XV. A zsidó államrend, kormányzás és politika

Chászid filozófia

Miért nem változhat a Tóra?

 

Kísérletek a Tóra módosítására

Az elmúlt két évszázad folyamán, és különösképp az utóbbi néhány évtizedben a zsidóságban a hagyományos, megszokott zsidó ortodoxiától némiképp elszakadó mozgalmak bontakoztak ki. Ezeknek a mozgalmaknak más-más nevük van. Jóllehet külsőre különböznek, egy közös vonásukban azonban azonosak: szorgalmazzák a Tóra módosítását és megváltoztatását, hogy jobban megfeleljen a modern időknek és elképzeléseknek. Sokan új módszereket alkalmaznak a judaizmus gyakorlásában, amelyek számos esetben gyökeresen különböznek attól a hagyományos zsidó vallásgyakorlattól, amely háromezer-háromszáz esztendeje, a Szináj-hegyi Tóra-adás óta létezik. Cselekedeteiket igazolandó azt hangoztatják, hogy a judaizmus „modernizálása”, a mai modern időkhöz történő „hoz­zá­iga­zítása” feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a judaizmus a mostani időkben is fennmaradjon és virágozzon. Egy „elavult” vallás nem remélheti, hogy fennmarad, és hogy képes lesz fölvenni a versenyt a mai társadalom erőivel. Ebből következik tehát, hogy ha a zsidóság nem hajlandó változni, azzal vállalja azt a kockázatot, hogy a legtöbb mai zsidó életstílusához és napi problémáihoz semmiféle köze nem lesz.

Racionálisan szemlélve azonban a zsidó gyakorlatnak a modernitáshoz történő igazítása nem tűnik logikusnak. A judaizmus egy isteni kinyilatkoztatásra épülő vallás, s egy Istentől kapott Tórát s Isteni parancsolatokat követ. Hogyan változtathatná meg ember azt, amit az Örökkévaló adott és elrendelt? Ha ez megtörténne, az így előálló valami – tekintet nélkül erényeire vagy könnyebb al­kal­mazhatóságára – már nem judaizmus. Egy ember által módosított vallás nem hasonlítható egy isteni kinyilatkoztatásra született valláshoz. Az ember még akkor sem változtathat azon, amit az Örökkévaló elrendelt, ha erre látszólag jó oka volna is. Sőt, ezen túlmenően: a Tóra megváltoztatását szorgalmazó érvelések teljességgel megalapozatlanok, mivel nemzedékek hosszú-hosszú sora óta minden nemzet közül egyedül a judaizmus és az ahhoz ragaszkodók maradtak fenn. Ezt a megmaradást valójában a Tóra tette lehetővé.

Ezt a tételt érzékeltetendő, vizsgáljunk meg egy sakkpartit. Ha valaki módosítja a bábok alapállásbeli helyzetét – például a bástyát a huszár helyére állítja, a vezért egy szélső gyalog helyére teszi, a futó és a király pozícióját fölcseréli, és így tovább –, attól még sakkozhat s élvezheti is a játékot – talán még jobban is, mint az eredetit. A játék azonban, amit játszik, nem sakk. Ez egy újfajta játék, amit ő talált ki, s történetesen a sakk szabályai szerint és annak bábjaival játsszák. De ez nem sakk. Ugyanígy lehetnek emberek, akik módosítják a juda­iz­must, s logikus és racionális érveléssel igazolhatják cselekedetük szükségességét. A vallás azonban, amit követnek, nem judaizmus, hanem valamiféle emberi hitrendszer, amely a judaizmusra épül, némiképp hasonlít is rá, de jelentős mértékben eltér tőle. A judaizmus alaptétele, hogy a Tórát az Örökkévaló adta, következésképp azon ember nem változtathat.

Mégis: e racionális érvek dacára a tévedés, amit ezeknek a változtatásoknak a szorgalmazói elkövetnek, nem egyszerű tudatlanságból fakad. Amit a Tóra módosításával elkövetnek, arról árulkodik, hogy nem fogják fel igazán és mélyrehatóan, mi is a Tóra, és mi a rendeltetése.

