Házasság
A házasság tízparancsolata
Esther Piekarski
A „házasság” mint fogalom és mint szókép a judaizmusban egyáltalán nem csak a férfi és nő közötti kapcsolatra alkalmaztatik; a Teremtőnkkel való kapcsolatunk is „házasság”. Az Istennel való „házassági évfordulónk” a Sávuot ünnepe, annak a napnak az emlékezetére, amikor a Tórát kaptuk. És ahogy a házasságnak is folytonos megújulás kell, úgy kell megújítanunk „házasságunkat” az Örökkévalóval évről évre, ahogy újra meg újra „megéljük” a Tóra-adást.
A Tórát a nép közösségként kapta: férfiak, asszonyok és gyerekek együtt, és úgy tanították nekünk, hogy a Sínai-hegy maga is, a legkisebb, legszerényebb minden hegyek között, mintegy esküvői sátorként, chüpeként magasodott ott a fejünk fölé. Amikor megkaptuk a Tóra alapját jelentő Tízparancsolatot, az olyan volt, mint a házassági levél, a kötubá megkötése, mely a szeretetünk, az elköteleződésünk, a tiszteletünk és a kölcsönös felelősség kifejezője a kapcsolatban.
Valahányszor egy jegyespár házasságot köt, megáll az esküvői sátor alatt, voltaképpen újraéli az Örökkévalóval kötött „nászunk” napját, azt a napot, amikor a Tízparancsolatot megkaptuk. Nyilvánvaló tehát, hogy ha mélyebben beletekintünk e parancsolatokba, ott nem csak spirituális jótanácsokra lelünk a házasság gazdagítására, hanem bizony fontos gyakorlati, „hétköznapi” vezérfonalra is.
A tízparancsolat
(1) Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a szolgaság házából! (2Mózes 20:2.)
Mi tagadás, igen sok olyan emberrel találkoztam a házaspároknak tartott foglalkozások és tanácsadások alkalmával, aki nem volt egészen biztos abban, hogy azzal kötött házasságot, akivel kellett volna. Volt köztük olyan, aki évtizedek óta élt házasságban, de még mindig nem volt teljesen biztos a döntése helyességében. Olyan is akad, aki hol így érzi, hol úgy, egy darabig biztos benne, aztán felüti fejét a kétely. „Nem siettem-e el, nem voltam-e éretlen még erre, mikor beleugrottam? Ő az igazi? Nem lehet, hogy mással boldogabb volnék? Nem fejlődtünk-e azóta más irányban, nem lettünk-e más emberré a hosszú évek alatt, mióta összeházasodtunk?”
De igen, éretlen fejjel kötöttél házasságot, és nincs azzal semmi baj. Akkor találkoztatok, amikor még fiatalabb, rugalmasabb voltál, együtt nőhettetek fel. Mind a ketten változtatok és fejlődtetek a házasságkötéstek óta, de ha sikerült egymást bevonni a változásba és a fejlődésbe is, azok csak arra szolgáltak, hogy még érdekesebbé legyetek egymás számára.
Szögezzük le világosan: a kétség képes megölni bármilyen jó házasságot. Hát még mire képes egy ingatag házassággal, elgondolni is rossz… Nem egy olyan asszony fordult elő a praxisomban, aki csak azután tudott elégedettséggel gondolni a házasságára, hogy felismerte és elismerte: „Ez az én férjem. Őt választottam házastársamul.” És amint ezt a döntést elismerték és felismerték, jön vele a felismerés, hogy ez az ember egyben az is, akivel együtt akarok maradni, dolgozni, élni, gyermeket nevelni, kifizetni a számlákat, kitalálni, hogy mi legyen, együtt megöregedni – vele, és csakis vele.
Az első parancsolat első szava az Ánochi. Ez a szó az egyiptomi nyelvből van, és azt jelenti: „én”. Vajon miért indítaná az Isten a Tórát, a Tízparancsolat közül is a legelsőt idegen nyelvű szóval, nem pedig héberrel?
Abban az időben mi, a zsidó nép éppen csak kijöttünk Egyiptomból. Beszéltük ugyan a saját nyelvünket is, a hébert, de az egyiptomit ugyancsak használtuk. Az Isten úgy döntött, a leginkább közös nyelvezettel élve szól hozzánk – a lehető legközérthetőbben, olyan nyelvezettel, ami alkalmas egy kapcsolat megalapozására.
