XXI. A transzcendens világ

Joszéf Káro rabbi –Mose Iszörlisz rabbi:

Sulchán Áruch: A „terített asztal”

Orách Chájim: Az élet útja

 Bevezetés

Az itt olvasható három fejezet, az eredeti Sulchán Áruchból, a zsidó jog legfontosabb és leginkább használatos könyvéből lett magyarra fordítva. Az itt megjelent anyag A zsidó tudományok sorozat köteteiben megjelent, első ilyen jellegű fordítások folytatása. Ne tévesszük össze a rabbi Ganzfried Slomó (1804–1886) ungvári rabbi által írt Sulchán Áruch kivonatával, ami már megjelent magyarul.

A Sulchán Áruch írója Joszéf Káro rabbi (1488 Spanyolország – 1575 Cfát, Izrael), a dőlt betűvel szedett szöveg pedig, az askenáz zsidóság számára mérvadónak elfogadott, Mose Iszörlisz [Römá] rabbi (1530–1573 Krakkó) kiegészítései, magyarázatai és vélemény eltérései.

218. fejezet

A csodákra mondandó áldások

 Az egész nép csodája

1. §. Ha valaki olyan helyet látogat meg, ahol csoda történt az Izraelért, például [azt a helyet,] ahol átkeltek a tengeren,[1] [illetve ott,] ahol átkeltek a Jordán [folyón],[2] vagy [ahol] átkeltek az Árnón folyón,[3] vagy ahol a hullókövek [hulltak] Bét-Horonnál,[4] vagy ahol az a kő áll, amit Óg kívánt Izraelre hajítani,[5] vagy az a kő, amelyen Mózes ült az amálekitákkal vívott csata idején,[6] vagy ahol Jerichó falai állnak,[7] ott áldást kell mondania [a következő szavakkal]: …seászá niszim láávoténu bámákom háze (…aki csodát tett őseinkkel ezen a helyen!).

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, שֶׁעָשָׂה נִסִּים לַאֲבוֹתֵינוּ בַּמָּקוֹם הַזֶּה.

Az ilyen áldások és más áldások [melyeket bizonyos dolgok] látásakor mondanak, olyanok, mint bármilyen más áldás, és mindhez szükséges megemlíteni az [isteni] nevet és [a tényt, hogy] Ő a király [vagyis az áldás kezdette úgy hangzik: „Áldott vagy te, Örökkévaló Istenünk, Világ Ura…”].

2. §. [Nem kell áldást mondani] olyan csodáért, ami [csak] az Izrael egy részéért történt. Ha [az illető csoda] nem az egész Izraelért történt, illetve [legalábbis] annak többségéért, nem kell áldást mondani érte. Ez [érvényes akkor is,] ha a törzsek egy része javára történt a csoda.
3. §. A fent mondottak csak addig érvényesek, míg az ember látja [a helyet, ahol a csoda történt], illetve harminc nap után megint. Akkor [az áldás] ugyanúgy kötelező, mint amikor először [látta valaki a helyet].

 

Személyes csoda

4. §. Ha az ember olyan helyet lát, ahol egyetlen emberért történt a csoda, nem kell áldást mondani, de maga az illető kell, hogy mondja az áldást [a következő szavakkal]: …seászá li nész bámákom háze (…aki csodát tett velem ezen a helyen!).

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, שֶׁעָשָׂה לִּי נֵס בַּמָּקוֹם הַזֶּה.

Minden utóda mondja el az áldást [a következő szavakkal]: seászá nész löávi bámákom háze (…aki csodát tett atyámmal ezen a helyen!)[8].

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, שֶׁעָשָׂה נֵס לְאָבִי בַּמָּקוֹם הַזֶּה.

5. §. Ha valakivel sok csoda történt, és eljut valamelyik helyre, ahol csoda történt vele, meg kell említenie minden más helyet [is], és belefoglalnia ugyanabba az áldásba.
6. §. Áldást kell mondani az olyan csodáért, ami a Tóra-tanítónkkal [történt], éppen úgy, mint ahogy azért a csodáért, ami az apánkkal [történt].

Egyes [tekintély]ek szerint ha valaki csak látja is azt, akivel a csoda történt, akkor is el kell mondani az áldást,[9] amikor látja őt, éppen úgy, mint ahogy áldást kell mondania, amikor a helyet [látja], ahol a csoda történt.

 

Ismert személy csodája

7. §. Áldást kell mondani az olyan csodáért, ami valamely ismert személlyel [történt], például Joávval, Cerujá fiával, vagy más hozzá hasonlókkal.