Ebben a fejezetben leírjuk a Tóra valóságát, és megmutatjuk, hogy miért nem lehet már a puszta megfogalmazása okán sem változtatni rajta. Minden olyan kísérlet, amely erre irányul, a Tóra, az Örökkévaló és a judaizmus felszínes ismeretéről tanúskodik.

 

Nem kellene tükröznie a Tórának a társadalmi változásokat?

A zsidó hitről írt tizenhárom alapelvébe Maimonidész azt az alaptételt is belefoglalja, hogy a Tórát soha, még a legcsekélyebb mértékben sem szabad megváltoztatni. Egyetlen micvával sem lehet bővíteni, egyetlen micvát sem lehet elhagyni. Ez azt jelenti, hogy az ember nem változtathat a Tórán – ez magától ér­te­tődik, hiszen a Tórát nem azért kaptuk, hogy változtassunk rajta –, de az Örökkévaló sem változtat jottányit rajta. A Szináj-hegyen megkapott Tóra a legcsekélyebb változtatás nélkül marad fenn örök időkre. Ezt mondja ki Maimonidész kilencedik hitelve.

A kommentátorok feltették a kérdést, hogy ennek mi az oka. Miért van az, hogy még az Örökkévaló sem változtat a Tórán? Miért van az, hogy még az Örökkévaló sem bővítheti egyetlen micvával, s még ő sem vehet el egyetlen micvát sem? És miért egyik legfontosabb alaptétele a zsidó hitnek, hogy a Tóra megváltozhatatlan? Miért álltjuk azt, hogy a Tóra örökkévalóságának premisszája olyan alapelv, aminek kétségbevonása megkérdőjelezi az Örökkévalóba és a zsidó vallásba vetett hitet?

A kérdést feltevő kommentátorok az orvos-beteg analógia felidézésével támasztották alá mondanivalójukat. Az orvos előírja betegének, hogy mit tegyen felépülése érdekében. Az orvos rendelkezései figyelembe veszik a beteg állapotát, és amikor az változik, az orvos utasítása is annak megfelelően változik, hiszen az orvos feladata az, hogy meggyógyítsa betegét. Ha a beteg állapotában változás követezik be, akkor – mondhatnók – az orvosnak új betege van, és utasításainak az új helyzethez kell igazodniuk.

Hasonló analógiát fedezhetünk fel a szülő-gyermek viszonyban. A szülő világra hozza gyermekét, majd gondos kézzel irányítja gyermeke fejlődését, hogy érett, felelősségteljes felnőtté serdüljön. Ez a folyamat nyomon követhető a gyermek fiatal és pubertáskori éveiben, sőt még később is. A szülői gyámkodásnak mindig a gyermek fejlődéséhez kell igazodnia.

Amikor még egészen kicsi a gyermek, a szülő határozza meg, hogy mit egyen és mikor aludjon. Később bevezeti az írás-olvasás rejtelmeibe, s mindeközben féltő szeretettel alakítja egyéniségét. A szülői nevelés e folyamat minden fázisában a gyermekéhez igazodik. Akár gyorsan, akár lassabban érő gyermekről van szó, a szülői útmutatásnak mindig a gyermek fejlődéséhez kell igazodnia.

E két példa fényében miért tűnik szentségtörésnek annak feltételezése, hogy a világ változik, és hogy a Tóra, amely a világ megjobbítására adatott, ugyancsak változtatásra szorulhat? Ha a Tórát ebben a világban kell beteljesíteni, és a Tóra a világ üdvére adatott, nem következik-e mindebből, hogy a Tórának a társadalomban bekövetkező változásoknak megfelelően szintén változnia kell?

Bölcseink úgy magyarázták, hogy a tefilin olyan micva, melynek megtartása segíti az észnek a szív feletti uralmát, azaz biztosítja az értelem elsőbbségét. Ezért van az, hogy a tefilint a fejre rakjuk, ahol az értelem fészkel, és a szív mellé, mely az érzelmek tára. Elképzelhető, hogy eljő az az idő, amikor az értelem és a szív megváltozik – úgy, hogy kifinomultabbá vagy, épp ellenkezőleg, durvábbá válik. Az ember morális stabilitása jó és rossz irányba egyaránt változhat. Nem helyénvaló-e, hogy a tfilin, e változásnak megfelelően maga is változzon?

