Legyél szent, de azért ember!
És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izrael fiai egész községéhez és, mondd nekik: Szentek legyetek, mert szent vagyok én, az Örökkévaló, a ti Isteneitek. Ki-ki az ő anyját és atyját félve tisztelje és szombataimat őrizzétek meg; én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.
(3Mózes 19:1-3.)
A kommentárok sokasága foglalkozik szakaszunk itt idézett nyitómondatával. Nem egyértelmű ugyanis, hogy miként kell „szentnek lenni”, és hogyan kapcsolódik ez a Teremtő szentségéhez?
Rási – szokásához híven, az egyszerű magyarázathoz ragaszkodva – úgy értelmezi ezt a passzust, hogy itt a „szentség”, a továbbiakban felsorolt nemi tilalmaktól való tartózkodásra utal. Náchmánidesz (1194-1270) azonban itt egy külön felhívást lát. Az ő interpretációjában ez azt jelenti, hogy „Szenteljétek meg magatokat a megengedettben is!”. Más szóval, a „Minden utadban ismerd…!” (Példabeszédek 3:6.) felszólításnak megfelelően, egy zsidó embernek kötelessége nem csak a Tórában lefektetett tiltó és tevőleges parancsolatok megtartása, hanem az is hogy a megengedett dolgokban is mérsékletet gyakoroljon, azokban is szentelje meg magát, és profán ügyei is valamilyen módon szent célt szolgáljanak. Az élete ne váljon szét a hétköznapi és a vallási dolgok különálló halmazára, hanem inkább a hétköznapi dolgokat is isteni küldetésként teljesítse, azokba is vigyen szentséget.
Ehhez hasonlóan értelmezi a neves német rabbi, Jonatan Eibsitz is eme kötelességünket. Szerinte itt a Tóra arra figyelmeztet, hogy azokat a parancsolatokat, amelyeket megtarthatnánk csupán ösztönös beidegződésből, vagy egyszerűen azért, mert ésszerűek, vagy mert jól esőek, ezeket is hangsúlyosan azért tartsuk, mert Isten parancsolatai. Így van ez például a szülői tisztelettel és a szombattal is – amelyek egyből a Szentség parancsát követik szakaszunk elején. Az egyik szinte ösztönös tulajdonság, a másik pedig ésszerű és élvezetes pihenés. Mégis ne emiatt, hanem Isten parancsa miatt gyakoroljuk őket.
A szentség parancsa tehát annyit tesz, hogy igyekezzünk az emberi ösztönök számára élvezetes dolgokban Isten fennhatóságát megjeleníteni, még akkor is ha az adott dolog megengedett, sőt akár maga is egy micva része.
Igen ám de még mindig nem érthető a mondat második fele: „…mert szent vagyok én, az Örökkévaló”? Különösen furcsa ez a mondat a Midrás kiegészítésével: „Legyetek szentek!… Ha azt gondolnád, hogy annyira, mint én? Hát ezért írtam, hogy »mert szent vagyok én«, azaz az én szentségem felülmúlja a ti szentségeteket”. (Brésit rábá 90.). Miért kell, hogy Isten emlékeztessen bennünket arra, hogy az ő szentsége felülmúlja a miénket, hát nem egyértelmű ez?
Áldott emlékű üknagyapám, Silbersetein Slomó, néhai sarkadi rabbi a következő magyarázatot adja erre a kérdésre (Ohel Slomó, Áchré).
Alkotása anyagában rejlik az alkotó igazi dicsérete – tartja a mondás. Ezt a tanítást lehet úgy is értelmezni, hogy minél rosszabb anyagból alkotunk valami szépet, annál inkább vall az a alkotó dicsőségére. Ilyen alkotás az ember is, aki ellentétben a világ többi teremtményével, a világ legmegvetettebb anyagából, a föld porából vétetett, sőt arról is hordozza nevét: Ádám (ember), az ádámá (föld) szóból.
Nagy dolog, ha a föld porából gyúrt ember erőt vesz ösztönös vágyain és nem csak hogy a Tóra parancsolatait tartja meg, hanem még hétköznapi dolgaiban is kiviláglik az isteni akarat. De akkor igazán nagy dolog ez, ha ez a plusz szentség nem szünteti meg emberi mivoltát, nem lesz a földből gyúrt emberből spirituális angyal. Erre figyelmeztet tehát bennünket a bibliai passzus a Midrás értelmezésében: „Szentek legyetek!…” – vagyis a profán dolgokban is szenteljétek meg magatokat, abban is tegyétek érezhetővé az Örökkévalót! „Ha azt gondolnád, hogy annyira, mint én?” – Vagyis ha ez arra sarkalna, hogy igyekezz elhagyni emberi mivoltodat és a világtól elfordulva, a föld porát lerázva Istenhez hasonlatosan teljesen spirituális lénnyé válj, akkor tudd meg, hogy nem ez a célom: „Hát ezért írtam, hogy »mert szent vagyok én«, azaz az én szentségem felülmúlja a ti szentségeteket”. – Tehát nem azt várom tőletek, hogy olyanok legyetek, mint én, hanem hogy emberi mivoltotokat megtartva legyetek képesek felülkerekedni állati ösztöneiteken és szentként viselkedni.