Lehet olyan idő az asszony életében, amikor úgy érzi: „Nem is egy világból valók vagyunk.” De némi erőfeszítéssel, egy kis elszánással lehet közös alapot találni. Ha egy ideig „idegen nyelvet” kell beszélned, tegyél úgy.
Az Ánochi – „Én” – alkalmazása arra tanít minket, hogy az Isten saját magát, az Ő leglényegét adta bele a Tórába. A mi leckénk az, hogy ehhez hasonlóan nekünk magunknak is bele kell bizony adnunk a szívünket-lelkünket a házasságba.
„Aki kihozott téged Egyiptomból”
Miért emlékeztet az Isten minket folyton arra, honnan jöttünk? Olyan kellemes újra meg újra meghallgatni, hogy rabszolgák voltunk? Nem lehetne egyszerűen csak megfeledkezni róla, és „továbblépni”?
Mindannyian jöttünk valahonnét. Persze nagyon jó volna új élettel kezdeni a házasságban, csecsemőkori „tiszta lappal”, semmi teherrel – de a tény az, hogy mindannyian magunkkal cipeljük a házasságba a hátterünket, a gyermekkorunkat, a szokásainkat, az elvárásainkat, a különbségeinket, sőt akár – Isten őrizzen! – traumákat is. Ha van olyasmi a múltunkban, amivel foglalkozni kell, akkor azzal valóban foglalkozni kell, nem pedig a szőnyeg alá söpörni. Amit ma a szőnyeg alá söprünk, az holnapra nagyobb lesz, jövő hétre és tíz év múlva pedig még nagyobb. Előbb vagy utóbb elő kell szedni onnan, meg kell vizsgálni, és elrendezni. Márpedig jobb előbb, mint utóbb. Komoly sérelmeket okozhatunk magunknak és a családunknak azzal, ha a szőnyeg alatt őrizgetjük a szemetet.
Amíg el nem ismerjük a saját terheinket, nagy a kísértés, hogy minden bizonytalanságunkért a férjünket hibáztassuk. Nincs-e véletlenül bennünk magunkban valami, amivel foglalkozni kellenék, valami régről?
Nemcsak nekünk van múltunk. A férjünknek is van, más otthonból jött, más iskolába járt, talán más kultúrában nőtt fel. Akármennyire hasonlónak látjuk is egymást, attól még lesznek köztünk különbségek. Sok asszony bosszankodik az ura mulasztásai, ilyen vagy olyan húzásai miatt, mert azt mondja magában: „ezt aztán igazán tudnia kellett volna”. Mondjuk a mi otthonunkban a születésnap ünneplésének az volt a módja, hogy az ünnepeltet tortával és ajándékokkal köszöntötték föl. Az ő otthonában azonban másképpen zajlottak a dolgok. Ha tehát sosem közöltük vele, mit várunk mi egy születésnaptól, nincs jogunk felháborodni azon, hogy neki nem jut eszébe a torta és az ajándékok. Mindenkinek számításba kell vennie szüntelenül a másik múltját is!
(2) Ne legyenek neked idegen isteneid színem előtt! (2Mózes 20:3.)
Nem nézni más férfiakra, és nem hasonlítgatni a férjünket mások férjéhez…
Nemrégiben ismeretlen asszony hívott telefonon. Boldogtalannak érezte magát, beszélni akart valakivel. Sok éve él már házasságban, de csak mostanában fedezte fel, hogy az ő férje nem olyan okos, nem olyan kifinomult, nem olyan jól nevelt, nem olyan okos, mint…
Ahogy hallgattam, egyre feltűnőbb lett, hogy a mondatai végéről mindig lemarad valami. „Nem olyan jó, mint…” „Mint ki?” – kérdeztem végül.
Nem felelt. Tovább erősködtem, aztán megkérdeztem tőle, nem volt-e véletlenül mostanában közös programjuk valamelyik baráti házaspárral? „Ó, hát láttál bennünket az étteremben!” – sikkantotta a telefonba, és nagyon meglepettnek tűnt. (Azt sem tudtam, kivel beszélek.)
Biztosítottam őt, hogy szó sincs róla, csak hát – mondtam neki – eléggé világos volt a szavaiból, hogy a férjét valaki nagyon is létező másikkal hasonlítgatja össze. Megkértem, avasson be a történtekbe.
