Isten közelsége és a világ jobbá tétele
Likuté Szichot, XXII., 138–142. old.;
XVII., 303–312. old.
Lág báOmer, az ómerszámlálás harmincharmadik napja (ijár hónap 18. napja) örömteli zsidó ünnepnap. Az örömünnepnek két fontosabb oka is van.
(1) Rabbi Akivának, Izrael legnagyobb tanítói egyikének huszonnégyezer tanítványa volt. Minthogy ezek a tanítványok nem tanúsítottak kellő tiszteletet és megbecsülést egymás iránt, mindannyian meghaltak. Ez a tragikus eseménysorozat ért véget éppen Lág báOmerkor, így tehát ezt a napot azóta is megünnepli a zsidóság.[1]
(2) Lág báOmerkor van a jórcájtja, évfordulója Simon bar Jocháj rabbi (Rásbi),[2] halálának. Ő volt korának egyik legkiválóbb bölcse és egyben a Zohár – a kabbala alapműve – szerzője. A jórcájt alkalom az ünneplésre, mert a judaizmus számára a lélek az elsődlegesen fontos, a test csak másodsorban. Az élet messze nem csak a fizikai létezés! Az igazi élet a Tóra és a micvák, az Örökkévaló szolgálata[3] – s ezek mind örökkévaló dolgok. Egy cáddik – azaz mindenestül igaz ember – jórcájtja idején az ő életének minden spirituális gyümölcse a legmagasabb szintre emeltetik fel, hogy így lehetővé váljék számára a tökéletesség elérése.[4] A jórcájt tehát örömteli idő. Rásbi külön is arra inti minden idők zsidóságát, hogy az ő jórcájtját „nagy örömmel”[5] ünnepeljék.
A Lág báOmer ünneplésének ez a két oka nem független egymástól.[6] Rásbi egyike volt rabbi Akivá öt legjobb, életben maradt tanítványának, s ők voltak azok, aki Akivá vezetése alatt „megújították a Tórát a maguk idejében”.[7] Minthogy a Rásbi istenszolgálata olyan volt, amilyen ama bizonyos huszonnégyezeré kellett volna legyen, az ő jorcájtja, amikor is életének a műve eléri a tökéletességet, éppen azon a napon van, amikor a tanítványok tömeges elhalálozása véget ért.
A tisztelet hiánya a nagy szeretet miatt
Mi volt a különbség a tanítványok istenszolgálata közt?
Rabbi Akivá úgy tanította,[8] hogy a parancsolat: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”[9], „a Tóra nagy parancsolatai közé tartozik”. A tanítványai mégis meghaltak, mert nem mutattak kellő tiszteletet és megbecsülést egymás iránt – márpedig ez a felebarát szeretetének megtagadása. Nem ismerték talán a tanítványok mesterük tanítását?
De hiszen éppen azért, mert olyan lelkes tanítványok voltak, vallottak kudarcot az egymás megfelelő megbecsülése terén. Nincsen két egyforma ember, minden tanítvány a maga módján értelmezte mestere tanítását, a maga sajátos intellektusa és karaktere szerint.[10] Így tehát minden tanítvány másképpen szolgálta az Örökkévalót: az egyik nagyon fontosnak tartotta az Örökkévaló szeretetteli szolgálatát, a másik ugyanolyan fontosnak a félelemmel vegyes tiszteletet. És olyan mélyen elmerült mindegyik a maga megközelítésében, hogy minden más módja a szolgálatnak előttük tökéletlennek tűnt.
És minthogy olyan lelkes tanítványai voltak rabbi Akivának, aki pedig sokat szólt a felebarát szeretéséről, nem volt nekik elég, hogy ők maguk egyre fejlődjenek az Örökkévaló szolgálatában… Mindegyik meg volt arról győződve, hogy az ő szolgálata az egyetlen, ami teljességgel helyesnek mondható, megpróbálta hát társait rávenni, tegyék magukévá az ő álláspontját.
S minthogy mindegyik fülig el volt foglalva a saját istenszolgálatával, egyikben se volt készség arra, hogy elfogadja a másét. Őszinte emberek voltak, nyíltak és tisztességesek, meg voltak győződve arról, hogy mindenki más istenszolgálata tökéletlen, tehát egyikük sem volt képes kellő tisztelettel viseltetni a másik iránt.
