Zsidó ünnepek: Jom kipur
Meg kell-e bocsátanunk a náciknak?
Zsidó válasz a Napraforgó morális dilemmájára
Mendel Kalmenson
Napraforgó
Egy megjelölt zsidó, egy készséges apáca és egy haldokló náci.
Ők a főszereplői annak a morális drámának, amelyet Simon Wiesenthal tár elénk világhírű könyvében, a „Napraforgó”-ban, amely, köszönhetően annak, hogy mély és gondolatserkentő etikai vitákat generál, világszerte számos iskolában kötelező olvasmány.
A könyv majdani szerzőjét – egy auschwitzi zsidó foglyot, akire, ha az kegyetlen náci fogva tartóin múlik, minden bizonnyal a halál vár – odaviszik egy halálosan megsebesített SS katona elé, akinek már nincs sok hátra az életéből. Mielőtt azonban meghalna, a náci arra kéri ezt a zsidó foglyot, hogy bocsásson meg neki amiért részt vett a zsidó nép ellen elkövetett rémtettekben.
Íme egy részlet a vallomásából:
Kétségbeesetten – ám hiába – várja azokat a megnyugtató szavakat, amelyek hozzásegíthetnék ahhoz, hogy megbékélten fogadja a halált. „A ház második emeltének egyik ablaka mögött megpillantottam egy férfit, aki egy kisgyermeket tartott a karjában. Lángolt rajta a ruha. A férfi mellett egy nő állt, kétségtelenül a gyermek anyja. A férfi szabad kezével eltakarta a gyermek szemét… majd kiugrott az utcára. Pillanatokkal később az asszony is utánuk ugrott. Aztán a többi ablakból is lángoló testek hullottak az utcára… Mi meg lőttünk rájuk…”
Az SS, Simonban népe képviselőjét látva, azáltal, hogy megvallja neki bűneit és bűnbánatot gyakorol előtte, feloldozást és mardosó lelkiismeret-furdalásának enyhülését reméli tőle. Választ kér tőle – nem, inkább könyörög –, megerősítést, hogy megbánása elfogadást nyert; kétségbeesetten – ám hiába – várja azokat a megnyugtató szavakat, amelyek hozzásegíthetnék ahhoz, hogy megbékélten fogadja a halált. Az ifjú Simon – aki maga is fogoly ebben a földi pokolban, melynek őrei ennek az előtte fekvő férfinak a „bajtársai” –, noha a lelkét indulat és zavarodottság feszíti, hallgat.
És ez a hallgatása a végsőkig kísérteni fogja őt, élete utolsó napjáig marcangolva a lelkiismeretét.
A szerző a következővel zárja könyvét:
„Te, aki most megismerted életemnek ezt a szomorú és tragikus epizódját, gondolatban helyet cserélhetsz velem, és felteheted magadnak a döntő fontosságú kérdést: »Én vajon mit tettem volna?«”
Ezt a kérdést később feltették ötvenhárom híres vallásos és világi gondolkodónak (az első kiadásban harminckettőnek), és az ő válaszaik alkotta szimpóziumból állt össze a könyv második része.
Ám vajon hogyan válaszolna a Tóra erre a kényes kérdésre? Mi a mondandója erről a Könyvnek, amely az Örökkévaló bölcsességét kommunikálja és a Teremtő nevében beszél erkölcsről és etikáról? Ha, úgymond, az Örökkévaló szembesülne ezzel az összetett morális problémával, Ő vajon mit válaszolna?
Etikai nehézség
Érdekes módon az derült ki[1], hogy a keresztény válaszadók kivétel nélkül (és még néhány más vallású válaszadó is) úgy érezték, hogy Simon rosszul tette, hogy nem bocsátott meg a náci gyilkosnak, a zsidó megkérdezettek viszont úgy gondolták, hogy igaza volt.
Felmerült[2], hogy ennek a megdöbbentő eredménynek az oka nem az ember gyarló természetében keresendő, a hajlamban, hogy mindig a maga fajtájának fogja pártját – ebben a konkrét esetben a zsidók a zsidókénak a keresztények meg a keresztényekének –, hanem e vallások alapvetően eltérő tanításaiban.[3]
Ebben a kérdésben a zsidó vallás radikálisan eltér a többi világvallás álláspontjától, egyedülálló nézőponttal és kikerülhetetlen szempontokkal gazdagítva az erkölcsről való gondolkodást.
A megbocsáthatatlan bűn
A Biblia által megörökített legbűnösebb nemzedék kétségtelenül az, amelyet az Örökkévaló a nagy özönvíz segítségével teljesen eltörölt a föld színéről.