[Áldást kell mondani] hasonlóképpen a csodáért, ha mással [történt], és a mennyei név megszenteltetett általa, ilyen [csoda] történt például Dániéllel[10] és társaival. Ha tehát valaki látja a Dániel-féle oroszlánok vermét vagy a tüzes kemence [helyét], ahol Chánánjá, Misaél és Azarjá[11] [voltak], áldást kell mondani [a következő szavakkal]: …seászá nész lácádikim bámákom háze (…aki csodát tett az igazaknak ezen a helyen!).

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, שֶׁעָשָׂה נֵס לַצַּדִּיקִים בַּמָּקוֹם הַזֶּה.

8. §. Ha valaki Lót feleségét látja,[12] két áldást kell mondania. Mert mondja ezt: Báruch átá Ádonáj Elojhéni Melech háolám, dáján háemet (Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, Világ Ura, igaz bíró!) és Lótért is mondja ezt: Báruch átá Ádonáj Elojhéni Melech háolám, zojchér hácádikim (…aki megemlékezik az igazakról!).

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, דַּיַּן הָאֱמֶת.

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, זוֹכֵר הַצַּדִּיקִים.

 

A „természetes” csodák

9. §. Egyes [tekintély]ek szerint nem kell áldást mondani, csak ha a csoda során a világ eltért a [természetes] működésétől. Ha viszont olyan csoda történik, [ami összhangban van] a világ [rendes] működésével, és [normális] fejleménynek tekinthető (például tolvajok lepik meg éjjel a háztulajdonost, veszélyben van, de megmenekül [tőlük], vagy [valami] efféle történik), nem köteles az ember áldást mondani. [Másfelől viszont] van olyan [tekintély], aki ezt vitatja. Úgy látszik [tehát] kívánatosnak, hogy áldást mondjunk [az ilyen csodáért is], az [isteni] név említése nélkül, illetve annak [a ténynek az] említése nélkül, hogy Ő király.

219.fejezet

Egyéni hálaadó áldások

A hálaadó áldás

1. §. Négy[féle ember]nek szükséges hálát adnia:[13] a tengerjáróknak, akik megtértek [a tengerről]; azoknak, akik pusztán keltek át, mihelyt elértek a lakott területre; azoknak, akik betegek voltak, amint felgyógyultak; és azoknak, akik börtönben voltak, és kijöttek onnét.

[Ennek a szabálynak] szolgál emlékeztetőül [a következő imarész][14]: „És minden חַיִּים (chájim – élő) adjon hálát Tenéked örökké.” [A חַיִּים szó a következő szavak kezdőbetűiből áll össze]: חבוש (chávus – fogoly) [ez utal a rabokra], יסורים (jiszurim – szenvedés) [ez a betegekre], ים (jám – tenger) [ez a tengeren járókra] és מדבר (midbár – pusztaság) [ez azokra, akik pusztaságon keltek át].

2. §. Az elmondandó áldás [szavai a következők]: Báruch átá Ádonáj Elojhéni Melech háolám, hágojmél löchájávim tovot segömáláni kol tov (Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, Világ Ura, aki jót tesz az érdemtelenekkel is, és velem is minden jót tett!). Akik hallják [az áldást], mondják: Mi segömolchá kol tov, Hu jigmálchá kol tov szelá (Aki jót tett veled, az tegyen veled továbbra is csak minden jót, mindörökre!

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, הַגּוֹמֵל לְחַיָּבִים טוֹבוֹת, שֶׁגְּמָלַנִי כָּל טוֹב.

מִי שֶׁגְּמָלְךָ כָּל טוֹב, הוּא יִגְמָלְךָ כָּל טוֹב סֶלָה.

3. §. Ezt az áldást tíz [férfi] jelenlétében kell elmondani, kettő közülük legyen Tóra-tudós, amint írva van:[15] „És magasztalják Őt, ahol emberek gyűlnek össze, és dicsérjék Őt, ahol a vének ülnek.” [Ha azonban] nem találnak Tóra-tudóst, akkor se maradjon el az áldás [ezért]. Szokássá lett, hogy az áldást a Tóra-olvasás után mondják, mert [akkor] jelen van tíz [férfi].