Ez a lelkesültség és makacsul egyoldalú gondolkodás az Örökkévaló szolgálatában bizony nem előzmények nélkül való rabbi Akivá istenszolgálatában sem. Ő, ahogy azt a Talmud elbeszéli,[11] egész életében arra áhítozott, hogy az Örökkévaló nevét megszentelje, akár a mártíromság árán is. A készség az áldozatra – möszirut nefes – olyan eszme, ami teljesen felemészti a személyiséget: az ember minden alkotóelemét, a lélek minden képességét igénybe veszi a möszirut nefes.
Rabbi Akivá tanítványai magukévá tették az ő ideáját a möszirut nefesről, s ez meg is látszott a viselkedésükön. Az istenszolgálatuk, a létük minden aspektusát átjárta a möszirut nefes. Ebből következett bizony az is, hogy mindegyiküket tökéletesen igénybe vette a saját egyedi istenszolgálatuk, s ez kizárt számukra minden más megközelítést.
Elvágyakozni, de mégis maradni…
Legyen bár magasztos eszme, nem elég önmagában. A möszirut nefes képes olyan eksztatikus vágyba kergetni az embert az Örökkévaló után, hogy az „elhagyja” e földet, és közelebb kerüljön az Örökkévalóhoz, s a lélek kimúlik. Ez aztán minden lehetséges kimenetelek közül a legmagasztosabb az ember számára, és mégis kudarc az istenszolgálat szempontjából, amelynek pedig az a célja, hogy az isteni dolgokkal megismertesse a világot.[12] A zsidó istenszolgálat célja, hogy ezt a testi világot az Örökkévaló lakóhelyévé tegye, hogy a fizikai létet az isteni befogadójává tegye. Ezt a cél nem szolgálja az, ha valaki maga mögött hagyja a világot abbéli vágyában, hogy eggyé legyen az Örökkévalóval. Épp az ellenkezője az igaz: ezt a vágyat arra kell „használni”, hogy még buzgóbbá tegye az embert az elsődleges küldetésben: hogy az Örökkévalót behozza ebbe a világba.
Ezért volt tehát, mondja a Talmud, hogy Akivá rabbi huszonnégyezer tanítványa meghalt, mert nem kezelték egymást tisztelettel, és „a világ elhagyatottá lett”.[13] Mert az ő istenszolgálatuk csak a möszirut nefesre terjedt ki, s a világ nélkülözte az istenit.
Az az öt tanítvány viszont, aki életben maradt, a möszirut nefest – amit mesterüktől merítettek – a világ megjobbítására koncentrálták: „Megújították a Tórát abban az időben”.[14] Nem engedték meg maguknak, hogy az Örökkévaló iránti eksztatikus vágyuk elszakítsa őket a küldetéstől: az Örökkévalót egy spirituális értelemben szikkadt világba behozni. Sőt, éppen a vágyakozásuk vezette őket arra, hogy nagyobb erőfeszítéseket tegyenek az Örökkévaló akaratának betöltésére: e világot az isteni jelenlét számára lakható hellyé tenni.
Rásbi volt az efféle istenszolgálat valóságos összegző példája. A Zohár szerzőjének, a par excellence misztikusnak, annak a gigásznak, aki még az akkori idők gigászai közt is gigász volt, bizonyára nem volt kisebb a vágyakozása az Örökkévaló után, mint az ő kollégáinak. Sőt, a társai mondják róla: „Ki is az Örökkévaló arca? Bizony nem más, hanem Simon bár Jocháj rabbi.”[15] Rásbi volt azon idők bölcsei közül a legközelebb az Örökkévalóhoz, oly annyira, hogy amint ő maga írja: „Tehozzád vagyok kötve egyetlen nagy csomóval.”[16]
Azután a Talmud is úgy beszél Rásbiról, mint akinek „a Tóra az egyetlen gondja”,[17] jelezve ezzel, hogy a földi gondoktól messze elfordulva minden érdeklődése a Tóráé volt. Amikor a rómaiak keresték, ő és a fia tizenhárom éven át rejtőzött egy barlangban magányosan.[18]
Nem pusztítani, hanem gyógyítani a világot
De Rásbi volt az is, aki világossá tette, hogy nem elég egy magasztos személyes szintet elérni, hanem szükséges, hogy az ember mások megjobbítására is törekedjék. Amikor ő és a fia, Elázár rabbi elhagyhatták végre a barlangot, Elázárt megrémítette a világ romlott spirituális állapota. Olyan magasztos szférában élt, hogy képtelen volt elfogadni az emberek mindenféle anyagi dolgokkal való bajmolódását, s így amire csak a pillantása esett, az mind elpusztult. De, mondja a Talmud, „ahol csak Elázár rabbi rombolt, Simon rabbi gyógyított utána”. [19]
Rásbi magasabb szinten állt, mint a fia, de ő felismerte, hogy az ilyen magas szintek elérésének nem szabad a világ megvetésére vezetnie az embert, hanem éppen ellenkezőleg: arra kell inspirálnia, hogy segítsen a világnak, hogy az istenit hozza belé, s így az kevésbé legyen szerencsétlen. A világot nem szabad „pusztán” hagyni.