Soha ezt megelőzően és ezt követően nem látott a világ ennyire teljes mértékű pusztítást, mivel a régi modell orvosolhatatlannak bizonyult. Az Örökkévaló úgy ítélte meg, hogy az özönvíz nemzedékének nincsenek mentő erényei, és ezért van szükség a teljes kipusztításukra.
Miért olyan felfoghatatlan ez?
Vajon nem úgy áll-e, hogy az Örökkévaló, akit mi imádunk, egy megbocsátó Isten, Aki mindig kész elfogadni a bűnbánatot, és senkit nem utasít el?[4] Hát nem maga az Örökkévaló a megbocsátás forrása?
Ember és ember közötti harc
Az előző kérdésre akkor kapunk választ, ha jobban megértjük, miért kellett elpusztulnia ennek a nemzedéknek. Miért éppen őket tartotta az Örökkévaló a valaha élt összes nemzedék közül egyedül reménytelennek és javíthatatlannak? Van-e a zsidó vallás szerint olyan bűn, amelyik megbocsáthatatlan és feloldozást nem érdemlő?
A Misnában ez áll[5]:
Az Örökkévaló ellen elkövetett bűnökért az engesztelés napja (vagyis a jom kipur) hoz megbocsátást. Az ember felebarátja ellen elkövetett bűnökért az engesztelés napja mindaddig nem hoz megbocsátást, amíg az ember meg nem békítette az ő felebarátját (aki ellen bűnt követett el).
Hát nem furcsa ez? A megbocsátás e döbbenetes napjának hatalmában áll feloldozni az embert minden az Örökkévaló ellen elkövetett bűne alól, ám teljességgel haszontalannak bizonyul olyan bűnök esetében, amelyeket az ember az ő embertársa ellen követett el![6]
A bűn komolyságának a megítélése alapján nem éppen ennek az ellenkezője lenne igaz? Vajon az alacsonyrendű ember, az Örökkévaló puszta teremtménye és alattvalója ellen elkövetett vétek nem kisebb súllyal esik-e a latba, mint az a sérelem, amelyet az Örökkévaló, az ember teremtője és ura ellen követtek el?
Ám a lényeg itt egyszerű. Az irgalomnak ezen az maga nemében egyedülálló napján az Örökkévaló, határtalan könyörületet tanúsítva, megbocsát minden olyan bűnt, amelyet meg tud bocsátani, azokat a bűnöket azonban nem bocsátja meg, amelyeket „nem tud” megbocsátani.
Az Örökkévaló megbocsát minden olyan bűnt, amit meg tud bocsátani, de nem bocsátja meg azokat, amiket „nem tud” megbocsátani. Nem azért marad engesztelhetetlen olyan vétek esetében, amelyet ember ellen követtek el, mert nem akar megbocsátani – ez Rá cseppet sem lenne jellemző –, hanem sokkal inkább azért – és ez viszont nagyon is akarata szerint való, hogy így legyen –, mert nincs „joga” vagy „hatalma” olyan bűnt megbocsátani, amit más ellen követtek el.
Átadott egy olyan jogkört a sértett félnek, amelyet Önmagától visszatartott.
Csak akik ellen vétettek, azoknak van joga megbocsátani.
Csak aki szenvedett, aki ellen valamilyen bűnt követtek el, csak annak van joga megbocsátani, ha akar. Egyedül ő élhet ezzel a joggal.[7]
A bűnösök, akik előidézték a vízözönt, nem is annyira az Örökkévaló ellen vétkeztek, mint inkább saját felebarátaik ellen. Kirabolták és becsapták egymást. Az egész életük a csalásról szólt. Az egész társadalom alapjaiban romlott és erkölcstelen volt. Semmi más céljuk nem volt az életben, mint hogy elkeserítsék egymást és örvendezzenek egymás szenvedésén.
Sem e bűnös kort megelőzően sem ezt követően nem volt ennyire romlott az emberiség.
De bármennyire gonoszak voltak is ezek az emberek, mégis maradt azért bennük egy szikrányi lelkiismeret. Voltak olyan pillanatok, amikor erőt vett rajtuk a bűntudat. Még ennél is ritkábbak voltak – de azért léteztek – azok a pillanatok, amikor el akarták simítani konfliktusaikat. Felebarátaik azonban, akiket, velük ellentétben, ilyenkor sosem mardosott a bűntudat, hallani sem akartak a kibékülésről. Rosszul palástolt élvezettel hajtották el maguktól a megbocsátást kérőket. És amikor aztán ezekhez állítottak be ugyanazok, akik korábban visszautasították őket, ők ugyanúgy viselkedtek velük.
