A rossz, amit látunk, bennünk van
„Kár, hogy egyedüli jóként maradtam a rosszak között…”
Vannak köztünk optimisták és pesszimisták. Azt, hogy hogyan látjuk saját sorsunkat és jövőnket,
nagyban befolyásolja, hogy miként értékeljük a körülöttünk zajló eseményeket. Sokak pesszimizmusa
nem egyszerűen a jövő borús megítélése, hanem egyfajta morális pesszimizmus. Míg az optimisták
bizakodva a megoldandó feladatokra koncentrálnak, a morál pesszimistái a jelen és a jövő gondjait
környezetük romlottságára vezetik vissza.
„Miért van ilyen sok gonosz ember?”; „Mindenki lop, csal, hazudik…”; „Kevés az igazán jó lélek…” –
Némi iróniával az ilyenféle kesergéseket úgy is lehet érteni, hogy „Milyen kár, hogy ilyen sok rossz
ember vesz kerül, és kevés az olyan becsületes, tisztességes, jó szerzet, mint én…”.
Miért van, hogy egyesek sokkal kritikusabban látják környezetüket, mint mások? Az objektíven
egymástól eltérő élethelyzetek adják a különbséget, vagy talán valami belső lelki különbség a forrása
az eltérő nézőpontoknak?
„Akinek, tiszta az arca, az a tükörben sem lát semmi hibát”
A haszid mozgalom alapító mestere Jiszráél Bál Semtov (? – 1760) a következőket tanítja erről
a kérdésről (Meor énájim, Chukát): Ha valaki rosszat vesz észre felebarátjánál, akkor jobb, ha
elgondolkodik saját háza tájékán. Ha ugyanis Isten megmutatta neki ezt a rosszat, akkor ezzel célja
volt. Ez a cél pedig nem más, mint hogy torzított tükröt tartson elé, és ráébressze, benne magában is
megvan az a rossz tulajdonság (még ha esetleg sokkal finomabb formában is). Hiszen „akinek, tiszta
az arca, az a tükörben sem lát semmi hibát”.
A zsidó filozófia szerint az Isteni gondviselés az élet minden területére kiterjed. Semmi sem
véletlen, ami körülöttünk történik. Ha a sors úgy rendezte, hogy felebarátunk bűneivel, vagy rossz
tulajdonságaival szembesülünk, akkor ennek is valamilyen oka kell, hogy legyen. Az önmagában
ugyanis, hogy illető embertársunk bűnös, még nem jelenti feltétlenül, hogy ezt nekünk észre is
kellene vennünk. Ha mégis észrevettük, akkor ez bizonyára ránk nézve jelent feladatot. Ez a feladat
pedig nem más, mint hogy magunkban tartsunk önvizsgálatot, és magunkban keressük és találjuk
meg azt a rosszat, amit nála látunk. Nemegyszer előfordul, hogy két ember ugyanazt a harmadik
embert látja, s az egyik ember észreveszi a harmadik hiányosságait, a másik viszont nem. Miért van
ez? Azért – szól tehát a bál sémtovi tanítás – mert a másiknak nem kellett észrevennie. Benne nincs
abból a rosszból, és önmagában azért, hogy rosszabb hangulata legyen, Isten nem mutatja meg neki
mások romlottságát. „Az Örökkévaló egyetlen dolgot sem teremt fölöslegesen” (Talmud, Sábát 77b)
– tanítják Bölcseink. Így, ha olyan helyzetet teremt, hogy észrevegyük mások gyarlóságát, akkor ezzel
is célja van. A cél pedig az, hogy a látványon megindulva saját magunkban tartsunk önvizsgálatot.
De miért éppen ezt az utat választja Isten gondviselő keze az önvizsgálat megindításához? Miért ne
tudnánk e nélkül is észrevenni saját hibáinkat? Azért, mert túlságosan szeretjük saját magunkat,
és „minden bűntettet eltakar a szeretet” (Példabeszédek 10:12.). Mindig elnézőbbek vagyunk
azokkal, akiket szeretünk. Leginkább pedig saját magunkkal vagyunk elnézőek, mivel az emberi
természetből adódóan önmagunkat szeretjük a leginkább. Ezért aztán önmagunkban nagyon nehéz
a hibákat észrevenni. Másokban viszont igen hamar meglátjuk azokat – különösen, ha kevésbé
szeretjük őket.
•••
A fiatal Dovber rabbi hosszú órákon keresztül fogadta híveit. Az audienciára egy fiatalember érkezett.
