MÓZES HARMADIK KÖNYVE
VÁ-JIKRÁ SZAKASZA
benne 11 cselekvő és 5 tiltó parancsolat.
AZ ÁLDOZATOK RENDJE
Mózes harmadik könyvének két első szakasza ( V Á-JIKRA és CAV ) csaknem kizárólag az áldozatok rendjével foglalkozik. Ezeket előbb a pusztabeli Hajlékban, majd a jeruzsálemi Szentélyben mutatták be, A közel 2000 éve szünetelő áldozati rendet olyan intenzitással tanulják ma is a vallásos zsidók, mintha arra készülnének, hogy holnap-holnapután ezek újra aktuálisak lesznek, vagyis felépül a harmadik Szentély, és abban újra bemutatják az áldozatokat (Maimonidész, Jád, Hilchót Möláchim). Két talmudi traktátus foglalkozik az áldozatok rendjével (Zeváchim és Menachot), és a chéderekben (zsidó elemi iskola, amelyben 3-6 éve közötti gyerekek tanulnak) Mózes harmadik könyve szerepel a tantervben.
Az áldozatok célját, illetve okát és értelmét illetően nagyon is eltérnek a vélemények. Chinuch a 95. parancsolat – Szentély-építés – magyarázatában érinti az áldozatok szükségességét is. Maimonidész a Tévelygők Útmutatójában arról beszél, hogy a Tóra tulajdonképpen azért adja a zsidó áldozati rendet, hogy ezzel leszoktassa, illetve távoltartsa a zsidó népet az akkoriban dívó pogány kultuszokról, amelyek középpontjában élőlények (emberek is!) feláldozása állott. Mivel „nem lehet egyik napról a másikra az egyik végletből a másokba esni” – az Örökkévaló nagy bölcsességével, nem követelte a zsidóktól az áldozás teljes eliminálását, hanem azt más mederbe terelte, hogy ne a bálványoknak, hanem neki, az Ő szent nevére, áldozzanak (Tévelygők 3:32).
Ábárbánél alátámasztja ezt azzal, hogy „Izrael fiai, abban az időben, amikor kiszabadultak Egyiptomból, nem voltak képesek megérteni, és magukévá tenni, más, szellemibb jellegű istenszolgálatot” A maimonidészi tézis mintegy igazolására, Ábárbánél idézi a midrás egyik klasszikus példázatát:
Mondá rabbi Pinchász, rabbi Lévi nevében: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki észrevette, hogy egyetlen fia, a trónörökös, furcsa szokást tett magáévá: szeretett elhullott állatok döghúsából, vagy vadállatok által szétmarcangolt állatok húsából enni.
Hogy erről a bizarr szokásáról leszoktassa fiát, azt mondta a király: „Egyen fiam mindig az én asztalomnál és ily módon majd leszokik erről a szörnyű szokásáról”.
Így volt ez a héberekkel is – folytatja R. Lévi a parabolát – akik az egyiptomi pogányság mocsarába süllyedve, áldozni szoktak a magaslatokon a démonoknak […] Monda a szent, áldott legyen Ő, jöjjenek és mutassák be áldozataikat előttem a Szentélyben, és így leszoknak a bálványimádásról és megmenekülnek a büntetéstől…” (Vá-jikrá Rábbá 22:8).
Náchmánidész élesen ellenzi ezeket a vélekedéseket és „üres beszédnek” nevezi őket. Szerinte az áldozatok arra vannak, hogy a vétkesben felébresszék a bűntudatot. „Azt kel] hogy szem előtt tartsa, hogy igazság szerint neki kelleni, vétkeiért, felelnie, és bizonyos esetekben meghalnia, de az Örökkévaló, nagy kegyelmében, lehetővé teszi hogy megbocsátást nyerjen vétkére, azáltal, hogy egy áldozatot hoz – maga helyett”. Hasonlóképpen értelmezi az áldozatokat Avráhám ibn Ezra is
A Chinuch így fogalmaz: „egy állat feláldozása az ember rossz ösztönének letörését, „feláldozását” jelképezi az isteni akarattal szemben. Egy ember, aki tanúja egy élőlény – áldozata – kimúlásának, megérti hogy tulajdonképpen a vétkes lélek is megérdemli a halált – ha nem tér meg. Ezen felül a vétek gyökere az ember „állati” természetében keresendő…”
Voltak akik a prófétákat idézték, akik nem egyszer negatív előjellel beszéltek az áldozatokról. Ám nyilvánvaló, hogy ezek csak az üres, lélektelen, formális áldozati rituálét és a korrupt papokat ostorozták, de nem jöttek megváltoztatni a Tóra által lefektetett elveket, amelyekben az áldozati rend központi helyet foglal el.
Luzatto, Mózes harmadik könyve elé írott előszavában, elhatárolja magát Maimonidész szélsőségesen racionális álláspontjától (a Tévelygőkben – ellentétben a Jád-ban kifejtett véleményével, mely szerint a messiási időkben, amikor felépül a Szentély, visszatér az áldozati rend, ahogy volt!). Szerinte „a Tóra nem azért nem szüntette meg az áldozatokat, mert ez nem volt hatalmában […], hanem azért mert az áldozás önmagában véve sem rossz, és nem árt az embernek és tulajdonságai megnemesítésének… ha a Tóra az áldozatok helyett az imát és a Tóra tanulást helyezte volna előnybe (ahogy ma a Szentély híján tesszük -N. K.), ez nem lett volna annyira hatékony és Isten nagysága nem ivódott volna be annyira a nép szívébe..,”
Luzatto konklúziója: mivel a lényeg, vagyis a hit alapja hogy Isten felügyeli az emberek életét, szereti azokat akik jót tesznek, és gyűlöli a rosszakat – „szükséges volt, hogy Öt ne a legmagasabb piedesztálon mutassuk be, hanem valamivel alacsonyabb (elérhetőbb) fokon, (hogy érthetőbb legyen, vagyis) hogy az emberek szemében olybá tűnjön mint egy hatalmas király, aki ismeri tetteiket, érti gondolatmenetüket, és elfogadja ajándékaikat. (Ami nem más, mint az áldozatok – N. K.) Ez nem csak abban a nemzedékben volt érvényes, hanem így van ez napjainkban is – mondja Luzatto.