Sóvárgás volt a hangjában, ahogy elmesélte a közös vacsorát, hogy az étteremben hogyan segítette le a barátnője kabátját a férje, hogyan húzta ki neki a széket – az ő férje ügyet sem vetett az ő kényelmére. A barátnő férje ügyesen rendelt, azt is pontosan tudta, mit szeret a felesége, és mit nem. Az ő férje tőle várta, hogy rendeljen helyette, és még fennhangon közölte is, hogy ki nem állhatja a „flancos kaját”. Aztán még mondott valami sértőt azokról, akik hajlandóak steaknél és sültkrumplinál egyebet is enni. A „másik” szórakoztató volt és gyöngéd, az ő férje bunkó volt a pincérrel, és még csak észre se vette. A „másik” kívülről fújta a borlapot, és mindent tudott a borokról! Az asszony hazafelé szörnyen csalódottnak érezte magát a férje miatt.
Ez persze abszurdum. A jó férj nem ott kezdődik, hogy kívülről fújja a borlapot. Sőt, ennek akár az ellenkezőjét is el lehetne mondani…
Koncentráljunk a jóra, ami a férjünkben megvan, arra, ami igazán számít. Azzal, hogy elismerjük ezeket, meg is erősítjük őket. Legyünk hálásak például azért a türelemért, amit a gyerekekkel való együtt tanulásban tanúsít, és a köszönetünk meg fogja erősíteni benne ezt a tulajdonságát. Ismerjük el és erősítsük meg a jót.
Az összehasonlítgatásból csak a baj lehet. Ez a te férjed, nincs belőle másik!
(3) Ne vedd az Örökkévalónak, a te Istenednek nevét hiába a te szádra! (2Mózes 20:7.)
Elérkeztünk a hármadik részhez, és itt némiképp megbonyolódik a dolog.
Ne beszélj a te férjedről nemtörődöm módon, vagy szükségtelenül.
Mindannyiunkban van hajlandóság arra, hogy a férjünkről olykor csipkelődve, tréfálkozva szóljunk. Miért? Mi az értelme? Mi jót hozhat?
Férj és feleség közösen indulnak bevásárolni. A szupermarketben, már a pénztárnál, az asszonynak eszébe jut, hogy lemaradt valami a bevásárlólistáról. Kedvesen megkéri drága férjurát, legyen olyan jó, menjen vissza, és hozzon egy dobozzal a kedvenc kukoricapelyhéből. Bosszankodva nézi, ahogy a kedves férj fel-alá csámpázik a sorok között (keresi ugye a nej kedvencét, amiről az megfeledkezett…) – megjárta már a sajtos pultot, a mirelitekeket, a zöldséget, a tisztítószereket –, majd odafordul a sorban mögötte álló asszonyhoz, cinkosan rákacsint, és azt mondja: „Na tessék, ez az én férjem! Kukoricapehelyért küldtem, erre bejárja az egész mindenséget! Férfiak!” Mire jó ez? Mi célt szolgálnak ezek a szavak? Mire kell ez a leereszkedő, férjalázó tónus?
Szükségünk van arra, hogy hangot adhassunk az érzéseinkek. Jól esik hallani, hogy mások ugyanolyan problémákkal küszködnek – hogy egy viselkedésminta nem személyesen ellenünk irányul, hanem hát ilyen a „tipikus férfi”. Ezért szoktam nagyon is bátorítani az asszonyokat, hogy legyen mindenkinek maspiája (személyes spirituális mentora), bizalmas barátnője, valaki, akivel szabadon beszélhet. Szükségünk van arra, hogy időről időre feltárjuk a szívünket mások előtt. Kimondottan egészséges, ha van olyan megbízható barátnőnk, aki valóban közel áll hozzánk, és akivel nyugodtan megbeszélhetünk olyan intim dolgokat, amik ránk nehezednek. Az efféle beszélgetés nem üres időtöltés. Határozott célja van, nem pedig arra való, hogy minden tiszteletet nélkülöző módon kitárgyaljuk a férjünket. Micsoda különbség ez ahhoz képes, hogy nyilvánosan megszégyenítjük, hányaveti tónusban pletykálunk róla idegenekkel!