Éppenséggel a barlangban időzés – ami lehetővé tette, hogy Rásbi ilyen magasságokba jusson[20] – vezette őt arra utóbb, hogy aktívan törekedjen mások megsegítésére. Az első dolga volt, amikor a barlangot elhagyta, hogy megkérdezze: „Hol van szükség valami gyógyításra?”[21]
A „jó név koronája”
Azt találjuk, Simon rabbi így mondta:[22] „Háromféle korona van – a Tóra koronája, a papság koronája és a királyság koronája, de a jó név koronája mindhármat felülmúlja.” A „jó név” az a név, amire valaki jótettek révén tesz szert. Rásbi, akinek a Tóra volt az egyetlen gondja, nyilván bírta a „Tóra koronáját”. Ugyanakkor ő maga mondja, hogy a Tóra tanulmányozásának végső célja akkor tekinthető elértnek, ha az embert a tanulmányai, spirituális gyümölcsei arra vezetik, hogy másokat segítsen ugyanezen az úton. Ha valakinek a vágya az Örökkévaló után nem csak a személyes kielégülést hajszolja, hanem abból a kívánságból fakad, hogy betöltse az Ő akaratát – azaz hogy ezt a fizikai világot az Ő lakóhelyévé tegye – maga ez a vágyakozás lesz az ösztönzője, hogy gyümölcseit mások segítésére használja. Személyesen közel kerülni az Örökkévalóhoz nemes vágyakozás, de még annál is nemesebb másokat segíteni ugyanehhez. A világot kell az isteni jelenlét befogadására alkalmassá tenni.
Rásbi példájának követése
Ez a Lág báOmer leckéje, azé a napé, amikor Akivá rabbi tanítványainak tömeges elhalálozása véget ért, és amely Rásbi jórcájtjának napja. Minthogy a Rásbi istenszolgálata szöges ellentéte volt annak, ami a többi tanítvány halálát okozta, az ő jórcájtja – amikor élete munkája eléri a tökéletességet – ugyanazon a napon van, mint amikor Akivá rabbi tanítványainak tömeges elhalálozása véget ért. Rásbi, aki a legszorosabb kötelékben volt az Örökkévalóval, megmutatta, hogy az igazi istenszolgálat nem merül ki abban, hogy önmagunkat közelebb hozzuk az istenihez, hanem az is beletartozik, hogy az istenit közelebb hozzuk a világhoz.
Ez utóbbinak a legszebb példája éppen Lág báOmerkor esett meg. A Zohár elbeszéli,[23] hogy Rásbi a halála napján nemcsak maga érte el a Tóra titkai[24] megértésének a legmagasabb szintjét, de meg is osztotta a tanítványaival a „szent szavakat, melyek addig nem voltak felfedve”. Ezt az utat követte ő egész életében. Korának más bölcsei is megtanulták a Tóra titkait, de nem tanították meg másoknak.[25] Rásbi fogta azt, ami addig „titok” volt, és megosztotta a tanítványaival.
Rásbi számára a kinyilatkoztatott Tóra, a rejtett Tóra és a világ – ezek mind egy voltak. Amikor Izraelben egy súlyosabb szárazság volt, Rásbi úgy hozott esőt a földre, hogy a Tórát recitálta.[26] Mert akinek „a Tóra az egyetlen gondja”, és aki azt is tudja, milyen fontos a világ hasznára fordítani a Tórát, annak a számára nem lehet különbség a világ és az isteni között.
