VII. Biblia, Talmud, Chaszid filozófia

Chászid filozófia

a lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel
Schneerson rabbi írásai alapján

 

 

 

A lubavicsi Rebbe, Menáchem Mendel Schneerson 1902-ben Nyiko­lajev­ban, Ukrajnában született. Rabbinikus tanulmányain kívül Leningrádban, Berlinben és a párizsi Sorbonne-on végzet egyetemet. 1951-ben apósa halála után, magára vette a lubavicsi chászid mozgalom vezetését. A Rebbe egész életén át azt az elvet hirdette hogy a zsidóság, minden zsidó tulajdona és mindannyiunk kiváltsága, hogy azt őrizheti.

A lubavicsi mozgalom több mint negyvenéves irányítása alatt a világ több mint 1200 pontján alapított vallási és kulturális központokat. A Rebbe azt tanította, hogy a világ jobbá tétele mindannyiunk felelősége.

1994-ben hunyt el, emléke velünk él.

Egység

Az Örökkévaló és az ember közötti összhang

Az Örökkévaló egy.

(5Mózes 6:4.)

Minden cselekedetünknek a belső egység felfedésére kell irányulnia.

(A Rebbe)

 A Rebbe gondolkodásának meghatározó eleme volt, hogy feltárta a látszólag össze nem illő gondolatok között kapcsot azáltal, hogy rámutatott közös, fogalmi gyökereikre. Tudós fejtegetéseiben a filozófia, a pszichológia és a szociológia szálait szőtte színpompás kárpittá, rámutatva a nyilvánvaló és a rejtett, a praktikus és a misztikus közötti szoros kapcsolatra. Beszédeit gyakran egy bibliai vers szószerinti értelmezésével kezdte, majd – visszavezetve a gondolatsort eredeti értelméhez – rámutatott filozófiai és pszichológiai jelentőségére s arra, miképpen tükröződik az emberi pszichében, végül pedig a mindennapi életben alkalmazható módjáról beszélt. A Rebbe mindig azt hangsúlyozta, hogy a legelvontabb filozófiai gondolat és annak legkézzelfoghatóbb alkalmazása közötti egységes kapocs megteremtése nélkülözhetetlen az értelmes életre való törekedésben.

 

Miért van szükség egységre életünkben?

Az emberi természet ösztönösen az egységre törekszik. Figyeljük csak meg a gyermeket, aki különböző színű és formájú építőkockákat kap: hamarosan úgy csoportosítja a kockákat, hogy a hasonlóak együtt legyenek. Mindannyian a minket körülvevő tárgyak és erők közötti összefüggést kutatjuk, s próbáljuk megérteni a közöttük lévő viszonyt. Amikor ez nem sikerül, ha képtelenek vagyunk valamiféle szimmetriát vagy rendet felállítani, elbizonytalanodunk.

Mire is gondolunk, amikor azt mondjuk: életünk „értelmét” keressük? Valóban arra vágyunk, hogy rendet vigyünk a káoszba és megismerjük azokat az ismeretlen erőket, amelyek szabályozzák, meghatározzák a mozgást és a viselkedést. De miért vonz minket az egység és miért zavar a káosz?

Mert a világmindenség valamennyi élőlényét és mozgatóerejét egyetlen Isten teremtette. Éppen ezért, világunk meghatározó eleme egyetlen-egy mindent átfogó egység, egy határtalan, mindent magába ölelő egyensúly. Ha tehát a felszínen az egység megbomlását észleljük, megsejtjük a mélyén rejtőző egységet, és lelkünk eziránt sóvárog. Egy levél, egy gallyacska vagy egy fa kérgének darabja első pillantásra semmiben sem hasonlít, de aligha kétséges, hogy egyazon fa részei. Sőt, csak addig létezhetnek, míg a fához kapcsolódnak.

Az élet nem más, mint az egység keresése. A tudós azokat az egységes törvényeket kutatja, melyek a természet látszólag különféle erőit meghatározza. A pszichológus az emberi viselkedés milliónyi elemeit megpróbálja visszavezetni azokra a kis számú szükségletekre, melyek az emberi pszichében rejteznek. A mérnök ezernyi különféle alkatrészből rak össze egyetlen gépet. Ám az egység keresésének ezen és más formái valóban egy magasabb cél eszközei: az Örökkévaló és a legfőbb egység keresésének.

