ÓMERSZÁMLÁLÁS
Az áldás szövege:
בָּרוּךְ אַתָּה ה’ אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם, אֲשֶׁר קִדְּשָׁנוּ בְּמִצְוֹתָיו וְצִוָנוּ על ספירת העמר.
Báruch Átá Ádonáj Elohénu melech háolám, áser kidsánu bemicvotáv, vecivánu ál szfirát háomer.
Áldott vagy Te, örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, aki megszentelt minket parancsolataival és elrendelte az ómer számlálását.
Az áldás után a nap számát mondjuk:
Hájom … jom sehem … báomer. – Ma van az ómerszámlálás … napja, ami … hét és … nap.
Majd egy lezáró könyörgés következik:
הרחמן הוא יחזיר לנו עבודת בית המקדש למקומה במהרה בימינו אמן סלה.
Háráchámán hu jáchzir lánu ávodát bét hámikdás bimherá vejáménu ámen szelá.
A Kegyelmes állítsa vissza a szentélyszolgálatot minél hamarabb, még napjainkban, ámen, szelá.
Bár maga a micva egy perc alatt teljesíthető, ezért első látásra könnyen betarthatónak tűnik, mégsem ennyire egyszerű, hiszen heteken keresztül minden este emlékeznünk kell a számolás szükségességére. Manapság ez igazán nem okozhat nehézséget, hiszen számos manuális módszer, telefonos applikáció, valamint e-mailes figyelmeztető szolgáltatás áll rendelkezésünkre. A zsinagógákban az esti ima végén mindig sort kerítenek a számolásra.
Április 20. – 15, ami két hét és egy nap
Április 21. – 16, ami két hét és két nap
Április 22. – 17, ami két hét és három nap
Április 23. – 18, ami két hét és négy nap
Április 24. – 19, ami két hét és öt nap
Április 25. – 20, ami két hét és hat nap
Április 26. – 21, ami három hét
Báruch rabbi nyugodt, kimért ember volt, imádkozás közben alig mozdult, szombati asztalánál kihúzott háttal, királyi pózban ült. Vele szemben a berdicsevi Lévi Jicchák rabbi csupa tűz és mozgás volt, imádkozás közben pörgött, táncolt, ugrált. A szombati asztalánál különösen vigyáznia kellett az embernek, bármikor elkaphatta a vallásos hevület. Előfordult például, hogy a péntek esti kidus közben felugrott, és a levegőbe dobta a kezében tartott teli serleget, aminek a tartalma aztán az asztaltársaság fején vagy ölében landolt.
Lévi Jicchák rabbi nagyon szeretett volna egy szombatot a Báál Sém Tov unokájánál, Báruch rabbinál tölteni, és végül el is érte, hogy meghívást kapott. „Eljöhetsz” – mondta Báruch rabbi – „Ám az én otthonomban úgy kell viselkedned, ahogy én látom jónak. Különösen fontos, hogy az asztalnál, a családom jelenlétében illendően ülj.” Lévi Jicchák rabbi elgondolkozott, majd így szólt: „Csakis egy módon tudok eleget tenni ennek a kérésnek, ha nem nyitom ki a számat. Még imádkozni sem fogok, csupán ámennel felelek majd az áldásokra. Ugyanis ahogy imádkozni kezdek, többé nem vagyok önmagam, az eksztázis magával ragad. Ne bízz meg a kidus elmondásával, hagyd, hogy teljesen néma maradjak, csak így vagyok képes uralkodni a tetteimen.”
A két nagyszerű cádik megegyezett, és Lévi Jicchák rabbi péntek délután meg is érkezett Báruch rabbihoz, hogy nála töltse a szombatot. Az imák alatt csak ámennel felelt és amikor már az asztal körül ültek, akkor sem nyitotta ki a száját, csak áment mondott az áldásokra. Minden jól ment egészen addig, amíg fel nem szolgálták az első fogást, a halat. Báruch rabbi egyik tanítványa körbejárt az asztal körül, és mindenkitől megkérdezte, hogy édes vagy inkább sós változatot szeretne-e a halból. „Szereti az édes halat?” – kérdezte a gyanútlan tanítvány Lévi Jicchák rabbitól. Szegénynek ez lett a veszte, amint válaszra nyitotta a száját, megállíthatatlanul dőlni kezdtek belőle a szavak: „Hogy szeretem-e a halat? Istent szeretem! Csakis az Örökkévalót szeretem!” – azzal máris a spirituális eksztázis állapotában volt: felugrott az asztalra, elkapta a nagy tálcányi halat és a levegőbe hajította. Abban az időben az volt a szokás, hogy a nagy rabbik táleszban (imalepel) ettek péntek este; a mennyezetről lassan lecsöpögő hal összemaszatolta Báruch rabbi táleszát. Az asztalnál ülők lélegzetüket visszafojtva figyeltek. Baruch rabbinak azonban a szeme se rebbent és attól fogva soha nem mosta ki a táleszát: „Ezek a foltok szentek. Olyan zsidó csinálta őket, aki valóban szereti az Örökkévalót. Hogyan is moshatnám ki?”
A tálesz Baruch rabbi halála után egyik rebbéről a másikra szállt. Mindig azt viselték szombaton, de soha többé nem mosták ki. Idővel olyannyira megbecsültté vált, hogy a rebbék csakis jom kipurkor, a zsidó év legszentebb napján viselték. A tálesz utolsó tulajdonosa a munkácsi rebbe volt, aki már csak jom kipur záróimája, a neilá alkalmával hordta. A rebbe talán előre látta a holokauszt okozta pusztulást, és utolsó kívánsága az volt, hogy báruch rabbi táleszában temessék el, azokkal a foltokkal, melyeket az az ember okozott, aki csakis az Örökkévalót szerette.