Mi pedig példát vehetünk róla.[27] Amikor a Tórát tanulmányozzuk, az kell legyen minden gondunk – ahogy Rásbinak is az volt.[28] Amikor egy micvát végzünk, időtlen kötelékre lépünk az Örökkévalóval – így tett Rásbi is. Amikor segítünk a Tórát és a hászidizmust terjeszteni, azzal is az istenit hozzuk a világba – ahogy Rásbi is tette. És azzal, hogy követjük Rásbi példáját, a Messiás idejét hozzuk el, ahogy a Zohár mondja:[29] „Az eljövendő időben az Izrael megízleli majd az élet fáját, mely a Zohár könyve, és annak a révén jöhet majd elő száműzetéséből, kegyelem által.”
[1] Jövámot 62b., illetve Möiri kommentárja; Tur és a Sulchán Áruch (Orách Chájim 493:2.).
[2] Zohár 3:296b.; 1:218a.
[3] Lásd Igeret HáKodes 27b. levél: „Ismert dolog, hogy a cádik élete nem fizikai élet, hanem spirituális.”
[4] Uo.
[5] Pri Éc Chájim, Sáár Szfirát HáOmer, 7. fej., Széfer Hámáámárim Ádmur HáZákén 5564, a „lehovin inján hilulá d’Rásbi” 101. old.
[6] A Tórában semmi nincs ok nélkül, tehát ha ez a két esemény azonos napon történik, több kell legyen köztük a kapcsolat a puszta egybeesésnél.
[7] Jövámot (uo.); A Brésit Rábá (61:3.) és a Kohelet Rábá (11:6.) szerint az életben maradt tanítványok száma hét.
[8] Szifrá, Vájikrá (19:18.).
[9] 3Mózes 19:18
[10] Bráchot 58a., Szánhedrin 38a.; Lásd még Az atyák tanításai (2:9-10.) – Jochánán ben Zákáj rabbinak öt tanítványa volt, s ezek, amikor ő megkérdezte tőlük, szerintük „melyik az a jó út, amihez az embernek ragaszkodnia kell”, mind az öten más-más választ adtak.
[11] Bráchot 61b.
[12] Torá Or, 25b.; Or háTorá, Ácháré 538.; Likuté Szichot III., 988. old.
[13] Jövámot (uo.).
[14]Uo., lásd Torá Or, uo.
[15] Zohár 2:38a.
[16] Zohár 3:292a.
[17] Sábát 11a.
[18] Uo. 33b.
[19] Uo.
[20] A Rásbi és a fia első ízben tizenkét év után hagyták el a barlangot. Rásbi azért maga is haragudott az emberekre, mert olyan profán célokat kergetnek, s azt mondta: „elfeledkeztek az örök életről, elmerültek az ideig való életben”. Az Örökkévaló parancsára azután visszatértek a barlangba még egy esztendőre. A második alkalommal már a Rásbi gyógyított, s nem rombolt. Arról, hogy miért változott meg a Rásbi viselkedése az újabb egy évnek köszönhetően, lásd: Likuté Szichot, XVII., 309–310. old.
[21] Sábát (uo.)
[22] Ávot 4:13.; Jálkut Simoni, Kohelet, Remez 973.
[23] Idrá Zutá 287b., 291a.
[24] Szidur Ádmur HáZákén, Sáár Lág baOmer 304b. old.
[25] Zohár 3:105b.; lásd ugyancsak Pszáchim 119a.; Chágigá 13a.
[26] Zohár 3:59b.
[27] Természetesen nem vagyunk azonos spirituális szinten a Rásbival. De minthogy ő ránk hagyta örökségképpen a magasztosabb dolgok szolgálatát, képességet is kaptunk hozzá, hogy példát vehessünk róla.
[28] A Tóra ugyan normális esetben nem az „egyetlen gondunk”, de a tanulmányozására szánt időben minden mást félreteszünk, s így azokban az időkben a Tóra lesz minden gondunkká.
[29] Zohár 3:124b.; Tánjá, Igeret Hákódes, 26. levél.