Egy alkalommal alig egy éve megesküdött házaspár keresett fel. Nagy megrázkódtatás érte őket, kiderült, hogy az asszony szülővárosában nagyban terjed a pletyka, miszerint válni készülnek. Sajnos ők értesüktek erről utoljára, és a valóságban semmi sem volt igaz az egészből. A szóbeszéd forrására hamarosan fény derült.
Az ifjú feleség nagyon fiatalon lett asszonnyá, új életüket Izraelben, a férj hazájában élik. Az esküvő után egyszerre szakadt a nyakába a nagy feladat: megtanulni az idegen nyelvet, elsajátítani egy teljesen más kultúrát, messze az otthontól és mindenkitől, akit ismert, ugyanakkor meg kellett szoknia a házaséletet is. Ez önmagában sem kis teher, és persze éltek át egymással nehezebb időket is.
Nem sokkal a költözésük után telefonhívást kapott hazulról, egy barátjától. Ahogy meghallotta a vonalban a régi jó ismerős hangot, nagyon erősen rátört a honvágy. Megengedte magának azt a luxust, hogy a vele jóformán egykorú, ugyancsak nagyon fiatal, de még hajadon, diáklány barátnőjének elsírja szíve minden bánatát. Elpanaszolta, mennyire magányos, mennyire hiányzik az otthona, és persze azt is, milyen nehéz hozzászokni a nagy változásokhoz.
A mindenféle élettapasztalat híján lévő diáklány nyilvánvalóan nem az, akivel az ilyet meg kell osztani – teljesen kétségbeesve tette le a telefont. Ez a teher nem az ő vállaira volt méretezve. Megosztotta tehát másokkal. Elpanaszolta az édesanyjának, hogy a barátnője házassága boldogtalan, haza szeretne költözni. Nem kellett hozzá sok, hogy a válásról szóló pletyka elterjedjen az ismerősök között, annál is könnyebben, minthogy az amerikai ismerősök közül senki sem találkozott hősnőnkkel a házasságkötése óta. Valójában a maga módján nagyon is jól vette a váltást, átvészelte a kezdeti nehézségeket, és a férjével azóta is Izraelben élnek.
Szerencsére ez a házaspár azóta is boldogan él együtt, de egy leckével gazdagabbak lettek. Nagyon ügyelnünk kell rá, hogy csakis előre tisztázott céllal osszuk meg másokkal az intim magánügyeinket, és hogy bölcsen megválogassuk, kivel beszélünk róluk, mikor és hol!
(4) Emlékezz a sábátra, és azt szenteld meg! (2Mózes 20:8.)
Emlékezz!
A boldog visszaemlékezés jó dolog. Alkoss pozitív emlékeket tudatosan a családodnak és magadnak is, ennek kiváló segítsége az idő, amit együtt töltötök, egy mosoly, egy levél, egy kép, egy születésnapi party. A család közös ügyei mind nagyszerű emléklehetőségek. Tedd be őket az „emlékbankodba”, és vedd elő, amikor dolgaid nehézre fordulnak. Gondoskodj arról, hogy a gyermekeidnek is legyen mit megosztaniuk emlékből. Valamiféle jó emlékei mindannyiunknak vannak, amiket még gyerekkorunkból gyűjtöttünk, s ezek az élet különféle szakaszaiban felszínre tudnak törni, hogy erőt adjanak nekünk. Alkoss ilyeneket a közösen megélt házaséletről is. Engedd meg magadnak, bátorítsd magad, hogy csak nyugodtan időzz el a jó idők emlékén!
Egyszer volt alkalmam beszélni egy asszonnyal, aki a válást fontolgató párokkal foglalkozik. Szerettem volna segíteni pároknak kibékülni, mielőtt olyan tragikus és végső dolgok felé fordulnának, mint a válás. Azt mondta nekem, meg tudja mondani, hogy van-e még remény a békítésre, vagy nincs. Elbeszélget velük, és megkérdezi: „Hogyan ismerkedtetek meg?” Ha a válasz egy kis mosollyal indul, vagy megcsillan a szemükben valami pozitív érzelem, tudja, hogy még van remény. Ha azt mondják, nem emlékeznek rá, vagy csak visszanéznek rá, üveseg szemmel…
Tartsd meg! [Szó szerint: „Őrizd meg!”]