Akármilyen közel jutottak is az egymással való megbéküléshez, a végeredmény mindig ugyanaz maradt: harag, szitkozódás, bosszú. Mindig felvillant a remény szikrája, de aztán hamar kihunyt.
Mivel sosem sikerült elnyerniük egymás bocsánatát, s így voltaképpen az örökös meg nem bocsátottság állapotában maradtak, el kellett távozniuk ebből a világból, ahol a tisztesség, az előzékenység és az illendőség az együttélés feltétlen követelményei.
Az Örökkévaló ugyanis nem bocsáthatott meg mindaddig, amíg azok, akiket megsértettek, nem bocsátottak meg.[8]
NEM, csupa nagybetűvel
És most visszatérünk ahhoz, milyen választ adna a Tóra a Wiesenthal által feltett kérdésre.
Ez nem egy morális kérdés, a „helyes” vagy „helytelen” kérdése (bár azért van némi köze hozzá); ez sokkal inkább egy ténykérdés, amely a képességről, a jogosultságról szól: Jogában vagy hatalmában áll-e az embernek, hogy egy másik ember helyett megbocsásson?
A valódi kérdés nem az, hogy meg kellett volna-e bocsátania vagy sem, hanem az, hogy egyáltalán megbocsáthatott-e. A válaszadók közül tehát sokaknak elkerülte a figyelmét, hogy itt nem az a kérdés, hogy Simonnak meg kellett volna-e bocsátania a nácinak, hanem hogy egyáltalán megbocsáthatott-e neki.
Talán válaszolhatta volna ezt: „Akarhatnék (különösen az adott körülmények között), de egyszerűen nem tehetem.”
Ez a Tóra válasza és állásfoglalása, amely egy az Örökkévalótól az emberek ellen elkövetett bűnökért feloldozást kérő nemzedék elpusztításának tényéből került levezetésre: egy egyértelmű és határozott NEM.
Egyedül az áldozatnak van joga megbocsátani azoknak a bűnösöknek, akik vétkeztek ellene. Bárki, aki helyette – engedély és felhatalmazás nélkül – beszél, nem különbözik a közönséges tolvajtól.
Mit tartalmaz Ez Számomra?
Ez az egyszerű s mégis újszerű elgondolás kihangsúlyozza azt a jogkört, amellyel az Örökkévaló felhatalmazta az embert. A teremtett lények közül ő, vagyis az ember az egyedüli, aki képes mind elkövetni, mind megbocsátani egy olyan tettet, ami, úgymond, kívül esik az Örökkévaló hatáskörén. Az egyetlen olyan terület, amelyet az Örökkévaló átadott nekünk, teljes önrendelkezési joggal ruházva fel bennünket, az a megbocsátás hatásköre – azokért a tettekért, amelyeket személyesen ellenünk követtek el.
Ez tagadhatatlanul hatalmas megtiszteltetés, amellyel viszont egy még hatalmasabb felelősségvállalás jár együtt.[9]
Olyan, amellyel Ő az Ő végtelen bölcsességében és jóságában alkalmasnak látta egyedül az embert felruházni.
Tegyük Őt büszkévé!
[1] Lásd Denis Prager és Eva Fleischner válaszát.
[2] Lásd uo.
[3] Érdekes módon Eva Fleischner a válaszában azt az általános keresztény hiedelmet, miszerint a megbocsátás feltétel nélküli, stb., a keresztény tanok félreértésének tartja. Állítása szerint a kereszténység a zsidóságban gyökerező forrásával összhangban azt vallja, hogy az ember nem bocsáthat meg egy olyan bűnt, amelyet valaki nem vele szemben, hanem valaki mással szemben követett el.
[4] Hogy a Midrást idézzük: Egy királynak volt egy fia, aki egy száz napos út során hűtlen lett az apjához, és elhagyta őt. A barátai így biztatták a fiút: „Térj vissza atyádhoz!” De ő ezt válaszolta: „Képtelen vagyok rá.” Ez után az apja üzenetet küldött neki, mondván „Térj vissza addig, ameddig tudsz, és én megteszem a maradék utat feléd.” Az Örökkévaló ugyanilyen értelemben mondja: „Térjetek vissza hozzám, és Én is visszatérek hozzátok.”
[5] Lásd Jómá 85b.
[6] Furcsamód a kereszténységben csupán egyetlen olyan bűn van, amit a vallás megbocsáthatatlannak tart. Edward H. Flannery-t idézve: „A zsidó-keresztény etika egyik sarkalatos alapelve, hogy megbocsátásban mindig csupán az őszinte bűnbánók részesülhetnek. Az egyetlen látszólagos kivétel ez alól a héber és a keresztény szent iratokban az Újszövetség »megbocsáthatatlan bűn«-re tett utalása… ahol az Isten-tagadásról [beszél], ami eleve kizárja az emberi megbocsátásra tett utalás lehetőségét.”
