Naftali Kraus:
Simon bár Jocháj rabbi, az „isteni” tanaita
Simon bár Jocháj rabbi talán a legtöbbet politizáló tanaita volt a kései jávnei nemzedék legfiatalabb tagjai közül. Szélsőségesen szembenállt a római hódoltsággal, és a megszállók halálra keresték. Már életében legendává vált, s halála után a kabbalisztikus Zohár szerzőségét tulajdonították neki.
Apja, Jocháj, jómódú ember volt, és – Hyman szerint – jó kapcsolatokkal rendelkezett a római felső körökben. Amikor rabbi Ákivát a rómaiak bebörtönözték, Jocháj megvesztegette a hatóságokat, hogy jobb bánásmódot eszközöljön ki a mester számára.
Simon talán még 16 éves sem volt, amikor már Jávnéban ült a mesterek lábánál, és szomjasan itta a Tóra tanításait. Gyakran vetette bele magát a kiéleződött vitákba, sőt nemegyszer provokálta ezeket. Így történt az esti ima kötelező voltáról folytatott vita esetében, amely végül Gámliél fejedelem leváltásához vezetett: a Talmud elárulja, hogy Simon bár Jocháj – rövid nevén Rásbi – volt az, aki a provokatív kérdést föltette.
Ákivá tanítványaként folytatta mestere művét, aki igen fiatalon rabbivá avatta őt, és nemegyszer „fiamnak” szólította. Rásbi az akkori szokásnak megfelelően esküvője után rögtön Ákivá tanházába ment, és tizenhárom évet töltött ott. Sokszor vitába szállt mesterével is: egyszer, amikor illetlenül beszélt vele, „megfeketedtek fogai a sok böjttől”, amit magára vállalt, hogy bocsánatot nyerjen. Tanítványainak azt mondta: „Figyeljetek, és tanuljátok el viselkedésemet, mert az rabbi Ákivá viselkedésének tükörképe…”.
* * *
Nagy hazafi volt, és egyaránt szerette a Tórát, Izrael országát és népét. Az ország elhagyását, a jeridát nagy véteknek tekintette, mert úgy tartotta, Erec Jiszráélban minden van. Egy tanítványa egyszer küföldre utazott, ahol meggazdagodott. Amikor visszajött, Rásbi látta, hogy társai irigylik a gazdag jorédot, és utánozni készülnek. Összehívta őket egy Méron melletti völgybe, és így szólt: „Völgy, völgy, telj meg aranyakkal!” A völgy tele lett aranypénzzel. Rásbi azt mondta tanítványainak: „Aranyat akartok? Tessék, itt az arany! Vegyetek, amennyit akartok, de tudjátok meg: mindegyikőtök a túlvilági jussából vesz el!” (Smot rábá 52:3.)
Halachikus felfogása inkább a könnyítések felé hajlott. Minden zsidót nagyra értékelt: azt mondotta, „mindannyian királyfiak”, ugyanakkor fontosnak tartotta a fizikai munkát is. Nem röstellt kosarat cipelni a vállán, s azt mondta, a munka dicsőségszámba megy. Ha a zsidók száműzetésbe kényszerülnek, az isteni dicsfény velük megy a gálutba – vigasztalta a rómaiak elnyomása alatt nyögő zsidókat.
A szombat betartásának is nagy fontosságot tulajdonított. Śgy mondta: „Ha a zsidók csak két szombatot megtartanának úgy, ahogy kell, rögtön elérkeznék a megváltás…”. Egyszer még édesanyjára is rászólt, aki sokat beszélt: „Anya, szombat van!…”.
Liberális felfogását igazolja ez a mondása is: „Aki nyugton ül, és nem vétkezik, az máris jutalmat kap, mintha micvát csinált volna…” (Mákot 23.)
* * *
Rásbi csodatévő hírében állt, és ehhez hozzájárult az is, hogy veje, Pinchász ben Jáir, szintén szent ember volt. Életének megrázó élménye volt a Bár Kochbá-lázadás leverése utáni retorzió, amikor kedves mesterét először börtönben, majd a római terrorlegények kezén kellett látnia. A Talmud idézi azt a jelenetet, amikor meglátogatta Ákivát a börtönben, és kérte, tanítsa Tórára. Ákivá vonakodott – hiszen éppen azért került rács mögé, mert megszegte a hódítók Tóra-tanítási tilalmát –: nem akarta, hogy tanítványa is az ő sorsára jusson. Rásbi megzsarolta: „Ha nem tanítasz, szólok apámnak, és ő majd följelent téged!” Maró irónia, sőt akasztófahumor van a szavaiban: fenyegeti a tanításért letartóztatott, tárgyalására váró mestert, akinek sorsa nem kétséges… Ákivá így válaszolt: „Fiam, jobban szeretne a tehén szoptatni, mint a borjú szopni…” (Peszáchim 112.).
