét kikiáltani, ha az alsó része le van takarva, ugyanis a Bölcsek ezt a kritériumot olyan betűkre határozták meg, amelyek eredeti formájukban a megkívánt hosszban íródtak, és csak később rövidítette le őket egy lyuk vagy egy karcolás.
Más szakértők szerint fenntartják, hogy ha egy kisgyerek helyen olvas egy betűt, akkor az abban az esetben is érvényes, ha már eredetileg is rövid volt. Következésképp ha az írnok leírt egy egyenes betűt, folytatta az írást aztán elbizonytalanodott, hogy az egyenes betű hossza eléri-e a törvény által előírt minimális mértéket, olyankor hagyatkozhatunk a gyermeki olvasásra. Ha a betű nem elég hosszú, nem fogja tudni kijavítani, mert akkor nem a megfelelő sorrendben írná a betűket. (Ezt később elmagyarázzuk.) Ilyen esetben az írnok megmutathatja a betűt egy nem túl eszes és nem túl lassú gyereknek, és hagyatkozhat rá. (A háláchá az utóbbi álláspont szerint ítél, és ez az általános követett gyakorlat.)
Amikor a gyermek olvasása nem segít
21. §. Egy betű csak akkor minősíthető érvényesnek a gyermeki olvasás által, amikor kétség merül fel, hogy egy betű hossza vagy szélessége eléri-e a megkívánt minimumot. Ha például egy dáletet olyan kicsinek írtak, mint egy judot, és a gyerek dáletnek olvassa, akkor érvényes.
Ha azonban tudjuk, hogy a betű helytelenül íródott, akkor még az sem számít, ha egy gyerek helyesen olvassa. Ha például az ájin a sin és az álef jud-formájú fejei, vagy a táv betű lábai nem érintik az illető betűk testét, akkor ezek a betűk abban az esetben is érvénytelenek, ha a gyermek hibátlanul olvassa őket. Hiszen miféle következménye lehetne a gyermeki olvasásnak, mikor a tulajdon szemünkkel látjuk, hogy a betű írásmódja nem érvényes?
Mindazonáltal lehet jelentősége annak, ha a gyermek helyesen olvassa ezeket a betűket, mivel az írnok a többi betű leírása után utólag kijavíthatja ezeket. Ez, mint majd később elmagyarázzuk, nem lesz úgy minősítve (a tfilin és a mezuzá), hogy a betűket nem a megfelelő sorrendben írták le.


[1] Uo. 6:8.
[2] Zsidó imakönyv – Sámuel imája 17. old.
[3] Jechezkél 24:17.
[4] Lásd Jore Déá, 232:22., 213:23.
[5] 5Mózes 6:8.
[6] 1Mózes 42:33.
[7] 5Mózes 28:10.
[8] Értsd: az askenáz közösségekben.
[9] Zsoltárok 10:3.
[10] Zsidó imakönyv – Sámuel imája 88. old.
[11] Uo. 88. old.
[12] Uo. 92. old.
[13] Uo. 88. old.
[14] Uo. 88. old.
[15] Uo. 53. old.
[16] 2Mózes 13:9.
[17] A kelet-európai askenázi közösségben.
[18] Uo. 13:1–10.
[19] Uo. 11–16.
[20] 5Mózes 6:4-9.
[21] Uo. 11:13–22.
[22] 4Mózes 5:23.