„Napjainkban” – immár 2000 éve – szünetel az áldozati rend, de Maimonidész, Ábárbánél és mások, azon reményüknek adtak kifejezést, hogy a messiási időkben megújul az áldozati rend – annak ellenére, hogy fent említett véleményük szerint ez csak a bálványkultusz kiküszöbölésére jött létre. A midrás itt is modus vivendire törekszik: „A jövőben (a messiási korban) minden áldozat meg fog szűnni (mert nem lesznek vétkek – N. K,), csak a hálaáldozat fog fennmaradni örökké” (Tánchumá, Emor 19).
(115) AZ ÉGŐÁLDOZAT TÖRVÉNYE (N’A)
„Ha az áldozat – égőáldozat (ólá)…” (3Móz 1:3).
Az égőáldozatot – melyben feláldozzák egyikét a tiszta, ehető állatoknak (marha, bárány, kecske, esetleg galamb) – teljes egészében elégették az oltáron, és abból sem a kohaniták, sem az áldozat bemutatója, nem profitáltak semmit.
Ez az első áldozat, amit a Tóra említ. Elsősorban engesztelésül szolgált, és nem-zsidók is küldhettek – küldtek is – ilyen olá áldozatot a jeruzsálemi Szentélynek (lásd SKÁLIM 7:6) egy pogányról, aki a tengerentúlról küldte áldozatát Jeruzsálembe).
D. Z. Hoffmann szerint ez az áldozatfajta fejezte ki leginkább a gondolatot, hogy annak, aki hozta-bemutatta, szíve vágya, hogy „magát Istennek szentelje, és életét Isten szolgálatába állítsa” Csak az említett három háziállatból lehetett hozni, mivel ezek szelídek, az ember társai, és veszteségük érinti legérzékenyebben azt, aki megválik tőlük, hogy feláldozza őket. Az áldozat bemutatása együtt járt a bűn megvallásával és megbánásával. Enélkül még a legszentebb nap, a jom kippur sem hoz bűnbocsánatot.
Napjainkban, mivel nincs Szentély, nem aktuális. Mint a többi áldozat helyét, így az oláét is – az ima tölti be, ahogy a próféta mondja (bölcseink interpretációjában): „A tulkokat ajkainkkal váltjuk meg” (Hoséá 14:3).
(116) A MINCHÁ (AJÁNDÉK) LISZT ÁLDOZAT (N’A)
„Ha pedig valaki lisztáldozatot mutat be az Örökkévalónak…” (Móz 2:1).
Ez az áldozat a lisztfajtákból jön. Általában az olyan emberek áldozata, akiknek nincs pénzük marhát, kecskét vagy akár csak galambot áldozni.
Többféle minchá áldozatot említ a Tóra. Itt önkéntes, ügynevezett ajándék áldozatról van szó. Majdnem mindegyikük összetétele finomliszt, olaj és tömjén volt.
Ezzel szemben a vétek kiengesztelésére hozott minchá – ha az áldozó nagyon szegény volt – lehetett egy marék liszt is – olaj és tömjén nélkül (lásd a 729. és 130. micvákat). A Chinuch 12 féle minchá áldozatról beszél, három közösségi és kilenc privát. A közösségiek: az ómer pészáchkor, a két kalács a hetek ünnepén (sávuot = pünkösd), és a minden szombaton hozott kenyér (színkenyér). A kilenc magán- minchá: 1) A vétkes minchája; 2) A hűtlenséggel vádolt asszony minchája (lásd a 364. micvcát); 3) A kohanita áldozata, amikor munkába lép (ezt úgy nevezik hogy a „felavatás minchája.”); 4) A főpap mindennapi minchája; 5) A finomlisztből készült minchá, ami önkéntes adomány; 6) A serpenyőben hozott minchá (önkéntes adomány); 7) Egy másik serpenyő-áldozat (márcheset), szintén önkéntes; 8) Kemencében sült kalács (önkéntes); 9) Kemencében sült lepény (önkéntes).
(117) A SÓ AZ ÁLDOZAT SZERVES RÉSZE (N’A)
„és minden lisztáldozatodat sózd meg […] minden áldozatodhoz adj hozzá sót is (vagyis sózd meg)” (3Móz 2:13).
Mindenféle áldozat – akár élőlény akár liszt – szerves része volt a só; anélkül nem jöhetett az oltárra.
Minek a só az áldozathoz? A Chinuch szerint fel kellett ajzani az áldozó szívét jó és kellemes dolgokkal, és a sótlan dolgokat senki nem szereti. Ezenkívül a sónak konzerváló ereje is van, frissen tartja a romlandó dolgokat. így az áldozat frissen tartja az áldozó szellemét.
A só itt és másutt, mint az isteni szövetség jele jelenik meg (melách brit elochéchá), és az utalás világos: ahogy a sózott hús eláll, és nem romlik meg – úgy az isteni szövetség is örök és jelképe az állandóságnak.
Maimonidész itt arról beszél, hogy a só a pogány praktikát kívánja semmissé tenni, azáltal, hogy transzformálja az Örökkévaló szolgálatára. Mivel a népek, lévén vérszomjasak, nem akarták áldozataik akárcsak egy csepp vérét is elveszejteni – és ezért őrizkedtek attól, hogy a húst só érje – a Tóra tiltja a vér élvezetét, és a kötelező sózás minden csepp vért kiszív.
A só szimbolikus jelentősege napjainkig fennmaradt, amikor nincsenek áldozatok. Mivel ma a zsidó ember asztala jelképezi az oltárt – ennél fogva az első falat kenyeret, miután elmondtuk rá az áldást, sóba mártjuk, és úgy fogyasztjuk el.
(Lásd még az idekapcsolódó 127. tiltó micvát)
(118) A MEGTÉVEDT FELSŐBÍRÓSÁG KOLLEKTÍV ÁLDOZATA (N’A)
„És ha Izrael egész közössége téved…” (3Móz 4:13).
Ez egy speciálisan „zsidó dolog”: a felsőbíróság nem áll mindenek felett, nem tévedhetetlen (ez a fogalom ismeretlen a zsidóságban; a Talmud szerint Mózes is tévedett..,), és ha tévedett és megtévesztette a népet – viselnie kell a következményeket, és megfelelő áldozatot hozni, amiért megtévesztették a népet. A vonatkozó vers eredetileg úgy szól, hogy „ha Izrael egész közössége téved…”, de bölcseink logikusan a felsőbíróságra (szánhedrin) testálták a felelősséget, mivel „az egész nép csak akkor tévedhet, ha „fentről” félrevezetik vagy félreinformálják. Különben mindenki magánemberként tévedhet, de nem az egész közösség.