Sábesz az a nap, ami megerősíti a kötelékünket az Istennel, ilyenkor szentelünk időt spirituális tevékenységeknek, megfeledkezve az „újabb nap, újabb dollárok” alapelvről.
Teremts időt a házasságodra! Vegyél ki egy „szabadnapot”, egy estét, amiben nincs telefon, kapucsengő vagy más zavaró tényezők.
Egy nagyon elfoglalt férfi mindig csak ígérgette a feleségének, hogy kerít időt, amit kettesben tölthetnek, de sosem lett belőle semmi. „Most nem tudok időt szakítani a napomból” – mondta mindig. A nőnek nem volt kétsége afelől, hogy igazán sok fontos dolga van a férjének, és tényleg azért olyan elfoglalt. Egy nap azzal fogadt az asszony a férjét, hogy az egyik legnagyobb támogatója kereste telefonon: a közelben tesz látogatást, és találkozni szeretne vele. Elmondta a férjének, hogy a hotel halljában, ahol a támogatója megszállt, megbeszélt a férje számára egy találkozót. A férje pontosan és nagy hálával beírta a találkozót a naptárába. Amikor elment a találkozóra, amire két órát szánt, a felesége volt az, aki várt rá. Azt mondta: „Én vagyok a te legnagyobb támogatód. Szükségem van valamennyi időre, amit veled tölthetek.”
Ne feledkezzünk el róla, ki a legnagyobb támogatónk, adjunk neki időt és figyelmet, amit igényel és meg is érdemel. Ebből a kapcsolatunk egészen bizonyosan profitálni fog.
Megszentelni és szentté tenni
Mi teszi a házasságunkat gazdagabbá, erősebbé, és hosszabbá? Fel kell fedeznünk, hogy a házasságunkban van még egy harmadik partner is: az Örökkévaló. A szentség a legfontosabb szó egy zsidó házasságban. Kezeld a házasságodat úgy, mint szent egységet!
A házasság nem csak kettőtöké. Nem abból áll, hogy neked vagy neki mire van szüksége. Róla, rólad és az Istenről egyszerre szól. Mit szeretne az Isten? Ha mindketten arra figyelnétek, hogy örömet szerezzetek Neki, azzal magatoknak és egymásnak is kedveznétek.
A szentség (kedusá) egy házasságban saját jogon is külön téma. Egyet nem szabad elfelejtenünk: a chupá alatti egységbe az Örökkévaló is meg volt hívva, így lett törvényes házassággá „Mózes és Izrael törvényei szerint”. Addig, amíg megbecsüljük és fenntartjuk ezt a szövetséget, a mindennapi életünk részévé tesszük, kiérdemeljük, hogy az otthonunkat megáldja az Isten.
(5) Tiszteld az édesapádat és édesanyádat! (2Mózes 20:12.)
Ezt szó szerint vedd! Tiszteld a szüleidet és a rokonaidat, felmenőidet! Olykor nehéz lehet, ezért parancsolat. De ha ezt az erőfeszítést megteszed, tiszteled a szüleidet, neked és gyermekeidnek is hasznára lesz.
Létezik persze túlságos közelség is. A házasságkötés után a házasfelek érdeklődésének, figyelmének elsődleges fókuszában a házastárs kell legyen, nem pedig a mama. Ha egyensúlyban van, az erős és egészséges kapcsolat az idősebb generációval hasznos mindenkinek a családban.
A szüleink iránti tiszteletet – főként amikor elérik az idősebb kort – meg kell tanulnunk, hogy megadjuk nekik azt, amire szükségük van, amit szeretnének, és nem azt, amiről mi gondoljuk, hogy szükségünk lenne rá, ha a helyükben lennénk. Koruk előtti főhajtásképpen tisztelettel kell kezelnünk a hóbortjaikat is.
Ahogy megtanuljuk tisztelni és megbecsülni szüleink kívánságait – még ha számunkra nincs is igazán értelmük –, meg kell tanulnunk tisztelni a házastársunk kívánságait is. Nem egy hívást kaptak fériaktól és nőktől is (a tanácsadásokról érdeklődtek), azt kérték tőlem, győzzem meg hitvesüket, hogy az ő szemszögükből lássák a dolgaikat. Az emberek különbözőek. Sokkal okosabb és praktikusabb is erőfeszítést tenni azért, hogy el tudjuk fogadni a különbségeket, mint megpróbálni eltörölni őket.
