Április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. A Magyar Kormány döntésének megfelelően 2001 óta ezen a napon hajtunk fejet a magyar zsidóság százezreinek emléke előtt, akiket 1944 tavaszán kezdtek gettókba zárni, majd rövid idő alatt a biztos pusztulásba hurcoltak.
A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja részint a gyászé, de egyben felhívás is: ne felejtsünk, ne legyünk közömbösek, és ne hagyjuk, hogy a múlt borzalmai elhalványuljanak az emlékezetben.
A deportálások előszobája: a gettók
1944. április 16-án állították fel az első magyarországi gettókat Beregszászon, Felsővisón, Huszton, Kassán, Kisvárdán, Máramarosszigeten, Mátészalkán, Munkácson, Nagyszőlősön, Nyíregyházán, Sátoraljaújhelyen, Técsőn és Ungváron. Ezek a városok váltak az első stációivá annak a tragikus folyamatnak, amelynek végén közel 600 ezer magyar zsidó veszítette életét. A gettók nemcsak fizikai elzárást jelentettek: ezek voltak a társadalomból való kitaszítás, a jogfosztás és végső soron a megsemmisítés előszobái.
A tömeges deportálások során embereket szakítottak ki otthonaikból, családjukból, életükből. A szinte példátlan gyorsasággal végrehajtott művelet mögött nemcsak náci parancs állt, hanem magyar közreműködés, hallgatás és – sok esetben – közöny is.
Ez az emléknap tehát nemcsak a gyászról, hanem az önvizsgálatról is szól.
A holokauszt emlékezéspolitika felelőssége
Ez a nap rávilágít arra, hogy hová vezethet a babonás, a tudatlanságból, illetve félreinformálásból fakadó gyűlölet, a szavakban megnyilvánuló előítéletesség, ha nem állítjuk meg idejében. A zsidóellenesség, amely már a tiszaeszlári vérvádnál vagy a numerus clausus megszületésénél is felszínre tört, ezen a napon vált tömeges, fizikai agresszióvá. A német náci doktrína mentén elindult egy népcsoport teljes felszámolása – magyar földön, magyar emberek között.
Ezért nem lehet kérdés: emlékezni kötelesség. Nemcsak az áldozatok miatt, hanem önmagunk miatt is – azért, hogy ne váljunk érzéketlenné az emberi szenvedés iránt.
Cselekvő emlékezés
Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) abban hisz, hogy az emlékezés akkor válik igazán méltóvá, ha cselekvés is követi. Ha felismerjük: nekünk is feladatunk van. Újjáépíteni, amit elpusztítottak. Továbbvinni a magyar zsidó közösség hagyományait, értékeit, életigenlését. Emlékezni azokra, akik a legsötétebb időkben is emberek tudtak maradni – és példájukból erőt meríteni.
Ma, amikor a világ több pontján is újra erősödik a gyűlölet, amikor zsidó közösségek biztonságban élni sem mindig tudnak, még fontosabbá válik az emlékezés. Nemcsak a közös múltunkról, de jelenünkről és jövőnkről is szól. Mert minden elmondott történet, minden meggyújtott gyertya, minden kimondott név azt hirdeti: soha többé.
Holokauszt: emlékezzünk, de tegyünk is
A magyar zsidóság 600 ezer tagja – köztük tanítók, tudósok, gyerekek, rabbik – nem térhetett vissza. De az ő nevükben is folytatnunk kell azt, amit ők képviseltek: az emberi méltóságot, a hitet, az összetartozást. A múlt nem múlik el, ha őrizzük. És a jövő nem lesz sötét, ha fényt gyújtunk benne.
Ma emlékezünk, de holnap cselekszünk. Értük, magunkért, mindannyiunkért.
A borítóképen 1944. június 18. zsidók átszállítása látható a Schey Fülöp utcai gettóból a szombathelyi gettóba, onnan 1944. július 4-én Auschwitzba deportálták a foglyokat. Forrás: Fortepan.
További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.