A Chinuch magyarázata logikus: Senki sem mentes a tévedés lehetőségétől, még a legokosabb emberek, még a felsőbíróság tagjai sem. Ha tévedtek – és megtévesztették a népet – jöjjenek el a Szentélybe, amely az ész forrása, kérjenek bocsánatot tévedésükért – és hozzanak vétekáldozatot.
Nem aktuális.
(119) A MEGTÉVEDT EGYÉN VÉTEKÁLDOZATA (CHÁTÁT) (N’A)
„És ha valaki vétkezett a nép fiai közül, azzal hogy tett valamit az Örökkévaló parancsolatai ellen (ami tilos).:.” (3Móz 4:27).
Ha az egyén vétkezik – tévedésből – és elköveti egyikét az „ismert nagy vétkeknek” (Chinuch Maimonidész alapján), akkor vétekáldozatot (chátát) kell hoznia. Ez egy jószág (kecske vagy juh) és nem kevesebb, aszerint, hogy mennyire tehetős az illető. Ezt az áldozatot olyan vétkekre kell hozni, amelyekre – ha szándékosan követték el kárét a büntetés (lásd fent, 5. micvá) ahol elmondtuk: ez azt jelenti, hogy „az égből büntetik meg, vagy ideje előtt hal meg, vagy magtalanul”, de a földi bíróság nem bünteti). Ez akkor érvényes, ha egy tevőleges parancsolatot hág át, amiben van cselekmény.
Chinuch itt megismétli, amit már fent elmondott, hogy az áldozatok lényege és értelme „megleckéztetni a vétkes lelket”, és ennélfogva nincs különbség a különböző áldozatfajták között. Maimonidész alapján elmondja, hogy 43 féle vétek volt, amire ezt az áldozatfajtát hozták, legtöbbjük a rokonházasság és a szemérem ellen elkövetett vétkek tárgykörébe tartozik.
(120) A TANÚSKODÁS KÖTELESSÉGE (A)
„…és ő tanú (amennyiben) látott vagy hallott valamit; ha nem jelenti – viselje vétkét.” (3Móz 5:1).
A Tóra kötelezi az individuumot, hogy ha hallott vagy látott valamit, egy vitás ügyben – tanúskodjon, hogy az igazság kiderüljön. Ha megtagadja a tanúskodást – ezzel vétkezik, és áldozatot kell hoznia. Azonban a háláchá különbséget tesz a vitás ügyekben a polgári perek (diné mai no na t) és a bűnügyek (diné nefásot) között. Az utóbbi esetben, aki látott valamit, vagy tudomása van valamiről – köteles jelentkezni a bíróságon, és elmondani amit tud. Ezzel szemben a polgári ügyekben csak akkor köteles tanúskodni, ha erre felkérik, vagy a bíróság vagy az egyik peres fél.
A parancsolat értelmét nem kell magyarázni – mondja a Chinuch – mivel ebből nagy haszna van az emberiségnek, és „ez világos mindenki előtt, mint a nap fénye”
Napjainkban is aktuális – férfiak részére.
(121) PROGRESSZÍV BŰNÁLDOZAT (KORBÁN OLÉ VÖ-JORÉD) (N’A)
„Ha valaki (vétkezik azáltal, hogy) hallotta az eskü szavát…” (3Móz 5:1).
A legtöbb áldozatnál már előre meg van szabva, mit kell a vétkesnek tennie, hogy bűnbocsánatot nyerjen. Vagy marhát, bárányt és kecskét, kell hoznia, ha égőáldozatról van szó, vagy lisztet, olajjal és tömjénnel, ha a minchák egyikét mutatja be stb.
Van azonban hat olyan fajta vétek, amelyre a hozandó áldozat „progresszív”, azaz az áldozó anyagi helyzetétől függ. A gazdag hozza egyikét az említett állatoknak, míg a szegény elég, ha egy galambpárt hoz. A hat esetből négyben a „nagyon szegény”, nincstelen ember, hozhat egy csipetnyi lisztet is.
Ez pedig a hat eset:
- Ha valaki megesküdött, hogy nincs tudomása valamiről, amiről tanúskodhatna valaki javára, aztán kiderült, hogy tévedésben volt, és szánja-bánja a dolgot.
- Ha valaki megesküdött hogy tesz valamit (egyfajta fogadalom), és nem tette.
- Aki tisztátalan állapotban evett a szent (áldozati) húsból.
- Aki tisztátalan állapotban bement a Szentély körletébe.
- Szülőasszony, aki (feltehetően) megesküdött hogy „soha többé”, aztán megbánta.
- Egy bélpoklos, aki felgyógyult, kell hogy áldozatot hozzon, mivel poklossága oka valószínűleg vétke volt (például a pletyka, a „rossz nyelv”).
Ezek aktuális anyagi helyzetüknek megfelelően kellett áldozniuk.
Napjainkban – mint a többi áldozat – nem aktuális.
(122) A JOGTALAN HASZONÉLVEZET BŰNÁLDOZATA (N’A)
„Ha valaki hűtlenséget követ el és vétkezik – tévedésből – (úgy hogy elsikkaszt valamit, ami Istené)...” (3Móz 5:15).
Ha valaki jogtalanul élvez valamiből, ami a hitbizományhoz tartozik, vagy eszik a kohanitáknak járó juttatásokból – köteles megtéríteni a kárt, amit okozott, plusz annak egy ötödét büntetésként. Ezenfelül köteles egy két szelá (korabeli pénzegység, értéke bizonytalan) érő kost hozni áldozatul,
Chinuch szerint a parancsolat célja elrettenteni az embereket, ne merjenek hozzányúlni ahhoz, ami a hitbizományé. Ez egyike azon öt fajta bűnáldozatnak (ásám meilot), amelyeket ismerünk. Kétféle bűnáldozat ismeretes: amikor a feltételezett vétket nem biztos hogy elkövettük, vagy amikor nincs kétség felőle (lásd a továbbiakban).
(123) A „KÉTES VÉTEK” ÁLDOZATA (N’A)
„Ha valaki vétkezik és tesz valamit az Örökkévaló parancsolatai ellen, amit tilos tenni – tudatlanul – és viseli vétkét…” (3Móz 5:17).
Ha valakinek potenciális lehetősége volt, hogy elkövessen egy vétket – de nem biztos benne hogy elkövette – akkor hoz a kétségre egy bűnáldozatot (ásám táluj). A legjobb példa erre az, amikor valaki előtt van egy tálon egy darab faggyú (nem kóser) és egy darab állati eredetű zsír (kóser). Ő megette egyikét, de nem tudja melyiket. Ha szándékosan ette a faggyút, azért a büntetés kárét (gyermektelenül hal meg), míg ha tévedésből – akkor vétekáldozatot kell hoznia. Ha kétség áll fenn – hoz egy áldozatot, Ha azután kiderült, hogy valóban a faggyút ette – köteles még egy áldozatot hozni.
