Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

 

Elnézést rabbi nem vagyok hívő. – Mondta egyszer egy zsidó, az őt agitáló rabbinak.

Nem baj. Én sem hiszek. – Válaszolt a rabbi.

De ha nem vagy hívő, akkor hogyan lehetsz rabbi? – Kérdezte a zsidó.

Abban az Istenben, amiben te nem hiszel, abban én sem hiszek. – Felelte a rabbi.

 

Aki azt állítja, hogy nem képes hinni, olyan, mint ha azt mondaná, hogy nem képes szeretni, gyűlölni, érteni, félni, vagy tudni. A hit ugyanis egy emberi képesség. Olyan, mint a szeretet, a gyűlölet, a kitartás, a lelkesedés képessége. Nincs olyan ember, aki ne rendelkezne ezekkel a képességekkel, más téma, hogy milyen a belső mérlege. Vannak, akik rideg racionalisták, mások inkább érzelmekkel fűtöttek. De az összes képesség mindenkiben meg van.

Az már egészen más kérdés, hogy mire alkalmazzuk, adott lelki képességünket. Szerethetjük a focit, a kakaós csigát, a férjünket és a szerencsejátékot egyaránt. A szeretet képessége még nem feltétlenül jelenti a szeretet tárgyának minőségi biztosítását. Hasonló a helyzet a gyűlölettel is. Lehet gyűlölni a feketéket és az indiánokat, de lehet gyűlölni a simlisséget, a gyávaságot és az erkölcstelenséget is. Az adott lelki képesség nagyon sok féle minőségű fogalomkörre alkalmazható. Az pedig, hogy egy adott lelki képességet mire és milyen minőségben használunk, ez már csak rajtunk múlik. Mi döntjük el mennyire és mire használjuk az agyunkat, milyen dolgokat kedvelünk és mitől félünk stb. Ez az első tanulság tehát, hogy a képesség mindenkiben meg van. A második pedig, hogy ne keverjük a hit képességét a hit tárgyával.

 

A hit képessége tehát mindenkiben meg van. Hiszen a gyerekkorunktól fogva hiszünk csomó mindenben, amit éppen nem tudunk intellektusunkkal biztosan körülhatárolni. Hisszük, hogy a gólya hozza a kishugit, hogy a tűzoltók erős emberek, hogy a gazdasági válság még négy évig fog tartani stb. A hit képessége tehát meg van, csak nem mindig használjuk. És hogy miért nem, talán éppen azért, mert hitünk tárgyai életünk során egyre több csalódást okoztak nekünk. Kiderült, hogy nem a gólya hozza a hugit, hogy a tűzoltók is lehetnek gyengék, hogy a válságnak még sincs vége, és így tovább. Kudarcot vallottunk és ezért egyre szkeptikusabbak vagyunk mindennel, amihez hit kell.

Azt hisszük, hogy minden hit tévhit is egyben. Ez maga azonban a legnagyobb tévhit. Ugyanis attól még, hogy intellektusunk fejlődése és gyarapodása során kiderült, hogy hit-képességünket tévhitekre alkalmaztuk, nem kell azt gondolnunk, hogy a hitnek ne lehetne hitre érdemes tárgya is. Olyan ez, mint egy gyerek, aki a szeretetben csalódik, attól még hogy naiv gyermeki szeretetét gonosz emberek irányába árasztotta, és emiatt sok csalódás érte, kár lenne ha azt gondolná, hogy nincsenek szeretetre érdemes emberek is.

Ez tehát a harmadik tanulság: A hitünkkel nem feltétlenül tévhiteknek vagyunk kitéve

Ahogy Salamon király mondta (Példabeszédek 14:15.): „Az együgyű minden szónak hisz…”. De ettől még nem minden hívő együgyű…

 

De minek is lenne szükség erre a hit dologra. Végtére a racionalitás mindenek felett… Hiszem, ha látom. Tartja a magyar közmondás. Miért nem hagyatkozunk teljesen az értelmünkre, miért nem mondjuk azt, hogy csak azt fogadjuk el, amit meg is értünk, fel is fogtunk?

Azért, mert nem tudunk mindent megérteni, és amit nem értünk meg abban csak hinni tudunk.

Más szóval: Minél kevesebbet tudok valak(m)iről, annál többet kell róla elhinnem, és minél többet tudok, annál kevesebb terület marad a hitnek. Már csak ezért is láthatjuk, hogy a kevesebb tudással és élettapasztalattal rendelkező gyerekek több dologban hisznek, mint a felnőttek.

A hit a lelkünknek egy eszköze a kapcsolatteremtésre a rajtunk kívül állókkal, csak úgy, mint az értelmünk és az érzelmeink. Addig hiszem valakiről, hogy jó szívű, amíg nincs szerencsém megtudni, megtapasztalni azt (vagy rosszabb esetben annak az ellenkezőjét).