* * *
Mestere szörnyű halála egész életére a rómaiak esküdt ellenségévé tette. Ekkor tette – a zsidó apologéták által is többszörösen megkérdőjelezett – kijelentését: a legjobb goj a halott goj, helyesebben „A legjobb kígyónak is verd szét a fejét!” Elkeseredése határtalan volt: egymás után át kellett élnie a tíz mártír kivégzését és a római hatalom szörnyű bosszúját a Bár Kochbá-lázadás miatt. Hadrianus terroruralma nem elégedett meg a tudósok likvidálásával, hanem az utánpótlást is megpróbálta megszüntetni: bezáratta a tanházakat, és halálbüntetés terhe mellett tiltotta a rabbiképzést és -avatást. A drákói rendelet úgy szólt, hogy a felavatónak és a felavatottnak halállal kell lakolnia, a várost pedig, amelyben a szmichá történt, föl kell perzselni. Az idős Jehudá ben Bává Usá és Sfárám között, a senkiföldjén, fölavatott öt tudóst: rabbi Méirt, rabbi Jehudát, rabbi Simont – Rásbit –, rabbi Joszit és rabbi Nechemját. Amikor a rómaiak rajtuk ütöttek, a mester így szólt: „Fiaim, meneküljetek!” „És veled mi lesz, mester?” – kérdezték. Az öreg megnyugtatta őket: ő már megtette a magáét, már eleget élt. „…úgy állok előttük, mint egy kőrakás…” (Szánhedrin 14.)
A barlanglakó
A nagy vereség és az azt követő nemzeti-szellemi szerencsétlenség után a bölcsek maradéka összeverődött Usá galileai városkában. Itt próbálta a második Simeon ben Gámliél életre kelteni a Szánhedrint, és különböző ad hoc intézkedések – tákánot – segítségével helyreállítani a zsidó életet. Bár Jocháj ebben az időben nem volt Usában: a rómaiak bosszúja elől bujdosott.
A Talmud elbeszéli, hogy Jehudá, Joszi és Bár Jocháj egyszer a politikai helyzetről beszélgetett. Jehudának jó véleménye volt a rómaiak pacifikációs tevékenységéről: „Nézzétek csak, mily nagy tetteket visz véghez ez a nemzet: hidakat építettek, fürdőket létesítettek, piactereket jelöltek ki…”. Joszi hallgatott: talán egyetértett az előtte szólóval, talán tudta, hogy hallgatni arany… Simon azonban nem tudott lakatot tenni a szájára, és nem rejtette véka alá véleményét. „Mit beszélsz, Jehudá? – fakadt ki. – Hiszen amit a rómaiak csinálnak, a saját javukra szolgál: nem őszinte, emberbaráti szándék vezérli őket! Hidakat emeltek, hogy hídpénzt vasalhassanak be az átkelőktől. A fürdők saját, élvhajhász céljaikat szolgálják, a piactereken hemzsegnek a prostituáltak… [Śgy látszik, akkoriban ezeket is megadóztatták.]” Egy betért családból származó tanítvány is ott ült velük a vita során. Ez odahaza beszámolt a mesterek beszélgetéséről, s a dologról tudomást szereztek a hatóságok. A rómaiak nem sokat teketóriáztak: Jehudát, aki dicsérte őket, kinevezték a zsidók szóvivőjének, Joszit száműzték Cipori városába – Simont pedig halálra ítélték. (Sábát 33.)
* * *
Bár Jocháj tehát illegalitásba vonult: Eleázár fiával egy elhagyott tanházba menekült, ahová felesége hordta számukra az élelmet. Simon tudta, hogy a rómaiak halálra keresik, és félt, hogy kínzással kiszedik feleségéből a rejtekhelyet. Ezért fiával együtt tizenhárom évre egy barlangba rejtőzött el.
A talmudi ággádá a legenda virágaival ékesíti a bujdosó Simon csodálatos történetét. A barlangban egy szentjánoskenyér-fa nőtt, és egy forrás adott számukra hűs vizet. Simon és fia, ruhájukat kímélendő, egész nap nyakig a homokba temetkezve tanultak: csak az imádkozáshoz öltöztek föl.(Uo.)