Miért a hit megtagadása, ha azt feltételezzük, hogy a Tóra is megváltozhat?

 

Már keletkeztek új parancsolatok

Eddigi gondolatmenetünk szigorú logikán alapult. Ha azonban egyetlen röpke pillantást vetünk a valós eseményekre, azt látjuk, hogy bizonyos kiemelkedő személyiségek esetében bizony növelték illetve csökkentették a parancsolatok számát. Így például az első ember, Ádám, hat parancsolatot kapott az Örökkévalótól, majd Noé élete során ezek egy hetedik parancsolattal bővültek: az éver min hácháj, az élő állat tagjának eltávolításának tilalmával, illetve hogy bármely állattal kegyetlenül bánjanak.

Ugyanakkor bizonyos isteni parancsolatok megszűntek. Ádám csak zöldféléket ehetett. Később az Örökkévaló feloldotta a húsevés tilalmát, és megengedte Noénak, hogy húst is egyen. Ezek az esetek nem csupán logikusak, hanem praktikusak is, és jól példázzák, hogy miként csökkent illetve bővült a micvák száma a Tóra-adást megelőzően. Akkor hát miért a hit megtagadása annak feltételezése, hogy maga a Tóra is változhat?

Logikus válasznak tűnik, hogy a Tóra, az Örökkévaló akaratának foglalata, sohasem változhat, hiszen ez azt jelentené, hogy az Örökkévaló akarata nem állandó, hanem változik, ez pedig már-már az istenkáromlást súrolja, hiszen azt feltételezi, hogy az Örökkévaló maga is változik, s ezért nem örökkön tartó. Mégis hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy a Tóra-adás előtt bővült illetve csökkent a micvák száma? Ez vajon az Örökkévaló akaratának ingadozását jelezné?

Ez az ellentmondás csakis úgy oldható fel, ha elfogadjuk, hogy nem az Örökkévaló akarata ingadozott, hiszen sem az Ő akarata, sem a micvák nem változtak, hanem a világ státusa változott meg, s a Tórát ennek megfelelően kellett alakítani. Ez a változás tehát nem az Örökkévaló akaratában fellelhető hibából fakad. Épp ellenkezőleg! A micvák, melyeket a világ ajándékba kapott, a világban bekövetkezett változásnak megfelelően változtak, éppúgy, ahogyan azt az orvos-beteg hasonlattal megvilágítottuk.

Ha ezt az elvet alkalmazzuk a Tóra-adás előtt kapott parancsolatokra, akkor miért nem alkalmazható ugyanez az elv a később kapott parancsolatokra is? Miért állítja Maimonidész, hogy a zsidó vallás egyik alappillére az a premissza, hogy a Tóra megváltoztathatatlan és ugyanabban a formában fog fennmaradni, ahogy a Szináj-hegyen adatott?

Mondhatnánk egészen egyszerűen, hogy Maimonidész egy talmudi vagy más zsidó forrás alapján állította, hogy a Tóra a jelenlegi formájában marad fenn az idők végezetéig. Ez azonban továbbra sem ad választ arra a kérdésre, hogy Maimonidész miért pont ezt a premisszát tekintette a zsidó vallás egyik sarkalatos pontjának, és miért tartotta ugyanolyan fontosnak, mint a Teremtőbe vetett hitet.

 

Az Örökkévaló és a Tóra nem egy bizonyos célt szolgáló közvetítő eszköz

Maga a kérdés, hogy a Tóra miért nem változik a megváltozott társadalmi körülményeknek megfelelően, egy hibás premisszán alapul, nevezetesen azon, hogy a Tóra és a szervezett vallás a társadalomért teremtetett, és ezért a Tórának idomulnia kell a társadalomban bekövetkezett változásokhoz. E feltételezés nélkül föl sem merülne a kérdés, hogy a Tóra miért nem változik a társadalommal együtt.