A zsidó gondolkodásmóddal való ellentét tehát élesen szembeötlő. A zsidó vallásban ugyanis az egyetlen olyan bűn, amelyik megbocsáthatatlan (az Örökkévaló szemében), az nem az a fajta bűn, amelyet Ellene követtek el; az Ellene elkövetett bűn megbocsátásának a forrását ugyanis az Örökkévaló Önmagában képes megtalálni. Azt a bűnt azonban, amelyet az ember embertársa ellen követ el, az Örökkévaló nem bocsátja meg.
[7] Ismeretes egy történet a briski rabbiról, aki egy alkalommal vonaton, szerény körülmények között utazott hazafelé. Egy fülkén kellett osztoznia egy csoport durva lelkületű, kártyázó zsidóval. A társaság egy tagja, akit zavart a rabbi tartózkodó viselkedése, azt követelte tőle, hogy vagy szálljon be a játékba, vagy hagyja el a fülkét. Amikor a rabbi nem tett eleget a követelésnek, a fickó erőnek erejével eltávolította őt a vonatfülkéből.
Amikor aztán a vonat megérkezett Briskbe, ahol a tettes is leszállt, megdöbbenve látta azt a tolongó sokaságot, akik kijöttek fogadni a rabbijukat. Megszégyenülten rohant oda a rabbihoz bocsánatot kérni, de az megtagadta tőle a bocsánatot. Nyugtot nem lelvén, újra meg újra próbálkozott. Végül kapcsolatba lépett a rabbi fiával, és neki esedezett, hogy találjon valami módot arra, hogy feloldozást nyerjen az apjától.
A fiú, akit meglepett apjának ez a rá cseppet sem jellemző viselkedése, megígérte, hogy mindent megtesz, amit csak lehetséges. Látogatást tett az apjánál, és elkezdett vele a megbocsátásra vonatkozó jogszabályokról beszélgetni. Beszélgetésükben érintették azt a szabályt is, amely szerint az ember nem utasíthat el olyasvalakit, aki már legalább háromszor kérte a bocsánatát. Megragadva ezt a végszót, a fiú azt kérdezte az apjától: „És mi a helyzet X.Y.-nal, ő már számos alkalommal bocsánatot kért tőled; te mégis megtagadtad tőle a bocsánatot?”
Az apja erre így felelt: „Ja, ő? Neki én nem tudok megbocsátani, mivel nem engem, a briski rabbit sértett meg; ő azt az egyszerű zsidót sértette meg, akinek engem vélt. Kérjen hát bocsánatot egy egyszerű zsidótól!”
[8] Különös, de igaz, hogy noha a vízözön nemzedéke látszólag semmilyen megváltó erénnyel nem rendelkezett ebben a világban, s ezért szükségszeren el kellett pusztulnia, a Zohár egyik véleménye szerint azonban mégiscsak ott vannak ők az Eljövendő Világban, avagy a túlvilágon, amelyet „Paradicsom”-ként is ismerünk, és tekintélyes részt élveznek belőle.
Hát nem felfoghatatlan ez?
Miféle érdem az, amelyik túl kicsi ahhoz, hogy életben tartsa az embert ebben a világban, de ahhoz mégis elég nagy, hogy helyet biztosítson neki a következőben?
A Rebbe ezt úgy magyarázza (Likuté Szichot, III. kötet, 755. old.), hogy mivel annak a nemzedéknek a fiaiban azért maradt még csipetnyi lelkiismeret és időnként beléjük hasított a bűntudat, érdemesnek bizonyultak arra, hogy részt kapjanak az Eljövendő Világból. A lélek világában voltak megváltó tulajdonságaik, s ez lehetővé tette számukra, hogy spirituális jutalomban részesüljenek.
Mivel azonban nem sikerült egymás bocsánatát elnyerniük, s így lényegében a meg nem bocsátottság állapotában maradtak, távozniuk kellett ebből a világból, amelyben az embereknek muszáj jól kijönniük egymással, mert együttélés csak így lehetséges.
Meg nem bocsátott tetteikért kitöröltettek ebből a világból, de jó szándékú törekvéseikért bebocsátást nyertek a következőbe.
[9] Lásd Sulchán Áruch Háráv, Orách Chájim 606:1., ahol azt tárgyalja, mennyire fontos megbocsátani egy olyan embernek, aki őszintén megbánta tettét.