Ha valaki úgy mondja az áldást, hogy kevesebb mint tíz [férfi van jelen], egyes [tekintély]ek szerint az ilyen teljesítette [kötelességét], mások szerint az ilyen nem teljesítette [kötelességét]. Kívánatos tehát, hogy [ilyen esetben] az áldást elmondják újra, tíz [férfi] jelenlétében, az [isteni] név említése nélkül, és [annak a ténynek említése nélkül,] hogy Ő a király.

 

A másért mondott hála

4. §. Ha valaki más mond áldást ezekkel a szavakkal: Báruch átá Ádonáj Elojhénu Melech háolám, áser gömálchá kol tov (Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, Világ Ura, aki veled minden jót tett!), és [az, akinek hálát kell adnia], felel [rá]: Ámén, ezáltal teljesítette [kötelességét]. Hasonlóképpen, ha [valaki más] mondja Brich Ráchámáná málká döálmá, söjáhávách lán (Áldott a könyörületes, Világ Ura, aki megadott nekünk téged!), és [az, akinek hálát kell adnia,] felel rá: Ámén, [az is] teljesítette [kötelességét].

Nem hiábavaló ilyenkor az áldás annak sem, aki mondja, holott nem köteles áldást mondani, mert azért mondja, hogy hálát adjon [az Örökkévalónak], amiért kegyelemmel volt az ő felebarátja iránt, és efölött ő maga is örvendezik.

5. §. Ha valaki a Hágomél[16] áldást mondja magáért, valamint azzal a szándékkal, hogy felebarátja [is ezáltal] teljesítse [kötelességét], és a felebarátja hallgatja [az áldást], éspedig azzal az intencióval, hogy teljesítse [a maga kötelességét], akkor az ő felebarátja teljesítette is [a kötelességét], akkor is, ha nem felelt Ámén-t [az áldásra]. Hiszen aki az áldást mondta, az is köteles volt [az áldást elmondani], s így a másik is teljesítette [kötelességét], akkor is, ha nem mondott Ámén-t.

 

A megkésett áldás

6. §. Ha valaki késlekedett [az áldással], jóváteheti még azzal, hogy elmondja, amikor eszébe jut, de jobb, ha nem késlekedik [az áldással] három napnál tovább.

 

Hosszú út, felgyógyulás és más csodák

7. §. Németországban és Franciaországban nem mondják az áldást, ha egyik városból utaztak egy másik városba, mert [szerintük a Bölcsek által megállapított] kötelem [az áldásmondásra] csak azokra vonatkozik, akik a pusztán kelnek át, ahol veszélyes állatok és rablók rendszeresen előfordulnak. [Ezzel szemben] Spanyolországban az a gyakorlat, hogy elmondják az áldást [ilyen esetekben is], mert [azon a véleményen vannak, hogy] minden út veszedelmesnek tekintendő. [Ugyanakkor] az ő szokásuk szerint sem mondanak áldást, ha [a távolság] kisebb mint egy paraszang[17]. Ha viszont tudnivaló, hogy a terület [amelyen átkelnek] igen veszedelmes, akkor el kell mondani [az áldást], még ha kisebb is a távolság egy paraszangnál.
8. §. Áldást kell mondani, ha az ember [felépült] bármiféle betegségből. [El kell mondani az áldást], akkor is, ha a betegség nem volt veszedelmes, és nem sérültek meg [a test] belső részei, de ágyhoz kötötte [a betegség], és aztán fölkelt onnét. Ez azért van, mert [a betegség] hasonlítható ahhoz, mikor az embert az emelvényre idézik[18], hogy ítéletet hirdessenek.

[Ebből a szempontból] nem számít, hogy a betegség visszatérő baj, ami időnként kiújul, vagy olyan, ami csak egyszer fordult elő.

Egyes [tekintély]ek szerint csak akkor kell elmondani ezt az áldást, ha valaki veszedelmes betegségből [épült fel], amilyen például a belső sérülés. Ez a gyakorlat Németországban is.

9. §. [Az áldásmondás kötelessége] nem korlátozódik arra a négy esetre, [amit az első pont felsorol,] hanem [érvényes] annak megfelelően arra is, akiért csoda történt. Például [el kell mondani az áldást], ha fal esett valakire, ha megmenekült, és nem taposta el az ökör, ha oroszlán torkából menekült meg a városban, ha tolvajok jöttek vagy éjszakai rablók, és megmenekedett tőlük, vagy ha valami efféle [történt vele]. Ilyen [eset]ekben el kell mondani a Hágomél áldást. [Ugyanakkor] egyes [tekintély]ek szerint nem kell elmondani a Hágomél áldást, csak ha az [érintett] a négy speciális kategória egyikébe tartozik, [melyeket az 1-es pont sorol fel]. Kívánatos tehát, hogy az áldást ilyenkor az [isteni] név említése nélkül mondják, és [annak a ténynek említése nélkül] hogy Ő a király.