Ezekben az esetekben a vétkező kell, hogy rátegye a kezét az áldozat (kos) fejére, és bűnvallomást kell tennie, Enélkül az áldozata nem érvényes.
Kétségtelen hogy ez a gondatlanság büntetése. Chinuch szavaival: „a parancsolat értelme és célja ránevelni az embert, hogy legyen elővigyázatos, és gondolja jól meg, mit tesz, hogy ne vétkezzen. Ezért köteles áldozatot bemutatni, abban az esetben, ha kétség áll fenn, ami nem menti fel őt egy további áldozattól” (ha kiderül, hogy valóban a faggyút ette).
(124) A „BIZTOS VÉTEK„ ÁLDOZATA (N’A)
„Ha valaki vétkezik és hűtlenséget követ el az Örökkévaló ellen, olyképpen hogy letagad egy rábízott (vagy nála letétbe helyezett) tárgyat…” (3Móz 5:21).
Az előző parancsolat másik fele: ha a bűn biztos, vagyis amit elkövetett az egyértelműen tilos – akkor természetes, hogy bűnáldozat a feltétele annak, hogy felmentést nyerjen.
A Talmudban (Kritot traktátusában) hat féle vétket sorolnak fel, amelyekre ezt az áldozatot kell hozni. Többek között, ha valaki letagadja, hogy birtokában van felebarátja pénze, jószága, vagyontárgya, amit vagy elvett, vagy megtartott, vagy kicsalt tőle; ha valaki jogtalan haszonhoz jut a hitbizomány (hekdes) vagyonából; vagy egy fogadalmár, aki hozzáért egy halotthoz, vagy egy poklos, aki felépült a betegségéből – ezek mind kötelesek áldozatot bemutatni, és kezüket az állat fejére téve bűnvallomást tenni.
Chinuch indokolása: Ne gondolja valaki, hogy mivel a Tóra kötelezi azt, aki megrövidítette embertársát, hogy megtérítse az okozott kárt (lásd a következő parancsolatot) ezt azt jelenti, hogy tehet, amit akar, elvehet bármit, ami nem az övé. Azután majd a ha kedve úgy tartja, visszaadja, és ezzel a dolog el van intézve. Jön a Tóra, és azt mondja: nem! A kártérítés egy dolog de azonkívül kell, hogy egy bűnáldozatot is hozzon, mivel vétkezett.
Nem aktuális.
(125) AZ ELORZOTT VAGYON VISSZATÉRÍTÉSE (A)
„…és ha vétkezett és bűnösnek találtatott, akkor szolgáltassa vissza, amit elrabolt, vagy a zsarolt összeget, amit kizsarolt, vagy amit letétbe helyeztek nála, vagy az elveszett holmit, amit talált, vagy amire nézve hamisan esküdött – fizesse vissza teljes értéket, és egy ötödöt tegyen hozzá…” (3Móz 5:23).
Elsősorban tehát a teljes kártérítés. Utána az áldozati kos, a bűnvallomás, és csak ezután nyer bűnbocsánatot.
Chinuch a Talmud alapján rögzíti, hogy ha az eltulajdonított tárgy az illető birtokában van – azt magát kell visszaszármaztatni, és nem annak ellenértékét. Nem tarthat meg egy kedves tárgyat – ami biztos hogy tulajdonosának is kedves – és nem mondhatja, hogy jó, majd megadom az értékét.
Fölösleges próbálni magyarázni a micvá értelmét – mivel az köztudott (Chinuch). A rablás, mások megrövidítésének tilalma a noachitákat is kötelezi, (lásd a kötet végén a hét noachita micvát) és így nyilvánvaló, hogy aki ebben vétkesnek bizonyult, nem élvezhet semmi előnyt ebből kifolyólag. Mindig aktuális. Mindenütt, mindenkire nézve. „Jaj annak, akinek módjában ál! kiköszörülni a csorbát, és ezt nem teszi meg halála előtt” (Chinuch).
Tiltó micvák
(126) A KOVÁSZ ÉS A MÉZ TILALMA (N’A)
„…sem kovászt, sem mézet ne tömjénezzetek (füstölögtessetek), mint tűzáldozatot az Örökkévalónak.” (3Móz 2:11).
A só – mint láttuk – szükséges minden áldozatnál. A kovász és a méz – tilos. Miért?
Chinuch bevallja, hogy még egy „kis utalást” se nagyon lehet találni, ami megindokolná a tilalmat. Mindazonáltal, miután előszavában megígérte, azon lesz, hogy a fiatalok racionális értelmét találják a parancsolatoknak, megkísérli a micvá megindokolását.
Szerinte, tehát, a kovász és a méz természetüknél fogva ellentétesek azzal a fürgeséggel, ami Isten szolgáitól elvárható. A kovász és a savanyúság (cháméc) a lustaságot és lassúságot szimbolizálják, mivel a kovász(os tészta) csak lassan kel meg. Ezzel szemben a méz a „dolce vitá”-t, az édes életet és annak élveteg örömeit szimbolizálja. Ezek eltereli az ember figyelmét az élet igazi értelméről, a Tóra felsőbbségé- ről. Egyiküknek sincs helye Isten oltárán.
További indoka Chinuchnak, hogy a dagadó kovász a kivagyok, mi-vagyok büszkeséget és fel vágást jelzi, míg a méz azon alapanyagok közé tartozik, amelyek serkentően hatnak az ember ösztönéletére. így egyiküknek sincs helye a Szentélyben.
Racionálisabb ennél Maimonidész, aki (a Tévelygők Útmutatójában) folytatja azt a gondolatmenetet, amelyet az áldozatokkal kapcsolatban vetett fel. Eszerint a méz és a kovász
a korabeli bálványimádók kultuszában töltött be fontos szerepet, és ezért tiltotta el a Tóra.
Maimonidész a Micvák könyvében, egy tilalomnak veszi a mézet és a kovászt, míg Náchmánidész nem ért egyet vele, és két különböző parancsolatot lát bennük. Nem aktuális,
(127) NINCS ÁLDOZAT SÓ NÉLKÜL (N’A)
„És ne hagyd el a sót […] lisztáldozatodról…” (3Móz 2:13).