Személyes keresésünk is ugyanerre a magasabb célra irányul. A mi felelősségünk nem más, mint hogy a materiális világ elemeit – családunkat, munkánkat, napi gondjainkat – egységbe foglaljuk és az Örökkévaló felé vezéreljük, a bennünk és lényünkön kívül fellelhető egyetlen valós egység felé. Ahhoz, hogy saját életünkben felleljük az egységet és az értelmet, először az Örökkévaló egységét kell megértenünk; ha keressük az Örökkévalót és fizikai testünkben lakozó lelkünket, az élet csodás szövedékét alkotó milliónyi színpompás fonal is értelmet nyer. Ez a felismerés mérhetetlenül meggazdagítja életünket, hiszen minden egyes cselekedetünket és gondolatunkat mély értelemmel ruházza fel.

Ezért sóvárgunk az egység után és ezért kell azt keresnünk. Sorsunk nem más, mint hogy egyesítsük testünket és lelkünket, gondolatainkat és cselekedeteinket, hitünket és értelmünket. Egységes életet élni annyi, mint harmonikus életet élni, olyan életet, melynek minden egyes percében jelen van az Örökkévaló.

 

Mi az egység?

Az egységet gyakorta összetévesztik az azonossággal. Azt gondolnánk, ha mindenki egyazonképp gondolkodna és cselekedne, megteremthetnénk a tökéletes harmóniát. Az egység azonban folyamat, melyben az azonosság pusztán egy állapot. Ha ugyanazokat a zenei hangokat játszanánk le újra és újra, monotonnak és idegesítőnek találnánk, míg a különféle hangok, ha szépen játsszák, csodás muzsikát hoznak létre.

Mondhatnánk, hogy az egység valójában olyan egyszerű, mint az egy-kettő-három. Az egy nem más, mint egy önálló egység: független, de egyedülálló. A kettő már dualitás: két különböző entitás. A három pedig új dimenziót visz közéjük, amely vegyítheti vagy egyesítheti a két entitást, s ezáltal nagyobb egységet hoz létre. Más szóval az egység két látszólag eltérő entitásból egy egészet teremt, amely meghaladja két alkotórészének összegét, de mindazonáltal elismeri mindkettő sajátságos és különleges tulajdonságait. Az egység a különbözőségben rejlő harmónia.

Az egység számtalan példáját láthatjuk nap mint nap. Saját testünk is egy egységes egész, mely milliónyi különböző elemből – génekből, sejtekből, szervekből és rendszerekből – épül fel, melyeket különféle ételek, folyadékok, vitaminok, ásványok és láthatatlan erők táplálnak, melyeket csak most kezdünk megérteni.

Az egység egyúttal kihívás: ismerjük fel és vonjuk egységbe e különféle elemek erejét anélkül, hogy megsemmisítenénk egyéni vonásaikat. Vegyük például két ember egymás iránti szeretetét: mindegyiknek készségesnek kell lennie a kötődésre, de egyúttal tisztelnie is kell a másik egyéni tulajdonságait és szükségleteit.

Ugyanez áll az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunkra. Nekünk, halandóknak, olyan egységet kell kialakítanunk az istenivel, amely sem bennünket, sem az Örökkévalót nem készteti megalkuvásra. Miképpen integrálhatjuk független, földi realitásunkat az Örökkévaló mindent átfogó, abszolút realitásával anélkül, hogy az egyiket vagy másikat kioltanánk? Az isteni egység vajon nem ellentétes-e fizikai világunk rendkívüli változatosságával?

Ez a látszólagos ellentmondás pontosan megfelel az Örökkévaló szándékainak. Ő ruházta fel a földi valóságot egy látszólag független léttel, amely mintha elfedné az Örökkévaló abszolút realitását, azzal a céllal, hogy – élve szabad akaratunkkal – hozzáférkőzzünk velünk született vágyunkhoz, hogy egyesüljünk az istenivel. Amint szemünkkel és szívünkkel egyre többet felfogunk a minket körülvevő fizikai realitásból, felfedezzük, miként a tudósok és mérnökök, hogy minden cselekedetünknek valójában egy rendíthetetlen és isteni egység ad értelmet.

Az isteni egység fogalma jóval túlhaladja az egyetlen Isten fogalmát, hiszen kizár bármilyen létezést, amely Tőle független. Mindaz, amit tudunk, látunk, vagy hallunk, ebből az egyetlen-egy egységből sugárzik ki.

 

Miképpen tárja fel az Örökkévaló az egységet?