(6) Ne ölj! (2Mózes 20:13.)
Ibn Ezra Tóra-kommentátor azt mondja, a gyilkosság tilalma így értendő: „akár a kezeddel, akár a nyelveddel”. Azaz a fizikai bántalmazás és a szóbeli is tilos!
Amikor kegyetlenül szólsz valakivel, gyilkolod a személyiségét, rombolod a karakterét. A virágzás helyett aszályt hozol rá.
Bizonyára tapasztaltál már ilyet. Egy tehetséges, boldog és társaságkedvelő férfi vagy nő visszahúzódó lesz a házasságkötése után, mintha valaki elvette volna az önbizalmát. (Ha ez történik valakivel, akit ismersz, könnyen lehet, hogy szavakkal vagy akár fizikailag is bántalmazzák.) Az első számú ajándék egy házasságban az önbecsülés, amit a házastársunktól kapunk meg, aki bízik bennünk. A házastársunk magatartása építő lehet, de – Isten őrizzen tőle! – romboló is. Kritikus, ellenséges környezetben élni gyilkos dolog. Szerelemben, elfogadásban élni és támaszt kapni, az bizony építi az önbecsülést, s előkészíti a sikert az élet minden területén.
Házastársként fel kell ismerned a hatalmat, amit a kezedben tartasz. Ne sajnáld az erőfeszítést, bátorítsd a másikat, őszinte bókokkal kedveskedj, fejezd ki a ragaszkodásodat. Ellopni valaki önbecsülését szóbeli kegyetlenkedéssel, az a gyilkossággal azonos, önbecsülést támasztani másokban, az viszont olyan, mintha életet adtál volna neki.
Ne ölj: ne öld meg a személyiségét , a sikerre való képességét. Minden férj és feleség lehet jó „szurkolócsapata” a másiknak.
(7) Légy hűséges! (2Mózes 20:13.)
Mit is jelent hűségesnek lenni? Akkan felismerését, hogy vannak a házasságnak is privát területei. meg azt, hogy nem fedünk fel bizalms titkokat a nagy nyilvánosság előtt – az árulás lenne. Mind a férfinak, mind a nőnek tisztelnie kell a privát szférát és a privát időt, éspedig szentként, s gondoskodni róla, hogy ami ott történik, az ott is maradjon. E a bizalom alapja.
Egy férfi a munkahelyén meghallotta, hogy munkatársai egy férj és felesége közti incidensről pusmognak. Hallgatta őket, ahogy nevetnek a történeten, és lassan elvörösödött. Felismerte a történetet. Az ő otthonában történt. Róla beszéltek!
Rájött, hogy a felesége nyilván elmondta a történetet egy barátnőjének, aki elmondta a férjének, aki most megosztotta a munkatársával ezt a sokszorosan bizalmas esetet. A férj számára ez a bizalom teljes hiányáról árulkodott a felesége részéről, a szövetség elárulásának, majdnem lehetetlen volt meggyőzni arról, hogy menjen vissza a feleségéhez.
(8) Ne lopj! (2Mózes 20:13.)
Megadni azt az elismerést, ami jár, nem kerül semmibe, de a világot is meg lehet kapni érte!
Egy ismerősöm több év tanulása után megszerezte a diplomáját. Amikor gratuláltak neki, így felelt: „Az elismerés a feleségemnek jár. Ő tartott el a plussz munkákkal, amiket bevállalt, hogy tanulni tudjak. Elvitte a gyerekeket játszani, hogy tanulhassak.”
Ismerek olyan előadót, aki minden beszédét azzal kezdi, hogy köszönetet mond a férjének. Hiszen ő ott állhat, gyönyörűen, nyugodtan, jól felkészülve, míg otthon a férj fekteti le a gyerekeket. Az elismerést, amit kap, megosztja a férjével.
(9) Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúságot! (2Mózes 20:13.)
Ez a parancsolat, mely az igazmondásra szólít fel, arra figyelmeztet minket, hogy őszinték és nyíltak legyünk a házassági kommunikációban.
Beszélni kell! Mondd el, ami bánt. Kérve kérlek, mondd ki! A chüpe alatt senki se kapja meg a profétaság ajándékát. Nem egy asszony gondolja, tévesen: „Ha a férjem igazán szeretne, tudná, mi bánt.” Egy frászt! Ha te tényleg szereted őt, akkor megmondod neki, éspedig egyenesen és udvariasan. A férjre persze ugyanez áll, fordítva.