Rási – szokásához híven, az egyszerű magyarázathoz ragaszkodva – úgy értelmezi ezt a passzust, hogy itt a „szentség”, a továbbiakban felsorolt nemi tilalmaktól való tartózkodásra utal. Náchmánidesz (1194-1270) azonban itt egy külön felhívást lát. Az ő interpretációjában ez azt jelenti, hogy „Szenteljétek meg magatokat a megengedettben is!”. Más szóval, a „Minden utadban ismerd…!” (Példabeszédek 3:6.) felszólításnak megfelelően, egy zsidó embernek kötelessége nem csak a Tórában lefektetett tiltó és tevőleges parancsolatok megtartása, hanem az is hogy a megengedett dolgokban is mérsékletet gyakoroljon, azokban is szentelje meg magát, és profán ügyei is valamilyen módon szent célt szolgáljanak. Az élete ne váljon szét a hétköznapi és a vallási dolgok különálló halmazára, hanem inkább a hétköznapi dolgokat is isteni küldetésként teljesítse, azokba is vigyen szentséget.
Ehhez hasonlóan értelmezi a neves német rabbi, Jonatan Eibsitz is eme kötelességünket. Szerinte itt a Tóra arra figyelmeztet, hogy azokat a parancsolatokat, amelyeket megtarthatnánk csupán ösztönös beidegződésből, vagy egyszerűen azért, mert ésszerűek, vagy mert jól esőek, ezeket is hangsúlyosan azért tartsuk, mert Isten parancsolatai. Így van ez például a szülői tisztelettel és a szombattal is – amelyek egyből a Szentség parancsát követik szakaszunk elején. Az egyik szinte ösztönös tulajdonság, a másik pedig ésszerű és élvezetes pihenés. Mégis ne emiatt, hanem Isten parancsa miatt gyakoroljuk őket.
A szentség parancsa tehát annyit tesz, hogy igyekezzünk az emberi ösztönök számára élvezetes dolgokban Isten fennhatóságát megjeleníteni, még akkor is ha az adott dolog megengedett, sőt akár maga is egy micva része.
Igen ám de még mindig nem érthető a mondat második fele: „…mert szent vagyok én, az Örökkévaló”? Különösen furcsa ez a mondat a Midrás kiegészítésével: „Legyetek szentek!… Ha azt gondolnád, hogy annyira, mint én? Hát ezért írtam, hogy »mert szent vagyok én«, azaz az én szentségem felülmúlja a ti szentségeteket”. (Brésit rábá 90.). Miért kell, hogy Isten emlékeztessen bennünket arra, hogy az ő szentsége felülmúlja a miénket, hát nem egyértelmű ez?
Áldott emlékű üknagyapám, Silbersetein Slomó, néhai sarkadi rabbi a következő magyarázatot adja erre a kérdésre (Ohel Slomó, Áchré).
Alkotása anyagában rejlik az alkotó igazi dicsérete – tartja a mondás. Ezt a tanítást lehet úgy is értelmezni, hogy minél rosszabb anyagból alkotunk valami szépet, annál inkább vall az a alkotó dicsőségére. Ilyen alkotás az ember is, aki ellentétben a világ többi teremtményével, a világ legmegvetettebb anyagából, a föld porából vétetett, sőt arról is hordozza nevét: Ádám (ember), az ádámá (föld) szóból.
Nagy dolog, ha a föld porából gyúrt ember erőt vesz ösztönös vágyain és nem csak hogy a Tóra parancsolatait tartja meg, hanem még hétköznapi dolgaiban is kiviláglik az isteni akarat. De akkor igazán nagy dolog ez, ha ez a plusz szentség nem szünteti meg emberi mivoltát, nem lesz a földből gyúrt emberből spirituális angyal. Erre figyelmeztet tehát bennünket a bibliai passzus a Midrás értelmezésében: „Szentek legyetek!…” – vagyis a profán dolgokban is szenteljétek meg magatokat, abban is tegyétek érezhetővé az Örökkévalót! „Ha azt gondolnád, hogy annyira, mint én?” – Vagyis ha ez arra sarkalna, hogy igyekezz elhagyni emberi mivoltodat és a világtól elfordulva, a föld porát lerázva Istenhez hasonlatosan teljesen spirituális lénnyé válj, akkor tudd meg, hogy nem ez a célom: „Hát ezért írtam, hogy »mert szent vagyok én«, azaz az én szentségem felülmúlja a ti szentségeteket”. – Tehát nem azt várom tőletek, hogy olyanok legyetek, mint én, hanem hogy emberi mivoltotokat megtartva legyetek képesek felülkerekedni állati ösztöneiteken és szentként viselkedni.
