(2Mózes 19:3-5.)
Elérkezett a nagy pillanat. A zsidó nép kivonult Egyiptomból és a tenger csodájánál még a Fáraó utolsó fenyegetésétől is végleg megszabadult. A szabadság azonban mégsem volt teljes, hiszen a szabadság nem csak a külső igák lerázását, hanem a belső korlátok felszabadítását is jelenti. Most ennek is eljött az ideje. Ötven nappal a fizikai szabadulás után Isten átadja a zsidó népnek a belső szabadság alkotmányát, a Tízparancsolatot. A törvények személyesen hangzanak el, az egész zsidó nép saját fülével hallja az égi hangot. Ehhez azonban a kellő felkészülés a szükséges. Mózes fel is készíti a népet: figyelmezteti őket, hogy három napig legyenek tiszták, és testben-lélekben készüljenek fel a nagy eseményre.
A felkészítés fent idézett mondatában az Örökkévaló emlékezteti a népet az Egyiptomban történt csodákra, és így folytatja: „Most pedig, ha hallgattok szavamra és megőrzitek szövetségemet…”. Szembeötlő a kérdés: Miért kell ehhez a felszólításhoz még egyszer emlékeztetni a zsidókat az egyiptomi kivonulás csodáira. Egyszerűen olvasva persze mondhatnánk azt, hogy „isten-bizonyítékként” üzen a Teremtő Mózessel, utalva a természetfölötti eseményekre, de ez a válasz nem teljesen kielégítő.
Nem voltak azok a csodák olyan régen… Alig egy éve, hogy Mózes először a Fáraó elé járult, és hogy elkezdődtek a természetfeletti csapások, és még két hónapja sincsen hogy a nép száraz lábbal vonult át a Vörös-tengeren. Ezek az élmények nyilván nagyon frissek voltak, és nagyon erős nyomot hagytak bennük. Ha mindezek után is kételyeik lettek volna, egy ilyen isteni emlékeztetés sem segíthetett volna a hitükön. Így hát mi értelme van még egyszer emlékeztetni őket az isteni csodákra, és cserében kérni, hogy legyenek a héberek az Ő hű szolgái és népe.
Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, a néhai sarkadi rabbi egészen másképp értelmezi ezt az idézetet (Ohel Slomó, Jitro) egy új megvilágításba hozva a csodák és a hit viszonyát.
A próféta így szól (Kohelet 7:20.): „Mert ember nincs igaz a földön, aki jót cselekszik és nem vétkezik.” A mondat egyszerű értelmezése, hogy nincs tökéletes ember a Földön, még a legnagyobb cádik (Igaz) is elkövet vétkeket, hibákat. Egy mélyebb értelmezésben azonban ez azt jelenti, hogy valójában senki nem lehet igaz, ha nincs meg a lehetősége a vétkezésre. Más szóval az Istenhez való ragaszkodásnak különlegessége éppen abban nyilvánul meg, hogy szabad-akaratunkból választjuk a jót. A szabad-akarathoz azonban mindenképpen az szükséges, hogy ne érzékeljük a mindenütt jelenlevő Isteni Energiát, teremtő erőt. Így tehát nem véletlen, hogy az Örökkévaló egy olyan világot teremtett, amelyben a természet burka eltakarja az istenit. Egy olyan létteret, amelyben a Természet önállónak tűnő köntöse által el van takarva a mindent léteztető és fenntartó végtelen isteni erő. Nem csoda hát, hogy nincsenek csodák. Hiszen ha Isten csodákkal borítaná fel ezt az önállónak tűnő rendet, akkor nem lenne kétségünk mindenhatósága felöl. Ebben az esetben azonban nem maradna lehetőségünk a rosszat választani, hiszen szembeöltően látnák a valódi valóságot, el veszne tehát szabad akaratunk. Így hát a szabad-akaratból fakadó tökéletes istenszolgálatnak abszolút feltétele a „csodanélküliség”.
A zsidó vallás szerint a világtörténelemben, ez a csoda nélküli állapot alapjaiban csak egyszer lett megtörve, az egyiptomi kivonulás idején. Ekkor a zsidók, és az egész világ nagyon rövid idő leforgása alatt többször is találkoztak a természetfelettivel, Istennel. Ezzel azonban alaperényüket a szabadválasztás lehetőségét veszítették el.
A fent idézet mondat éppen arra figyelmezteti a zsidókat, az erkölcsi alapok lefektetése előtti pillanatban, hogy habár eddig sok csoda volt, mostantól nem fog megtörni a természet rendje. És éppen ez lesz az, ami biztosítja, hogy Isten szolgálata teljes legyen, és hogy „lesztek az én kiváló tulajdonom mind a népek közül”.