A judaizmus elveti az ilyen kérdésfeltevést. Sem az Örökkévaló, sem a Tóra nem csupán egy alternatíva vagy egy magasabb rendű cél érdekét szolgálja. Mindkettő önmagáért való cél. A zsidókat arra ösztönzik, hogy ne legyenek olyanok, mint az a szolga, aki holmi jutalom reményében engedelmeskedik urának[1]. Az Örökkévalónak nem feladata, hogy kielégítse szükségleteinket. Mi azért teremttettünk, hogy az Örökkévaló célját beteljesítsük és végrehajtsuk akaratát. Ha holmi jutalom reményében engedelmeskednénk az Örökkévalónak, az olyan lenne, mintha az Örökkévalót alárendelnénk az emberi céloknak. Ez a gondolat fellelhető a Zohárban, a zsidó miszticizmus fő művében: „Az Örökkévaló, a zsidó nép és a Tóra egyetlen egységet alkot”. A Tóra egy az Örökkévalóval, és fordítva.

Ez azt jelenti, hogy az Örökkévaló nem egy célt szolgál, hanem – épp ellenkezőleg – ez az elsődleges és legfontosabb létforma, amely minden más létformától független, s egyúttal minden más létforma forrása. A teremtés és minden teremtett dolog léte az Örökkévalótól függ, az Örökkévaló a létező létformák célja, és nem valami másnak az eszköze. Ez a megállapítás nem igényel további magyarázatot, mert minden értelmes gondolkodó ugyanerre a következtetésre jut. Nem logikus annak feltételezése, hogy a világmindenség teremtője eszköze lehetne egy olyan célnak, amely az általa teremtett világegyetem céljait szolgálná. Mivel a Tóra és az abban foglalt parancsolatok az Egy Isten részei, ezért ezek is önmagukért való célok. Nem lehetnek bármi rajtuk kívül eső dolog eszközei. A Tóra nem eszköz, hanem cél. Ugyanígy, a micvák sem azt a célt szolgálják, hogy a tökéletesség magasabb fokára hágjunk. Épp ellenkezőleg! A micvák is önmagukért való célok. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ha valaki megtartja a parancsolatokat, akkor nem lesz nemesebb, nem jut el az emelkedettség és az emberi tökély egy magasabb fokára. Csupán azt jelenti, hogy nem ez a micvák legalapvetőbb feladata. Habár a micvák valóban nemesítik az embert és értelmet adnak életének, nem ez fejezi ki a micvák lényegét – ez inkább a Tóra isteni rendelkezéseinek teljesítésben, másodlagos szerepet játszik.

Vagyis amikor valaki úgy érzi, hogy neki öröm a szombattartás, mert a péntek esti vacsora összehozza a családot, vagy szeret zsinagógába járni, mert ott olyan szép összhangban énekelnek és ez örömteli élmény, akkor ne kételkedjünk szavaiban. Egy-egy micva szépsége mindenki előtt nyilvánvaló, és ez a szépség arra ösztönöz, hogy minél több micvával töltsük be életünket.

Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a szépség nem tartozik a micvák lényegéhez. A micva nem lehet csupán eszköze annak, hogy életünket szépséggel töltsük meg. A micva önmagáért való cél. A micvák fontos, ámde mégiscsak másodlagos jellemzője, hogy gazdagítják életünket – ám ne csak ezért tartsuk meg őket.

Éppen ezért ne abból induljunk ki, hogy ezen a világon vannak olyan emberek, akiknek nincs életcéljuk, és életükből hiányzik az istenesség, és a Tóra azért adatott, hogy általa spiritualitással és valami értékkel töltsék meg életüket. Épp ellenkezőleg: a világ teremtetett a Tórának! Az Örökkévaló a világot a Tóra beteljesítése eszközének és színhelyének szánta.

Mivel a Tóra az Örökkévaló legbensőbb akaratának kifejezője, az Örökkévaló megteremtette azt a helyet, ahol a Tórában rejlő lehetőségek valóra válthatók. Minden teremtménynek az a leghőbb vágya, hogy eljusson felfogóképessége legmagasabb fokára. Ennek érdekében pedig ki kell használnia és valóra kell váltania lehetőségeit. Minden teremtett létezőnek az a célja, hogy legnemesebb formájában létezzen.