A négyszemközti beszélgetés után az ifjú haszid elviharzott, a Rebbe pedig napokig a szobájába
zárkózott. Az aggódó haszidok, szívbemarkoló imafoszlányokat és zokogást hallottak a böjtölő Rebbe
szobájából. Később Dovber rabbi elmondta, hogy mi történt: „Amikor az ifjú haszid felfedte, milyen
nagy bűnt követett el, és tanácsot kért tőlem a helyzet rendezésére, megdöbbentem. Rájöttem,
hogy ha Isten megmutatta nekem vendégem romlottságát, akkor azt bizonyára azért tette, mert
valamilyen formában bennem is megvan ugyanaz a rossz. A bennem lévő rosszat pedig három nap
böjttel és imával tudtam csak megtalálni és kigyomlálni…”.
•••
Mi a helyzet a felebaráti intelemmel?
Mások hiányosságait tehát saját önvizsgálatunk céljából látjuk. De biztos, hogy minden esetben
tényleg így van ez? Ha el is fogadjuk, hogy az Isteni gondviselés folytán nincsenek véletlenek, és
mindennek célja van, nem lehet, hogy éppen az a cél, hogy felebarátunkat megtérésre és jó útra
tereljük?
Maga a Tóra tanítja, hogy „intve intsed embertársadat” (3Mózes 19:17.), amihez a Talmud azt
teszi hozzá (Bava Möciá 31a), hogy „akár százszor is” meg kell próbálnunk jó útra téríteni a vétkest.
Más szóval: Nem lehet, hogy a rosszat azért vesszük észre, hogy felebarátunkon segítsünk, hogy őt
próbáljuk leszoktatni a rossz gyakorlatról, a bűnről? Hogyan is tudnánk a Tóra intelmét megtartani,
ha nem vennénk észre, hogy valaki a környezetünkben rossz útra tévedt?
Noé szemérme, és három fia
A választ erre a kérdésre e heti szakaszunkban találjuk. Noé azok után, hogy családjával együtt
túléli az özönvíz pusztítását – mint a traumát megélt emberek oly sokan – alkoholra adta a fejét. A
részegség pedig hozzá nem illő túlzott nemiséghez vezetett: „Nóé […] szőlőt ültetett. És ivott a borból
és megrészegedett és feltakaródzott sátorában.” (1Mózes 9:20-21.) Egyik fia, Chom „meglátta”
és tudtára adta másik két testvérnek, Sémnek és Jefetnek. A Tóra pedig így írja le a történet
folytatását: „És vették Sém és Jefet a ruhát, rátették kettőjük vállára és mentek háttal fordulva és
befödték atyjuk meztelenségét; arcuk pedig hátra fordulva volt és atyjuk meztelenségét nem látták.”
(Uo. 24.)
A rosszat látni vagy észrevenni
Szemléletes a különbség a testvérek viselkedése között. Chom „meglátta” apjuk szégyenét – és nem
tett ellene semmit, Sém és Jefet viszont „nem látták a meztelenséget” – ugyanakkor éppen ők voltak,
akik véget vetettek a szégyennek. Ők takarták be apjuk testét.
Ez a differencia ad választ fenti kérdésünkre is. A rosszat lehet „látni” és lehet „meglátni”,
vagy „észrevenni”. A különbség abban rejlik, hogy milyen a hozzáállás. Azok, akik a rosszat esetleg
csak látják, tulajdonképpen nem is a bűnt látják, hanem egy megoldandó feladatot. Ilyenek voltak
Sém és Jefet, akik nyilván láttak valamit apjuk meztelenségéből – hiszen nem véletlen, hogy „háttal
fordulva mentek be hozzá” – mégis nem apjuk bűnösségét, „meztelenségét” látták, hanem a
megoldandó feladatot, azt hogy hogyan tudnának rajta segíteni, hogyan tudnának a szégyennek
véget vetni.
Ezzel szemben vannak, akik a bűnt látják ugyan, de a helyzet tárgyilagos kezelése helyett a rossz
mételyén borzongnak és siránkoznak. Gyűlölet, harag, vagy éppen elkeseredés lesz úrrá rajtuk, és
sok esetben a bűnösben meglátott rosszat saját erkölcsi fölényük kihangsúlyozására használják.
Mindannyiunkkal előfordul az ilyen. Ha azon kapjuk magunkat, hogy felebarátunk romlottságán
csak szörnyülködünk és kesergünk, ahelyett hogy mértékletes módon saját lehetséges feladatunkat
keresnénk az adott helyzettel kapcsolatban, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az a rossz, amit
benne látunk, bennünk is megvan. Ebben az esetben egészen biztosan igaz, amit a Bál Semtov tanít,
hogy ha valaki rosszat vesz észre felebarátjánál, akkor jobb, ha elgondolkodik saját háza tájékán. Ha
ugyanis Isten megmutatta neki ezt a rosszat, akkor ezzel volt a célja, hogy torzított tükröt tartson elé,
és ráébressze, hogy benne magában is megvan az a rossz.
[A Lubavicsi Rebbe, M. Schneersohn, Likuté szichot 10. alapján]