* * *
Tizenhárom év alatt nagyot változott a világ: meghalt a zsarnok Hadrianus császár. Élijáhu próféta hírt adott a két bujdosónak, hogy elhárult a fejük fölül az életveszély. Kijöttek a barlangból, s csodálkozva látták, hogy az emberek szántanak, vetnek, aratnak, ahelyett hogy Tórát tanulnának. Simon nagyon rossznéven vette ezt: tekintetével valósággal felperzselte a „hiábavalóságokkal foglalkozókat”, akiknek nem az örök élet – a Tóra – foglalja le minden idejét. Mivel azonban a világ rendje az, hogy az emberek szántsanak, vessenek és arassanak, egy égi hang megrótta Simont: „Azért jöttetek ki, hogy fölégessétek világomat? Vissza a barlangba!” Ettől Simon lehiggadt, és azt mondta fiának: „Elegen vagyunk a világnak mi ketten…”.
Simon továbbra is óvakodott összeütközésbe kerülni a rómaiakkal. Nem vett részt az usái Szánhedrin-üléseken, hanem magánjesivát nyitott Tákoában. A második Simeon ben Gámliél, az usái fejedelem, jól tudta, hogy Rásbi a legnagyobb a kor bölcsei között, ezért fiát, Jehudát – aki később követte őt a fejedelmi székben – hozzá küldte Tórát tanulni.
Simont igaz embernek, nagy cádiknak tartották. Azt mondták, hogy az ő érdemei fejében egész nemzedéke bűnbocsánatot nyer, és ezt az is jelzi, hogy amíg ő élt, nem volt szivárvány az égen. A zsidó hagyomány szerint a szivárvány az özönvízre figyelmeztet, amikor az emberiség újra kiérdemli a kollektív büntetést, de mivel Isten megígérte, hogy nem árasztja el többé a földet, csak a jelet küldi. Ha egy nagy cádik érdemei ellensúlyozzák nemzedékének bűneit, akkor nincs szükség a szivárványra…
A hagyomány Simonnak tulajdonítja a Zohár című kabbalisztikus mű szerzőségét. Az ággádá úgy tudja, hogy tizenhárom esztendei barlangi bujdosása alatt írta.
Ördögi küldetés
Simon bár Jocháj élete lassan visszatért a régi kerékvágásba. Afölötti fájdalma, hogy az emberek a prózai szántásra-vetésre pazarolják idejüket a Tóra-tanulás helyett, enyhült. Egy péntek délután öreg zsidóval találkoztak, aki két mirtuszcsokrot vitt. Megkérdezték tőle, mire való a virág, s az öreg azt felelte, szombatra viszi haza. „Miért kettőt?” – tudakolták. Ezt a választ kapták: „Az egyik az žrizd a szombatot, a másik az Emlékezz meg a szombatról [bibliai versek] tiszteletére kell.” „Látod – mondta Rásbi a fiának –, mennyire tisztelik a zsidók az isteni parancsolatokat!” Ettől némileg megnyugodtak.
Bár Jocháj mindazonáltal másképpen vélekedett, mint kortársa, rabbi Jismáél, aki azt tartotta, hogy a zsidók alkalmazkodjanak a természet törvényeihez: szántsanak, vessenek, arassanak, mindent a maga idejében. Simon azt mondta: „Aki szánt, vet és arat, mindent a maga idejében tesz, annak annyi a dolga, hogy nem marad ideje Tórát tanulni. Mi lesz így a Tórából?” Kérdésére azonban maga adott választ: „Amikor Izrael Isten akaratát hajtja végre, akkor más végzi el a munkáját.” (Bráchot 35.)
A barlangból kijövet veje, Pinchász ben Jáir fogadta. A mester tele volt sebekkel, mert a homok kimarta a bőrét: „valósággal rozsdamarta volt” – mondja a Psziktá. Pinchász fürdőbe vitte, s sebei láttán sírva fakadt. Könnyei a sebes bőrre hulltak, nagy fájdalmat okozva Simonnak. „Jaj nekem, hogy így látlak!” – mondta Pinchász. „Ha nem így látnál, nem az lennék, aki vagyok” – válaszolta apósa (Sábát 33.)
Simon úgy érezte, hogy csodás megmeneküléséért hálából tennie kell valami emlékezeteset. Jákob ősapánk piacteret és fürdőt épített Schém városában, hálája jeléül, amiért megmenekült Ézsau bosszújától. Simon megérdeklődte, mire van szüksége a városnak. Azt a választ kapta, hogy van egy terület, amelyet a kohániták minden alkalommal kénytelenek megkerülni, mert úgy tudják, valamikor temető volt ott, a kohánitáknak pedig nem szabad a temetőbe lépniük. Simon egy bravúros – mások szerint csodás – akcióval megtisztította azt a területet (Uo.).