Az Örökkévaló legbensőbb vágya, hogy a Tóra valóra váljon. Ennek érdekében meg kellett teremtenie azt a helyet, ahol ez bekövetkezhet. Az Örökkévaló azért teremtette meg a világot, hogy a Tóra beteljesedésének színhelye legyen. Vagyis a világ teremtetett a Tórának, és nem fordítva.

Klasszikus kommentárjában Rási a Talmud és a Midrás alapján megmagyarázza, hogy a berésit, „kezdetben” szó arra utal, hogy a világ „két kezdetre” teremtetett (a börésit szó felbontható bét résit-re, vagyis „kettős kezdet”-re). Ez a két kezdet a Tóra és a zsidó nép. Vagyis ez is azt bizonyítja, hogy a világ a Tóra számára teremttetett, a Tóra pedig mint önmagáért való cél, nem a világ számára teremtetett.

Amennyiben a Tóra csak eszköz valami eléréséhez, bármiről legyen is szó, az csak a Tóra másodlagos vagy kiegészítő jellege. A Midrás ugyan kimondja, hogy „a micvákat a teremtés tökéletesítésére kaptuk”, de tudnunk kell: a Tóra ebbéli minősége csak külsődleges aspektus, és nem a lényegi célja.

 

Külső és belső akarat

Mivel a Tóra az Örökkévaló legbensőbb akaratának kifejezője, ebből következik, hogy semmilyen változtatás nem eszközölhető benne, mivel éppúgy, ahogy az Örökkévaló változatlan és örökkön él, a Tóra – lévén az Örökkévaló legbensőbb lényegének egy része – szintúgy nem változtatható meg. Egyszerűen helytelen azt állítani, hogy a Tórának a világgal együtt kell változnia, hiszen a világ a Tórától függ – a Tóra céljainak beteljesítéséért teremtetett, és nem fordítva.

Ha a Tóra a világ igényeinek kielégítésére jött volna létre, akkor joggal várhatnánk el, hogy a Tóra a változó társadalmi igényeknek megfelelően változzon, hiszen ha nem így lenne, idejétmúlttá válna, és kudarcra ítélné saját céljait. Mivel azonban a Tóra és a micvák az Örökkévaló legbensőbb akaratának kifejezői, stabilitásuk nem függ semmilyen külső tényezőtől. Ahogy az Örökkévaló, úgy a Tóra sem változik.

Ha behatóbban tanulmányozzuk az akarat természetét, rájövünk, hogy kétféle akarat létezik: a belső és a külső akarat, s ez minden szinten így van, beleértve az emberi akaratot is.

A külső akarat jellemzője, hogy valamit csak azért kívánunk, mert az elérhetővé tesz egy másik dolgot. Ebben az esetben a hosszú távú elképzelés megváltozása maga után vonja az akarat vagy kívánság megváltozását is.

Ezzel szemben a belső akarat az önmagukért való kívánságok kifejezése. Ennek klasszikus példája az emberi élni akarás. Az ember dolgozik, de ez nem önmagáért való cél, hiszen azért dolgozik, hogy munkájáért fizetséget kapjon. Az így kapott pénz sem önmagáért való, hiszen ebből öltözködik, ebből fizeti a lakását, és ez fedezi az étkezéseit. És miért kívánja ezeket a dolgokat? Azért, hogy éljen. Más szóval: a fizikai munka képezi a emberi létfenntartás alapját. De ezzel véget is ér a dolog. Nincs távolabbi cél vagy többlet-akarat. Nem kérdezhetjük meg, miért is akar élni. Az ilyen kérdésre nincs válasz. Az élni akarás öntudatlan, értelem fölötti vágy, és mint ilyen, az emberi természet része. Ez az akarat az ember legbensőbb lényéből fakad, amely nem változik.

Éppígy a Tóra és a micvák az Örökkévaló legbensőbb akaratának kifejezői, és ezért nem változnak. Ezek – ha úgy tetszik – az Örökkévaló életének vagy élni akarásának megfelelői. A Tóra az Örökkévaló belső akarata, amely minden más akaratnak a kicsúcsosodása. Habár az Örökkévaló akarata volt a világ megteremtése, és az Ő akarata volt, hogy a világban kialakuljon a társadalom, a morál és a civilizáció, mindezek csak a Tóra közegei – a cél egy olyan hely létrehozása volt, ahol a Tórát megtartják, és a benne foglalt lehetőségeket valóra váltják. Az Örökkévaló azért teremtette meg a világot és azért népesítette be az emberrel, hogy legyen, aki megtartja a Tórát.