Mivel az Örökkévaló szándéka nem az, hogy alávessük magunkat akaratának, hanem az, hogy egyesüljünk vele, belénk helyezte az isteni forrásunkkal való igaz egység létrehozásának képességet és egyúttal lehetővé tette, hogy érzékeljük ennek lenyűgöző dinamikáját. Igen, mi valójában egy véges realitásban élünk, amely természeténél és definíciójánál fogva kizárja a végtelennel és a transzcendenssel való érintkezést. Mikor azonban megteremtett bennünket, az Örökkévaló belénk helyezte a tudatosság hajszálereit, melyek lehetővé teszik fizikai világunk, az „edény” külső, töredezett burkának áttörését és az Örökkévaló egyesítő „fényének” tiszta esszenciájának megpillantását. Hogyan villantja fel előttünk ezt a „fényt” az Örökkévaló?

Vegyük például a tanárt s diákját. A tanár tudja, hogy a diák értelme csak most fejlődik, és hogy amennyiben saját tudásának szintjén vezet be egy új fogalmat, a diák csak megzavarodik. Ezért, ha új fogalommal akarja gazdagítani diákja tudását, összesűrít és metaforákkal, példákkal próbálja megértetni.

Olykor, ha a tanár a tudás jóval magasabb szintjén áll, szükségessé válhat az eredeti gondolat félrerakása. Néha nem elegendő, ha a tanár összesűríti az új gondolatot – ehelyett új vonatkoztatási pontokat kell találnia, olyan példákkal és hasonlatokkal élve, melyeket a diák megért, még ha ezenközben eltávolodik az eredeti gondolattól. A tanárnak bátran át kell lépnie a megértés egyik világából a másikba, majd lehetővé kell tennie egy fénysugár beáramlását, amely összesűrített tudást tartalmaz, s végül rá kell mutatnia az összefüggésre.

A metaforák használata nem azt a célt szolgálja, hogy elválassza a diákot tanárjától: épp ellenkezőleg, arra való, hogy olyan egységbe vonja őket, amely egyikkőjüket sem készteti megalkuvásra. A tanár továbbra is eredeti összetettségében szemléli a gondolatot, még ha egyszerű metaforával világítja is meg; „belülről kifelé” tárja fel. A diák pedig számára is érthető nyelven megfogalmazott új gondolattal ismerkedhet meg; ő „kívülről befelé” haladva ismerkedik meg vele. S ezáltal kezdetét veszi a metaforától a gondolatig tartó „belső” út. Az új gondolat meghonosodik, és részévé válik a diák értelmének, míg végül ő is ugyanúgy érti, mint tanárja.

A tanár-diák viszony fent leírt metaforája kiválóan alkalmas arra, hogy megértsük az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunkat. Az Örökkévaló úgy is dönthetett volna, hogy mindent elrejt előlünk, s sohasem tárja fel előt­tünk a metaforák áradatát, melyek megismertetnek útjaival. Megtehet­te volna, hogy önálló lényekként, saját mindenütt jelen­való­ságától függetlenül léteztet bennünket. De akkor mi lett volna velünk? Élnénk ugyan valamiféle létet, de fogalmunk sem lenne létünk értelméről. S ami talán ennél is rosszabb, nem hajtana bennünket a vágy, hogy kutassuk létünk értelmét; saját korlátozott perspektívánkba zárva léteznénk, s meg sem érintene a vágyódás a nálunk magasabban lévővel való egyesülés iránt.

Az Örökkévaló olyannak teremtette a világot, hogy a legkülső burok lehántásával feltáruljanak az egymást követő, egyre absztraktabb és spirituális rétegeket, és ezáltal megadta számunkra a lehetőséget, hogy megismerhessük teremtőnket. A diákhoz hasonlóan, mi is lépésről lépésre, metaforáról metaforára haladva ismerjük meg világunkat. A „fény” érzékelése egyre élénkebbé válik, a világról való tudásunk egyre tágul, ahogy egyre közelebb jutunk teremtőnk perspektívájához, isteni kalauzunkhoz és tanítómesterünkhöz: az Örökkévalóhoz.

Miképp a tanár-diák viszony a meghittség és a tisztelet, a szeretet és megbecsülés kényes egyensúlyán nyugszik, akképp hasonló egyensúlyra kell törekednünk az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunkban is. Ez egészséges feszültséget teremt, mely arra késztet, hogy elválasszuk a végest a végtelentől, és különbséget tegyünk körülhatárolt világi realitásunk és az Örökkévaló abszolút realitása között. Nem csupán ráérzünk arra, hogy az Örökkévaló minden pillanatban velünk van, hanem tudatosul bennünk, hogy minden egyes pillanatot az Örökkévaló teremtette, de egyúttal meg is haladja azokat. Végül világossá válik számunkra, hogy „nincs senki” az Örökkévalón kívül.

 

Hogyan teremthetjük meg az egységet?