Ez a fenti (117.) micvának a fonákja. Ott megparanesoltatík, hogy az áldozatokkal együtt jár a só. Itt meg tiltatik, hogy só mellőzésével áldozzunk. Oka: a vér kiszívása az utolsó cseppig. Innen a máig kötelező parancsolat a húst kisózására, hogy ne maradjon benne egy cseppnyi vér sem. Ez a sakter által levágott állat vagy baromfi kikóserolásának szerves része.(Erre van egy külön micvá is – 148.)
A szentélyben volt annak idején egy speciális hely, liskát há-melách (egyfajta sóhivatal), ahol az áldozatok lenyúzott bőrét sózták ki A húst a feljárón sózták ki, míg a lisztáldozatokhoz járó sót az oltáron adták hozzá. Nem aktuális – már ami a Szentélyt illeti.
(128) HOGYAN KELL A GALAMBOT LEVÁGNI (N’A)
„…és csípje le a(z áldozatként hozott gerlice) fejét nyakszirtjénél, de ne válassza el” (3Móz 5:8).
Technikai szinten mozgó micvá, ami a szolgálattevő kohanitát kötelezi a galambáldozat levágásával kapcsolatban. Ez nem úgy történik, mint a kóser vágás során (éles késsel egy nyisszantás), hanem a kohanita a körmével csippenti el a galamb nyakát. Erre ez a micvá kötelezi. Ügyeljen arra, hogy a feje ne váljon le teljesen a galamb testétől.
A parancsolat értelmére vonatkozólag Chinuch ismétli önmagát, amikor kijelenti, hogy nincs semmi lehetőség az áldozati törvények részletekbe menő értelmét és okát feltárni, mégha bármennyire is okos és tanult valaki. Mégis próbálja értelmezni, mondván, hogy segíteni kell a szegény embert, aki a galambáldozatot hozza, azáltal hogy nem kell feltartani őt, amíg a kohanita megfelelő kést talál, és azt gondosan megvizsgálja, miközben a szegény ember értékes munkaidőt veszít el.
Ez természetesen csak a Szentélyben működött így. Ma a galambot ugyanúgy vágják le – éles késsel – mint a csirkét vagy libát.
(129) A NINCSTELEN VÉTKES MINCHÁJA (OLAJ NÉLKÜL) (N’A)
„Ne tegyen rá olajat […] mivel vétekáldozat ez.” (3Móz 5:11)
Itt arról a minchá áldozatról van szó, amit egy nagyon szegény, földhözragadt ember hoz, akit a Tóra még az olajtól és a tömjéntől is felment. Ahogy olvassuk: „És ha nincs módjában két gerlicére vagy két fiatal galambra – akkor legyen áldozata amiért vétkezett egy tized éfa finomliszt – vétek- áldozatnak…” (3Móz 5:11).
Chinuch értelmezése itt két részből áll: Az olaj és a tömjén magasröptűek, drágák és a nagyravágyást jelképezik. Ha bármilyen folyadékkal elegyítik az olajat – az azonnal felszínre kerül. A nincstelen, földhözragadt
vétkes, aki ezt az áldozatot hozza – ennek éppen az ellenkezője kell hogy legyen. Alázatos, magát semmibe vevő. Ez nem megy együtt az olajjal és a tömjénnel.
A másik ok szociális: A Tóra sajnálattal és szánalommal van a nincstelen iránt – ezért mentette fel őt, attól hogy barmot vagy baromfit áldozzon vétke bűnbocsánatáért, és elégedett meg a liszttel, „mivel nincs olyan szegény, éhenkórász, akinek ne lenne otthon egy marék lisztje”. Hogy drága pénzért vásároljon olívaolajat vagy tömjént – ez számításba sem jöhet.
A minchá áldozat többi fajtáját, a magán és a közösségi áldozatokat – lásd fent a 116. micvát.
(130) A NINCSTELEN VÉTKES MINCHÁJA (TÖMJÉN NÉLKÜL) (N’A)
„…és ne adjon rá tömjént…” (3Móz 5:11).
Az előző micvá folytatása és kiegészítése. Az indokolás – azonos.
CÁV SZAKASZA
benne 9 cselekvő és 9 tiltó parancsolat
(131) A HAMU ELTÁVOLÍTÁSA AZ OLTÁRRÓL (N’A)
„És a pap öltse fel lenruháját, húzzon lennadrágot, és vegye le (az oltárról) a hamut…” (3Móz 6:3).
A működő Hajlékban, illetve Szentélyben naponta eltávolították a felgyülemlett hamut az oltárról, ahol az áldozatokat elégették. Annak ellenére, hogy ez a munka nem volt a legkellemesebb és legfontosabb a Szentélyben – a kohaniták nagy becsben tartották, olyannyira, hogy naponta sorsot húztak, ki a szerencsés, akinek ez a munka osztályrészéül jutott. Korán reggel kellett a hamut levenni („leemelni”) az oltárról és mellé tenni, majd amikor nagy mennyiség gyűlt össze – kivitték Jeruzsálem falain kívülre, és ott eltemették.
A micvá oka és értelme a Szentély tisztelete, amely megköveteli, hogy ott szép és tiszta legyen; ma azt mondhatnánk, hogy az elemi higénia megköveteli, hogy a hamut naponta eltávolítsák. Chinuch ehhez hozzáteszi, hogy a tűz az oltáron jobban ég, ha nincs alatta hamu.
(132) ÖRÖK TŰZ LEGYEN AZ OLTÁRON (N’A)
„Örök tűz égjen az oltáron, ki ne aludjon!” (3Móz 6:6).
Ahogy ezt a Tóra előírja: bölcseink hagyománya szerint a tűz az égből jött, de emberi kéznek is közre kellett működnie abban, hogy a tűz 24 órán keresztül állandóan égjen, és ne aludjon ki. Éz szükséges is volt, a naponta kétszer – reggel és délután bemutatott állandó (támid) áldozat miatt.
Chinuch szerint nagy csodák történtek az oltári tűz körül – de ezek nem voltak nyíltak és szemmel láthatóak. A csodák rendszerint természetes mezben jelentek meg, és ezért kellett emberi tüzet hozni az oltárra, mivel az égből jövő tüzet nem lehetett látni, amikor lejött (csak a felavatás 8. napján, valamint Gideon és Mánoách esetében (mindkettő a Bírák könyvében, 6:21, és 13:20, valamint Illés próféta esetében a Kármel hegyen (1Kir, 18. fejezet).