Látjuk azonban, hogy a Szináj-hegyi Tóra-adás előtt kapott micvák módosultak. Noénak megtiltatott, hogy kegyetlenül bánjon az állatokkal (az élő állat húsára kimondott étkezési tilalom), de ugyanakkor engedélyt kapott az állati hús fogyasztására. Ezek közül egyik parancsolat sem szerepelt az Ádámnak adott eredeti parancsolatok között. Ez a példa azt sugallná, hogy a micvákat igenis lehet módosítani. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk a Tóra-adás előtti és a későbbi micvákat, azt látjuk, hogy ebben semmiféle ellentmondás nem rejlik, és valójában két különböző típusú parancsolatokról van szó.

 

A Tóra és a noéi törvények két különböző célt szolgálnak

A zsidó etikai és erkölcsi kódex a hét noéi törvényen alapul, melyek természetüknél fogva a társadalom létrejöttét és annak fenntartását célozzák. Ezek a törvények szabályozzák az emberi tevékenységet és biztosítják, hogy az megfeleljen egy erkölcsös, humánus társadalom normáinak. Ezek a törvények az emberiség irányelveinek tekinthetők, és biztosítják, hogy a világ lakható, békés hely lehessen. A hét törvény az elfogadható erkölcsi magatartás minimumát adja – e minimum nélkül semmilyen civilizáció sem prosperálhatna, és nem biztosíthatná saját fennmaradását és fejlődését.

A hét noéi törvényt tüzetesebb vizsgálata fényesen igazolja, hogy e törvények mindegyike egy tisztességes és igazságos társadalom létrehozása érdekében adatott. Az egyik törvény például azt mondja ki, hogy a világ népességének megfelelő igazságszolgáltatási rendszert kell kialakítani, hogy mindenki ügyében igazságos ítéletet szülessen. Egy igazságos társadalom elképzelhetetlen egy efféle parancsolat nélkül. A lopás és a házasságtörés tilalma ugyancsak azt a célt szolgálja, hogy a világ alkalmas legyen arra, hogy emberek népesítsék be, hiszen ha bárki szabadon eltulajdoníthatná vagy megbecsteleníthetné a másét, a világ gyakorlatilag elviselhetetlen hely lenne.

Adódik tehát a következtetés, hogy a noéi micvák nem azonosak a Tóra-adáskor kapott parancsolatokkal. Míg a Tóra-adáskor kapott micvák önmagukért valók, a hét noéi törvény azt a célt szolgálta, hogy a világot alkalmassá tegye az ember megtelepedésére, valamint arra, hogy az emberiség megkapja a Tórát.

A Szináj-hegyen megkapott Tóra és a micvák nem egy más cél érdekében adattak. Ezt bizonyítja az is, hogy az Örökkévaló megmutatta magát a Tóra-adáskor, és e szavakkal nyújtotta át a Tórát: „Ánochi Hásém Elohechá” – „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” Érdekessége ennek a mondatnak, hogy az Örökkévaló három isteni szót használ (Én, Örökkévaló, Isten), és ezek közül az „Én” szóval kezdi a mondatot. Miben rejlik e szó jelentősége?

 

Mit rejt a név?

A neve az, aminek alapján azonosíthatunk egy személyt, egy helyet vagy egy dolgot. Ez az azonosítás nem az azonosítandó számára fontos, hanem azoknak, akik meg akarják őt különböztetni más ismerőseiktől. A név tehát nem lényegi jellemzője viselőjének, hiszen ő mindig az marad, aki – függetlenül attól, hogy ez a neve vagy sem.

Képzeljünk el egy hajótöröttet egy lakatlan szigeten. Lévén ő a sziget egyetlen lakosa, nincs szükségre névre, hiszen a név haszna vagy célja csupán annyi, hogy mások használják. Ha nincs ott rajta kívül senki, a névhasználat értelmetlenné válik.