Ne vádaskodj – mond meg, mi bánt. Ragaszkodj az „énnel” kezdődő mondatokhoz: „Rosszul érzem magam attól, hogy…” és „Attól tartok, hogy…”
Valahányszor valamit megtartasz magadnak, ami bánt és zavar, újabb sor téglával növeled a magad építette falat. Eleinte még, ha úgy akarod, át tudsz lépni rajta. Idővel már ugranod kell. Ugyan, gondolod magadban, ekkora falat bátran át tudok ugrani, ha akarom. Csakhogy hamarosan létrára lesz már szükség, bár még mindig át tudsz kerülni a másik oldalra, ha akarsz. Ahogy telnek az évek, s te egyik sort rakod a másik után, a fal nőttön nő, s olyan áthatolhatatlanná lesz, hogy már akkor sem tudsz a másik oldalára kerülni, amikor szeretnél. Tragikus módon a kommunikáció útja ilyenkorra már teljesen elzáródott a sok-sok „ügytől”. Az egyik kisebb, a másik nagyobb. Olyan „ügyek”, amikről soha szó sem esett, amiket nem kezeltetek. Gyakorlattal és sok-sok erőfeszítéssel a falat ekkor is le lehet bontani, az élet bármely szakaszában, de csak gondold meg, mennyivel gyümölcsözőbb és fájdalommentesebb, ha egyáltalán fel sem építed!
(10) Ne kívánd! (2Mózes 20:14.)
Ne légy féltékeny!
Ugyan ki lenne féltékeny a tulajdon férjére? Márpedig sok asszony az.
Sok-sok esetben, különösen ha az asszony egyedül van otthon a gyerekekkel, és a férje jár munkába, az asszony féltékeny a férje szabadságára. A férj akkor jön-megy, amikor akar, az asszonynak meg csak ahhoz is, hogy az ajtón kiléphessen, kell előbb egy babyszitter, no meg vagy ezer más apróság előkészületben. A férfi csak odaveti: „Elmentem, drágám”, és csapódik az ajtó. Ha a férj a munkahelyén túlórázik, s a felesége otthon egyedül marad a vacsorával, a házimunkával, a fürdetéssel és lefekvéssel, az féltékenységhez és keserűséghez vezethet.
Egyetlen férjnek sem szabadna elfelejtenie, milyen terhet visel a felesége, és segítenie kell mindig, amiben csak tud. Raádásul értékelnie és megértenie is kellene őt. A szóbeli elismerés egymagában is képes felderíteni az asszony életét, olyannyira, hogy azt el se tudnánk képzelni.
Egyetlen asszonynak sem volna szabad megfeledkeznie arról, hogy ha boldogtalan és keserűségeket táplál magában, elsősorban a férjével kellene leülnie és megbeszélni, másodsorban egy mentorral, segítővel, és megtalálni a módját, hogy elégedettnek és keserűségektől mentesnek érezhesse magát. Talán el kéne járnia hazulról, más asszonyok társaságban időzni? Talán munkát kellene vállalnia, részidőben? Vagy éppen kevesebbet dolgozni, vagy otthon maradni, egy kis időre, vagy valamely más területen csökkentenie a rá nehezedő terheken? Talán segítségre van szüksége a házban, vagy a mostani segítsége nem elég hatékony? Talán csak egy barátnője akarja elhitetni vele, hogy rosszul kell éreznie magát? Az anyós ármánykodik? Némi belátással és beszélgetéssel nyomára juthat, mire van igazán szüksége, és hogyan szerezheti azt meg a gyermekei kára nélkül, hogy ne kelljen továbbra is féltékenykednie a férjére.
* * *
A tízparancsolat az életünk minden területére és helyzetére alkalmazható. Ha gondosan és alaposan a mélyükre tekintünk, ha ragaszkodunk hozzájuk, először is magunkat tudjuk kiigazítani általuk, s aztán meglesz arra is a képességünk, hogy a körülöttünk lévő világot kiigazítsuk. Minél hamarabb tudjuk betölteni a tízparancsolatot – szó szerint és képletesen is – annál hamarabb jön a Messiás, és mi megváltatunk, legyen minél hamarabb!