Továbbá – mondja Chinuch – ezen micvá értelme hasonlít a színkenyérhez, amely behatással van az emberi természetre (lásd a 96. parancsolatot). Aki az örök tűzzel foglalatoskodott, és azon volt, hogy egyenletesen égjen és ne aludjon ki – biztos lehetett abban, hogy testének melege is egyenletes legyen, ne szenvedjen magas láztól és annak ellenkezőjétől, egyszóval egészséges lesz.
(133) ELFOGYASZTANI A MINCHÁ ÁLDOZAT MARADÉKÁT (N’A)
„És ami megmarad belőle (a minchából), azt egyék meg Áron és fiai…” (3Móz 6:9)
Miután a különböző minchá (liszt) áldozatokból elégették az oltárnak „járó” részt, a többit kötelesek voltak Áron és fiai, a kohaniták, elfogyasztani a Szentély udvarában, kovásztalanul (3Móz 6:9).
Értelme: Nagy megtiszteltetés az áldozatnak, ha azt a Szentélyben az arra érdemesek – vagyis a kohaniták eszik meg – és nem adják szolgáiknak vagy egyéb laikus személyeknek. Minden minchá-áldozatból csak egy csipetnyit égettek el az oltáron, a többi a kohaniták juttatása volt.
(134) A FŐPAP MINDENNAPI MINCHÁ ALDOZATA (N’A)
„Ez Áron és fiainak áldozata […] azon a napon, amikor felkenik őket: egy tized éfa finomliszt […] lábasban (vagy tepsiben) készíttessék el…” (3Móz 6:13-14).
A mindenkori főpapnak (kokén gádol) naponta kétszer – reggel és este – kellett minchá (liszt) áldozatot bemutatni (ugyanott 6:13). Ez 12 kis süteményszerű kalácsból állt – amit először olajban sütöttek, azután főztek és felmorzsoltak kis darabokra – Izrael törzsei számának megfelelően.
Mivel a főpap egész Izrael nevében imádkozik és hoz nekik engesztelést – illik hogy neki is egy mindennapi állandó személyes áldozata legyen, akárcsak a napi kétszeri támid (állandó áldozat), amit a közösség pénzéből fedeznek.
Értelme és oka – akárcsak a többi áldozatoknál általában – mondja a Chinuch – hogy az által hogy személyesen áldozik, minden gondolata az Örökkévalónál legyen, „mivel köztudott hogy nem ugyanaz, ha valaki csak Vészese egy áldozatnak, vagy ha azt ő maga személyesen hozza׳.׳
Abárbánél így értelmezi a főpap személyes minchá áldozatát: ez arra mutat, hogy mielőtt valaki másokon kérné számon viselkedésüket – előbb nézzen körül a saját háza táján Miután saját vétkeit már rendbe hozta – ezzel a mindennapi áldozattal – várhatja el, hogy a nép is hozza az őt kötelező áldozatokat. Az egyszerű embereknek, miután látják, hogy a főpap is áldozatot hoz vétkeire – könnyebb utánozni őt. A főpap áldozata Áron vétkére is emlékeztet, aki nem volt képes megakadályozni az aranyborjú készítését. Nem utolsó sorban pedig a főpap áldozata nagyon egyszerű és olcsó volt – egy kis liszt, megsütve serpenyőben és felmorzsolva (mint a tarhonya). így a nép szegényei sem fogják szégyellni az ő szegényes minchá áldozatukat.
Természetesen nem aktuális, amikor nincs Szentély és nincs áldozati rend.
(135) A VÉTEKÁLDOZAT (CHÁTÁT) TÖRVÉNYE (N’A)
„…ez a vétekáldozat törvénye; ahol levágják az égőáldozatot, ott vágják le a vétekáldozatot (is) – a szentek szentje (vagyis a legszentebb) ez.” (5Móz 6:18).
Egyike a központi áldozatoknak – jószág vagy szárnyas – amelyeket súlyos vétkekre hozott valaki, aki azokat nem szándékosan követte el. Olyan vétkekre, amelyekre szándékosság esetén a kárét büntetés jár. Már többször említettük, hogy a kárét egy olyan halálbüntetés, amelyet nem földi bíróság szab ki, és ami rendszerint idő előtti halállal vagy magtalansággal jár. (lásd az 5. micvát),
A vétekáldozatot (chátát) hozhatta egyén, de hozhatta a közösség is.
Az egyén vételáldozatát maga a vétkes hozta az oltárhoz, rátette kezét, bűnvallomást tett és bocsánatot kért. A jószág kis részét elégették, a többit a kohaniták ették meg.
Ha a hozott áldozat szárnyas volt, azt nem vágták le késsel (a zsidó vágási előírások szerint) hanem a kohanita lenyakazta (vagyis a nyakát körmével elcsippentette). Ennek módját lásd fent (128. micvá).
Chinuch nem találja specifikus okát az itt leírt eljárásnak, és azt ajánlja, elégedjünk meg azzal, amit az áldozatok értelméről általában írt. Náchmánidész nem számol minden áldozatot külön parancsolatnak, hanem egybeveszi azokat.
A vétekáldozat, akárcsak az égőáldozat (olá) a legszentebb áldozatok közé tartozik.
(136) A BŰNÁLDOZAT (ÁSÁM) TÖRVÉNYE (N׳A)
„Ez a bűnáldozat törvénye…” (5Móz 7:1).
Ez ís a „legszentebb” áldozatok közé tartozik. Az előzőtől eltérően, a bűnáldozat (kos) nem hozott teljes engesztelést. Vagy bírság volt, a jóvátételen kívül, vagy olyan esetekben hozták, amikor kétes (nem bizonyított) volt a vétek elkövetése. (Ezeket lásd fent a 123. és 124. parancsolatokban.)
Chinuch itt is megjegyzi, hogy nincs értelme a részletek oka, célja és értelme felől értekezni, mivel azok „homályosak és zároltak”
Megjegyzendő, hogy a Chinuch nyomán haladva mi is a Tórában talált rendszer alapján ismertetjük a parancsolatokat. Így nem egyszer előfordul – akárcsak a bűnáldozat esetében – hogy a micvá részletei előbb kerülnek tárgyalásra, mint annak egésze.
(137) A BÉKE (HÁLA) ÁLDOZAT TÖRVÉNYÉ (N’A)
„Ez a törvénye a béke (hála) áldozatnak, amelyet valaki áldoz az Örökkévalónak.” (3Móz 7:11).