* * *
Idős korára a helyzet valamelyest megváltozott, és nem kellett többé a rómaiak bosszújától tartania. A zsidókat azonban még ekkor sem hagyták nyugton, és időről időre antiszemita rendeletekkel zaklatták őket. Egyszer pédául a római szenátus úgy döntött, hogy a zsidók nem tarthatják a szombatot, és nem metéltethetik körül fiaikat. Először egy zsidó közéleti ember próbálta elhárítani a veszélyt. Reuvén ben Ictrubáli rómainak álcázta magát, részt vett a forumon folytatott vitában, s meggyőzte az antiszemitákat, hogy nem érdemes megszavazniuk a zsidóellenes törvényeket, hiszen a zsidók számára mind a szombattartás, mind a körülmetélés amúgy is kellemetlen, hátrányos dolog… A beépült embert azonban leleplezték, s a rómaiak még erőteljesebben próbálták keresztülvinni az új rendszabályokat.
A bölcsek elhatározták, hogy küldöttet menesztenek Rómába, aki megpróbálja elérni a zsidóellenes rendelkezések megváltoztatását. Az ilyen út nem kevés veszéllyel járt. Amikor felvetődött a kérdés, hogy ki menjen, mindenki azt mondta, menjen Rásbi, akivel már nemegyszer történt csoda. Rendben van, de ki kísérje el? Eleázár ben Joszi ben Cháláftára esett a választás. Apja, Joszi, tiltakozott: „Ha apám, Cháláftá, élne, merné-e neki azt mondani valaki: küldd a fiadat a biztos halálba?” Simon, akinek számára az út még több veszélyt rejtett, így válaszolt: „Hát ha az én apám, Jocháj, élne, neki vajon mondaná-e valaki, hogy küldje fiát a biztos halálba?” Végül felelősséget vállalt, hogy épen, egészségesen hazahozza Eleázárt, s útnak indultak.
A Babilóniai Talmud így írja le a továbbiakat: „Amikor útnak indultak [hajóra szálltak], megjelent előttük Ben Tmáljon [egy kis ördög], és azt kérdezte Simontól: Akarod, hogy veletek menjek? Simon sírva fakadt, és azt mondta: Világ Ura! Hágárnak, Sára ősanyám szolgálójának angyalt küldtél, nekem ördögöt?… Nem baj, bárhonnan, de jöjjön a csodálatos menekvés… Bár Tmáljon előre ment, és belebújt a római császár lányába, aki megbolondult. Amikor Simon megérkezett, meglátogatta a beteg hercegnőt, és így kiáltott: Bár Tmáljon, takarodj! Bár Tmáljon, takarodj! Amikor [az ördögfióka] meghallotta, hogy nevén szólítják, elhagyta a császár leányát, aki rögtön meggyógyult… A császár hálából azt mondta Simonnak: Menjetek be a császári kincstárba, és vegyétek el, amit akartok… Bementek, megtalálták a zsidóellenes rendeletek eredeti példányát, és eltépték…” (Möilá 17.)
* * *
Első látásra úgy tűnik, a zsidó folklórban elterjedt dibuktörténetek eredetijével találkozunk. Rási és Toszfot szerint Ben Tmáljon, az ördögfióka, afféle rosszcsont manó, aki tréfát űz az asszonyokkal.
Egy másik forrásban (Bét HáMidrás, Jellinek 4:117.) az ördögfi maga Ásmodáj, a démonok királya, aki megígéri Rásbinak, hogy hívó szavára el fogja hagyni a császár leányát.
Az ággádá népmesei jellegétől eltekintve, úgy látszik, Simon küldetése sikerrel járt, és Antonius Pius, az új császár írásba adta, hogy megengedi a zsidó vallás gyakorlását. Chájim Kulic kitűnő monográfiájában (Ben HáÁlijá. Rásbi a Misnában) erre a következtetésre jut, majd rámutat: Simon a római küldetés során azt is elérte, hogy a hatóság engedélyezze a bétári halottak eltemetését, akik évek óta temetetlenül feküdtek a véráztatta csatatereken, vadak és ragadozó madarak martalékaként. Ami az ördögfiókát és a császárlányt illeti, nem lehetetlen, hogy az éles eszű zsidó bölcs terápiás kezelésben részesítette a szkizofréniás hercegnőt… Ahogy a Zohár mondja: „Ahová száműzik Rásbit, oda kísérik őt a csodák…”.
* * *
Rásbi ijár 18-án, az omerszámlálás 33. napján, Lág báOmerkor halt meg. Méronban temették el, és sírja a mai napig is szent zarándokhelynek számít.