A helyzet azonban az, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket soha sem tudunk felfogni. Nem azért mert nem vagyunk elég okosak, vagy nincs elég időnk gondolkodni, egyszerűen azért, mert olyan dolgokról van szó, amelyeket definíciójuknál fogva képtelenség felfogni. Azért van bennünk a hit képessége, mert ezekhez a dolgokhoz nem tudunk más lelki kvalitással viszonyulni, mint a hittel. A véges értelem ugyanis képtelen felfogni a végtelent.

Ez tehát a negyedik tanulság: A hit az abszolút felfoghatatlanhoz kell.

 

Ez nem azt jelenti, hogy a véges értelem nem képes eljutni arra a következése, hogy a végtelen létezik. Sőt! Sokkal logikusabb azt állítani, hogy van végtelen, mint hogy nincs. Logikusabb hogy a véges a végtelenből származik, mint hogy csak úgy magától lenne.  De ennek a végtelennek a minőségét, a tartalmát nem tudja felfogni véges értelmünk.

Logikus azt gondolni, hogy van Isten (ehhez tehát még nem kell hit), de Isten végtelenségét, esszenciális minőségét képtelenség megérteni, abban csak hinni lehet. Ez tehát az ötödik és egyben legfontosabb tanulság: A hit nem ahhoz kell, hogy elfogadjam Isten létét. Hanem ahhoz hogy elfogadjam, vannak Istennek „olyan dolgai”, amelyeket nem vagyok képes felfogni.

Ahogy Isten mondta Mózesnek (2Mózes 33:20-23.): „Nem láthatod színemet… látni fogod hátamat, de színem nem látható.”

 

Így aztán az a helyzet, hogy minél többet gondolkodunk és értünk meg abból ami körülöttünk van, annál szofisztikáltabbá válhatnak kételyeink és kérdéseink, és így végső soron maga a hitünk is. A tudós ember nem távolodik a hit valódi tárgyától, hanem közeledik hozzá.

Ezért aztán a zsidó vallás szerint a hitnek nem hogy nem ellentéte a kétely és a tudni és érteni vágyás, hanem épp ellenkezőleg, az alapja.

 

Nincs erre szemléletesebb példánk, mint a hívők legnagyobbja, maga Mózes.

Múlt heti szakaszunkban Isten megkéri Mózest, hogy menjen, keresse fel Egyiptom uralkodóját, és követelje a zsidó nép szabadságát. Mózes teljes hittel ezt meg is teszi, de nem hogy ezzel nem éri el a várt eredményt, hanem épp hogy a zsidó rabszolganép sorsát fordítja rosszabbra. A Fáraó, még keményebb munkafeltételeket szab büntetésül.

Mózes erre a szakasz végén kérdést szegez Istenhez: „Uram miért bántál rosszul a néppel, minek is küldtél engem? Amióta bementem Fáraóhoz, hogy szóljak nevedben, gonoszul bánik e néppel; de megmenteni, nem mentetted meg népedet.” (2Mózes 5:22-23.) Majd e heti szakaszunk elején Isten így válaszol neki: „Én vagyok az Örökkévaló! Megjelentem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak mint Isten, Mindenható, de nevemet: י-ה-ו-ה (J-H-V-H, Tetragramaton), nem ismertettem meg velük.” (2Mózes 6:2-3.) Más szóval Isten azt akarta mondani Mózesnek, hogy még az ő fantasztikus képességei mellett is vannak olyan területek, amelyeket nem fog megérteni, a végtelent jelképező négybetűs istennév még számára is megfejthetetlen.

Mózesnek tehát kérdései, kételyei voltak, de nem hogy nem volt emiatt kevésbé hívő. Épp ellenkezőleg ez bizonyította a hitét. Hiszen a hit éppen oda kell, ahol a kognitív értelem már kevés. A végtelenhez.

 

 

Azt mesélik, hogy egyszer egy haszid a Rebbéhez járult és elsírta fájdalmát: „Rebbe, gyenge vagyok hitemben, kérdéseim, kételyeim vannak.” „És mi ezzel a baj?” – Kérdezte a Rebbe. „Hát hogy ez még csak nem is zavar…”. „És azzal mi a baj?” – kérdezte tovább és tovább a Rebbe, egészen addig, amíg a haszid el nem ájult. A történet magyarázata az, hogy a kétely, és az azzal járó aggodalom, nem hogy a hit hiányának, hanem ellenkezőleg a hit létének a bizonysága.

 

[Források: Derech Micvotechá, Háámánát Elokut, Likuté Torá Smot- Váérá, Likuté Szichot]