222. fejezet

Jóért és rosszért mondandó hálaadó áldások

1. §. Ha [jó hírt hallunk], ami csak nekünk kedvező tartalmú, el kell mondani a sehechejánu áldást, de ha másoknak is jót jelent, akkor el kell mondani a hátov vehámétiv áldást.

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, הַטּוֹב וְהַמֵּטִיב.

Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, Világ Ura, aki jó és jót tesz!

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, שֶׁהֶחֱיָנוּ וְקִיְּמָנוּ וְהִגִּיעָנוּ לִזְמַן הַזֶּה.

Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, Világ Ura, ki életben tartott, megőrzött bennünket, s engedte megérnünk ezt a mai napot!

2. §. Rossz hír[19] [hallása] esetén el kell mondani a Báruch átá Ádonáj Elojhéni Melech háolám, dáján háemet áldást[20] (Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, Világ Ura, igaz bíró!).

בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, דַּיַּן הָאֱמֶת.

3. §. El kell mondani a rossz hírért is az áldást teljes szívvel, önként, ugyanúgy, mint ahogy a jóért mondjuk boldogan. Ez azért van így, mert akik az Örökkévalót imádják, azoknak a rossz is öröm és kedvező, minthogy szeretettel fogadják azt, amit az Örökkévaló juttatott nekik, s ezért a rossz elfogadásával is az Örökkévalót szolgálják, és örömük van benne.
4. §. El kell mondani a hátov vehámétiv áldást a jóért akkor is, ha az ember attól tart, hogy valami rossz származik majd [abból, ami történt]. Például [akkor is el kell mondani az áldást], ha talál valamit, és attól tart, hogy a király hallani fog róla, és elveszi tőle mindenét[21].

Hasonlóképpen el kell mondani a dáján háemet áldást a rosszért akkor is, ha jó származik végül belőle. Például [akkor is el kell mondani], ha a mezőt elöntötte a víz, mert az árvíz elvonulása után haszna lesz belőle, tudniillik a mező megöntöztetett.

 

[1] 2Mózes 14.

[2] Józsua 3–4.

[3] 4Mózes 21:13–16.

[4] Józsua 10:11.

[5] Bráchot 54b.

[6] 2Mózes 17:12.

[7] Józsua 6.

[8] Az édesanyával történt csodáért is el kell mondani az áldást, sőt a nagyanyával történt csodáért is. A szavak a következők: seászá nész löimi (aki csodát tett az én anyámmal), illetve seászá nész löém imi (aki csodát az én anyám anyjával). Házastársért és gyermekekért nem mondjuk az áldást. (Biur háláchá)

[9] Azaz akkor is el kell mondani az áldást, ha a helyet nem látja az ember, ahol a csoda történt, csak azt, akivel a csoda történt, amennyiben harminc nap eltelt a két találkozás között. (Biur háláchá)

[10] Dániel 6.

[11] Dániel 3. Sádrách, Mésach és Avéd Negó valójában Chánánjá, Misaél és Azarjá voltak. (Dániel 1:7.)

[12] 1Mózes 19.

[13] Azaz akkor is, ha nem voltak veszélyben. (Biur háláchá)

[14] Sámuel imája – Zsidó imakönyv 67. old.

[15] Zsoltárok 107:32. A „gyülekezet” legalább tíz férfit kell jelentsen, a „vének” pedig többes számban vannak, ami legalább kettőt jelent.

[16] Azaz a 2. pontban leírt áldást.

[17] A paraszang perzsa mértékegység, mintegy 3,84 kilométer.

[18] Azaz ahol a bírák ülnek, mikor ítéletet mondanak.

[19] Tekintet nélkül arra, hogy az a rossz csak nekünk rossz, vagy másoknak is. (Biur háláchá)

[20] Az áldás csak akkor mondandó, ha valami, amin volt, elveszett, elpusztult, és ettől vagyunk lesújtva. Akkor nem, ha mondjuk fiút kívántunk, és lány született, vagy bármely más esetben, mikor nem az történt, amit szerettünk volna. (Biur háláchá)

[21] Ennek a háttere az az általános szokás, hogy a király igényt tartott minden talált dologra. Lásd Bává möciá 28b.