Ez egy további kategóriája az áldozatoknak, amit az ember önszántából hoz. Általában háromféle békeáldozatot különböztetünk meg:
a) hálaáldozatot hoz, aki betegségből gyógyult fel, vagy veszélytől menekült meg.
b) fogadalom teljesítéseként is hoztak hálaáldozatot, amit a szorultság idején ígértek meg.
c) önkéntes áldozat, különleges ok nélkül, amikor az áldozót szíve készteti arra, hogy áldozatot hozzon, és ezzel lerója háláját a Teremtőnek.
A három kategória azokra az esetekre rímel, amelyek napjainkban, amikor nincs Szentély és nincsenek áldozatok – a gomél hálaima alapját képezik. Ha valaki betegségből épül fel, vagy börtönből (fogságból) szabadul vagy hosszabb útról (tengerentúli vagy légi) útról tér haza, elmondja ezt az áldást, amikor a Tóra elé járul.
Békeáldozat csak jószág lehetett, marha, bárány vagy kecske, hím vagy nőstény – de nem szárnyas. Az áldozat kis részét elégették az oltáron, egy része a közreműködő kohanitáé volt, de a hús nagy részét az áldozó és családja ette meg.
Chinuch itt sem találja a micvá speciális értelmét. A toszafisták szerint a béke áldozat azt jelképezi, hogy béke honol Isten és teremtményei között; a hála és a jó érzés készteti a zsidó embert, hogy hozza ezt a – nem kötelező – áldozatot. Rabbi Smuél ben Méir (Rásbám – Rási egyik unokája) azt mondja, hogy a S. L. M ige fizetést jelent: a fogadalom teljesítésének fizetsége.
Bölcseink oly nagyra értékelték a békeáldozatot, hogy azt mondták, hogy az idők végén, a Messiás idején, minden áldozat megszűnik majd, kivéve a békeáldozatot… (Vá-jikrá Rábbá 27:12).
(138) A MARADÉK ELÉGETÉSÉNEK PARANCSOLATA (N’A)
„Ami megmarad az áldozat húsából – harmadnapon tűzben égessék el.” (3Móz 7:17).
A pészách áldozatnál már találkoztunk ezzel a parancsolattal: nem meghagyni az áldozati húsból a megállapított idő után, hanem a maradékot (notár) elégetni. Itt dupla micvával van dolgunk, egy tiltóval és egy cselekvővel. Pészáchkor a tilalom meghagyni és itt a cselekmény: elégetni.
Chinuch itt rövidre fogja a magyarázatot: A hús, természeténél fogva, egy idő után megromlik, bűzös lesz, és ezért kell rövid úton szabadulni tőle. Erre a legalkalmasabb a tűz. A racionális ok után van Chinuchnak még egy, szellemibb érve: ez az Istenbe vetett bizalom kifejezése, hogy az ember ne féljen, hogy holnap nem lesz mit ennie. Ez volt egyébként az oka annak, hogy a manna naponta esett le, és nem egy hétre vagy egy hónapra előre.
(139) A TISZTÁTALANNÁ VÁLT HÚS ELÉGETÉSE (N’A)
„És a hús, amely hozzáér bármilyen tisztátalansághoz […] tűzben égessék el…” (3Móz 7:19).
Itt is áldozati húsról van szó, mégpedig a békeáldozat húsáról. Ha valami tisztátalan dolog ért hozzá – akár emberi eredetű, akár állati hulla – akkor a hús a tisztátalanság státusába került, és meg kellett semmisíteni, azáltal hogy elégetik.
A parancsolat értelme azonos az előzőével, ahol a maradék húsról volt szó. Negatív formáját – „ne egyék ezt a húst” – lásd a 146. tiltó micvát. Már több ízben elmondottuk, hogy a dupla micvá a cselekvést – vagy a tilalmat – van hivatva hangsúlyozni, kidomborítani.
Tiltó micvák
(140) NEM ELOLTANI AZ OLTÁRON LÉVŐ TÜZET (N’A)
„Soha ne aludjon ki… (az öröktűz vagyis a menóra) az oltáron…” (3Móz 6:6).
Párhuzamos – tiltó – parancsolat, amely egybecseng a fenti, 132. cselekvő parancsolattal. Ott arról van szó, hogy állandó tűznek kell lobogni az oltáron, míg itt tiltja ezen tűz eloltását. Az érem két oldala ez, ezzel gyakran találkozunk a Tórában. A tilalom a cselekvés erősítését szolgálja. A kettő egy – mondja Chinuch – és ez érthető.
(141) A MINCHÁ (ÁLDOZAT) MARADÉKA NE LEGYEN KOVÁSZOS (N’A).
„Ne süssék kovásszal…” (3Móz 6:10).
A minchá (liszt)áldozatok maradéka a kohaniták jussa. Ezzel azt tesznek, amit akarnak, de tilos hogy kovászos (cháméc) legyen. Ezt az Örökkévaló adja járandóságul szolgáinak, a kohanitáknak, akiknek teljesíteni kell a kovásztalanság feltételét.
(142) A PAPI LISZTÁLDOZAT EGÉSZÉBEN ELÉGETENDŐ (N’A)
„A papok lisztáldozata teljes egészében égjen el, ne egyenek belőle.” (3Móz 6:16).
Ha maguk a kohaniták mutatnak be minchá (liszt)áldozatot, abból senki nem részesülhetett – még egy másik kohanita sem — hanem teljes egészében el kellett égetni.
Értelme: az áldozatok egyik célja, hogy megmozgassák az áldozó lelkét – és cselekedeteit – és azt helyes irányba vigyék. Viszont ha a kohanita megeszi saját lisztáldozatát – vagy annak egy részét – akkor ez, mint lelki serkentő őt teljesen hidegen hagyja, olyan ez, mintha kalácsot sütne magának. Ugyanez lenne a helyzet, ha ő enné a társaiét, és azok az övét. Tehát egészében el kell égetni. (Chinuch).
(143) NEM ENNI AZ ELÉGETENDŐ VÉTEKÁLDOZATBÓL (N’A)
„És semmilyen béke áldozatból, amelynek véréből bevittek a Találkozás sátrába […] ne egyenek, tűzben égessék el.” (3Móz 6:23).
Kétféle vétekáldozat (chátát) volt. Abból, amelynek vérét a belső oltárra hintették – tilos volt enni, és egészében el kellett égetni. Amely a külső oltárra került – abból ehettek a kohaniták bizonyos részeket.
Chinuch itt is megismétli, amit már többször mondott: egyes áldozatok módozatainak részleteiről – és ez is oda tartozik – nincs értelme okot keresni.