Noha az Örökkévalónak számtalan neve van, melyek mindegyike az isteni szintek hierarchiájának egy-egy fontos attribútumát fejezi ki, még e nevek legfenségesebbike, a HVJH tetragrammaton sem lényegi jellemzője az Örökkévalónak. E nevek inkább az isteni reveláció egy-egy csatornájának foghatók fel, éppúgy, ahogy egy halandó ember neve is csak egy „fogódzó” ahhoz, hogy mások miképpen nevezzék. Ezek az isteni nevek csak azt a módot jelölik, ahogy a Teremtő az általa teremtettekkel érintkezik.

Visszatérve a lakatlan szigeten partra vetett hajótörötthöz, beláthatjuk, hogy bár nincs szüksége konkrét névre, valamilyen módon mégiscsak gondolkodnia kell magáról, és valamiképpen viszonyulnia kell önmagához. Vagyis az „én” fogalma már neki is fontos. Amikor a saját ügyeiről elmélkedik, saját magát „én”-ként határozza meg.

Önmagunkhoz való viszonyunkban az „én” lényegi kifejezés. Azt fejezi ki, hogy mindenféle külső befolyásoltság nélkül miként viszonyulunk önmagunkhoz.

 

Az „én” a legbenső lényeg kifejezője

Az Örökkévaló esetében az „Én” kifejezés – ahogy a Tóra-adáskor használja – az Örökkévaló lényegét fejezi ki. Minden más isteni név és attribútum azt fejezi ki, hogyan kommunikál teremtményeivel. Egy-egy isteni név az Örökkévaló egy bizonyos aspektusát fejezi ki, mellyel az Örökkévaló megnyilatkozik teremtményeinek. Vagyis csak az Örökkévaló megnyilvánulásának formája, és nem fejezi ki az Örökkévaló legbenső lényegét, melynek revelációja mindenestül megsemmisítené a teremtett világot. Az „Én” az Örökkévalónak a teremtéstől teljesen független aspektusát fejezi ki – azt a szintet, amelyen az Örökkévalón kívül nincs más.

A Talmudban Bölcseink rámutattak arra, hogy az „Ánochi” az „Áná náfsi keszávit jöhávit”, „Én, [az Örökkévaló] a Tórába helyeztem magamat” kifejezés betűszavaként is értelmezhető, azaz a Tóra tartalmazza az Örökkévaló legbensőbb lényegét. Ez ahhoz hasonlítható, amikor valaki befejez egy fontos feladatot, és kijelenti: „megcsináltam”. Ezzel azt fejezi ki, hogy mindent beleadott, szinte a lelkét is. Az Örökkévaló is ezt fejezi ki, amikor azt mondja, hogy belefoglalta magát a Tórába. Az Örökkévaló elválaszthatatlan a Tórától, és ahogy az Örökkévaló nem eszköz egy másik cél eléréséhez, a Tóra sem eszköz, hanem cél.

Így már érthető, hogy Maimonidész miért foglalta be a zsidó vallás tizenhárom hitelvbe a Tóra megváltoztathatatlanságának elvét. Ennek hangsúlyozásával Maimoni­dész a Tóra lényegére mutatott rá. Arra, hogy milyen a Tóra ma – és nem arra, milyen lesz a Tóra a jövőben, hiszen a Tóra nem fog megváltozni, és örök időkre ugyanilyen marad. Ha elfogadjuk, hogy a Tóra az Örökkévaló legbensőbb lényegét fejezi ki, megértjük, hogy az nem változhat, hisz a világ és a világot benépesítő emberiség azért teremtetett, hogy a Tóra célját szolgálja, és nem fordítva.

Amikor egy zsidó a Tórát tanulmányozza vagy teljesít egy micvát, pontosan tudja, hogy ezek olyasvalamik, amik sohasem változnak, hiszen egyek az Örökkévalóval. Csakis ennek a páratlan viszonynak a megértése után foghatjuk föl igazán a Tóra jelentőségét. Az, hogy a Tóra és a benne foglalt törvények megváltoztathatatlanok, azt jelenti, hogy a Tóra örökkön-örökké része az Örökkévalónak, s az Ő bölcsességét és tudását fejezi ki. És ahogy az Örökkévaló nem változik, úgy a Tóra sem.

[1] Ávot 1:3.