(144) NEM MEGHAGYNI A BÉKE (HÁLA)ÁLDOZAT HÚSÁBÓL (N’A)
„És hálaadó békeáldozatának húsát az áldozás napján egyék meg,- ne hagyjon belőle reggelig.” (3Móz 7:15).
Akárcsak a többi áldozatnál – a hála-áldozatnál is el kell égetni azt a húsmennyiséget, ami megmaradt másnap reggelig (lásd a 138. parancsolatot). Itt ugyanezt tiltó formában ismétli meg a Tóra. Fent a Chinuch azzal indokolja a micvát, hogy a hús romlandó.
(145) A GONDOLAT, AMELY ÉLVEZHETETLENNÉ TESZI A HÚST (N’A)
„Ha pedig esznek a békeáldozat húsából harmadnapon, nem részesül kegyelemben az, aki bemutatja, és nem lesz beszámítva javára; undorító (vagy undor tárgya) lesz, és aki eszik belőle – viseli bűnét.” (3Móz 7:18).
Nem elég a vétekáldozat és annak technikai kivitelezése az előírások szerint. Az áldozó vagy a bemutató gondolatai, érvénytelenít(het)ik az áldozatot, és ekkor annak húsa undorító és élvezhetetlen (pigul) lesz, akárcsak az az áldozati hús, amit a megszabott idő után fogyasztanak el.
Maimonidész értelmezése szerint (Széfer há-Micvot) a romlott hús kitérj esz tetik a megromlott gondolatra is. Ezt Chinuch azzal magyarázza, hogy a gondolat, a szándék, a fontos, a jó, vagy rossz szándék.
Például ha valaki térben és időben mást gondol az áldozat bemutatásánál, mint ami helyénvaló – ez érvényteleníti az áldozatot, és az olyan lesz, mint a romlott hús, így ha valaki eleve azt tervezte, hogy az áldozat húsából a megállapított idő után fog enni. Aki ezek után eszik az áldozat húsából – büntetése kárét (szellemi kiiktatás az életből).
Ha valaki máshol gondolja az áldozatot bemutatni, mint ahol az elő van írva, az áldozat érvénytelen, de nem számít pigulnak, és nem von maga után kárét büntetést.
Ha a bemutató kohanita tévedett – már ami az áldozat nevét és nemét, vagy az áldozó személyét illeti – akkor is érvénytelen. Például, ha Reuvén hozza az áldozatot, de a kohanita azt Simeon nevében mutatja be stb. Vagy ha chátát helyett más néven mutatja be a kohanita az áldozatot. Ez nem tette pigullá (vagyis élvezhetetlenné) az áldozat húsát, de a delikvensnek új áldozatot kellett hoznia.
(146) NEM ENNI A TISZTÁTALANNÁ VÁLT ÁLDOZATI HÚSBÓL (N’A)
„…tűzben égessék el…” (3Móz 7:19).
Kapcsolódik az előbbi (139.) micvához. Az áldozati (szent) hús, ha valami tisztátalan dolog éri – tilossá válik. Ugyanez a helyzet, ha tisztátalan ember akar enni az áldozati húsból – ez is tilos. Chinuch szerint az áldozat tisztelete megköveteli, hogy tiszta állapotban egyék.
(147) A FAGGYÚ ÉLVEZETÉNEK TILALMA (A)
„Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik: ne egyétek faggyát se ökörnek, se juhnak, se kecskének. (Viszont) elhullott állat zsiradéka és széttépett (táréf) állat zsiradéka feldolgozható bármilyen célra, de enni ne egyétek.” (3Móz 7:23-24).
A Tóra tiltja az említett három tiszta állat faggyújának (belső zsiradék, ami a hús szerves része), élvezetét. Erről már szólt a Tóra röviden fent (3:17). De itt jön a tilalom részletezve, és itt találkozunk a büntetéssel is (kárét). Mindig, mindenütt aktuális – férfi, nő, gyerek – számára.
(148) ÁLLATI VÉR ÉLVEZETÉNEK TILALMA (A)
„Semmiféle vért ne egyetek lakhelyeiteken, sem madárét, sem jószágét.” (3Móz 7:26).
Több helyen is említi a Tóra a vér élvezetének tilalmát (3Móz 3:17, valamint 17:10). Bármilyen állat vagy madár (baromfi) véréről van szó, de a Talmud bölcsei kivonták a tilalom alól a halak vérét. Ezért nem kell a halat kisózni, mint a csirke-, marha-, vagy borjúhúst stb., vagy kisütni, mint a májat, hogy abban egy csepp vér sem maradjon.
(A kisózás gyakorlati részletes utasításait lásd Chájjim Halévi Donin: Zsidónak lenni, Budapest, Göncöl Kiadó, 2003 [harmadik kiadás]).
A vér élvezetének tilalma áttételesen a vérontástól is elrettenti a vallását őrző zsidó embert. Egy zsidó anya nem tekeri ki a csirke nyakát, hanem elviszi az állatot a sakterhez.
Chinuch itt önmagát idézi (lásd, mit mond a nem-kóser (táréf) hús élvezetének tilalmáról – 79. micvá), majd hozzáteszi, hogy a vér élvezete kegyetlenné teszi az embert, és mivel a vérben van a teremtmény lelke, „nem illik, hogy a lélek egye a lelket”
Maimonidész az ősi pogány időkre vezeti vissza a tilalmat (akárcsak az áldozatokat, ezt a tilalmat is ezzel indokolja – csak fordított előjellel). A régi bálványimádók – mondja – nagy jelentőséget tulajdonítottak az állati vérnek; voltak, akik arra használták, hogy általa kapcsolatot létesítsenek a démonokkal, és a jövendőt kutassák. Ennélfogva tiltja a Tóra a vér mindennemű élvezetét, hogy kidomborítsa a különbséget, a zsidók és a pogányok között.
Náchmánidész további indokokkal támasztja alá a tilalmat, köztük azzal, hogy „mint tudjuk, az elfogyasztott étel megnyilvánul az evő testében. így aki vért iszik, annak lelke durva ós drabális lesz, mint az állat ösztöne”
Talán nem fölösleges itt is hangsúlyozni, hogy a Tóra, amely a csirke vérének élvezetét is tiltja – nem várja el a zsidóktól, hogy embervért ontsanak, és azt rituális célokra használják – ahogy ezt a buta és alantas vérvádat bizonyos (klerikális) körök még ma is terjesztik.
A micvá aktuális és kötelező mindenki számára: mindig és mindenütt.