Hogy lehetővé tegye a vele való egyesülést, az Örökkévaló bonyolult metafora-ösvényt teremtett, melyek a patakon átvezető gázló kövekhez hasonlatosak. Ezek a kövek a közvetítő vagy tolmács szerepét töltik be. A tolmács nem tesz hozzá új gondolatokat a beszélgetéshez – ez nem feladata –, csupán lehetővé teszi két fél számára a beszélgetést. A közvetítő sem hoz ítéletet valamely vitás ügyben, csupán hidat emel, lehetővé téve a kommunikációt, amely elősegíti, hogy a vitatkozó felek közös álláspontra jussanak. A tanár-diák viszonyban a tanár a forrás és a közvetítő is. A tanár metaforája a közvetítő, amely lehetővé teszi, hogy egy absztrakt gondolatot érthető szavakká váljon. A tanár célja nem más, mint olyan gázló kövek lerakása, amelyek megfelelnek a diák lépteinek, és egyre közelebb viszik a gondolat megértéséhez. A metafora tehát egyenlő mértékben „fény”, a tanár gondolata, és nyelv, amely érthetővé teszi a gondolatot a diák számára.

Salamon király bölcsességének dicsérése az Írás szerint „bölcsebb volt minden embernél… és háromezer példabeszédet mondott.” Első pillanatra azt is hihetnénk, hogy Salamon képességeinek ilyetén jellemzése inkább élénk képzelőerőre, semmint különösebben nagy bölcsességre utal. De a metafora, a példázat nem csupán élvezetes módja egy gondolat megismertetésének, hanem egyúttal a gondolat átültetése az intellektuális diskurzus egy alacsonyabb szintjére. Salamon böl­cses­sé­gé­nek nagyszerűsége abban rejlik, hogy a legmélyebb, legmagasztosabb gondolatot is képes volt életre kelteni azok számára, akik a megértés alacsonyabb – háromezer lépcsőfokkal alacsonyabb – szintjén álltak. Ez pedig lehetővé teszi a befogadónak, hogy lépésről-lépésre haladjon felfelé, míg eléri a diskurzus eredeti, magasztos szintjét.

Salamon bölcsessége is annak a bölcsességnek a metaforája, mellyel az Örökkévaló megteremtette fizikai világunkat. A nem-egzisztenciális realitásból az egzisztenciálisba való „ugrás” után az Örökkévaló megteremtette minden létezés legspirituálisabb, legmagasztosabb for­má­ját. Ezután úgy rendezte, hogy azok fejlődjenek, míg végül – számtalan fázis után – létrejött a mi fizikai világunk, amely az Örökkévaló teremtett realitásainak legkézzelfoghatóbb megtestesülése. Valamennyi materiális elem és erő valójában egy magasabb, jóval spirituálisabb elem vagy erő megtestesülése; a víz, például, a szeretet és a kedvesség fizikai megtestesülése, míg a tűz a hatalom fizikai dimenziója.

Ám ahogy a világ tulajdonságai egyre kézzelfoghatóbbá válnak, egyúttal egyre távolabb kerülnek isteni forrásuktól. Minden egyes „lefelé” vezető fokkal, egyre inkább elrejtődik az isteni „fény”, s egyre inkább előtűnik annak „edénye”, éppúgy, ahogy egy bonyolult gondolat is felhígulhat, amikor az élőbeszéd vagy az írás konkrét szavaiban ölt testet.

A mi világunkban ez a folyamat elérte azt a pontot, amikor mindenki képes megtapasztalni az „edényt”, de csak kevesen pillanthatják meg a benne rejtőző fényt. Látjuk, sőt el is olvassuk a papírra vetett szavakat, de nem mindig értjük a bennük tükröződő gondolatot.

És mégis ez az Örökkévaló akarata: hogy „sötét” és „lenti” világunkban vesszen homályba az istenihez fűződő kötelék, hogy az ember, saját szabad akarata által vezérelve, maga hántsa le az „edény” egymásra rétegződött burkait, hogy feltárja a fényt. E folyamat megkönnyítésére az Örökkévaló különféle lépcsőfokokat teremtett, egy olyan létrát, melyen felfelé kapaszkodva az ember egyre magasabbra léphet, míg végül egyesül teremtőjével.

Történt egyszer, hogy egy férfi felkereste a rabbit, és arról panaszkodjon: milyen nehezen megy sora, mennyi gonddal küszködik otthon és munkahelyén. Elmondta: bármennyire is próbál úrrá lenni ezeken, nem jut egyről kettőre.

A rabbi úgy vélte, Jákob álmának bibliai leírása megoldást jelent gondjaira.

– Jákob álmában létrát látott, mely a földön állt, ám teteje az égbe nyúlt. A létrán pedig az Örökkévaló angyalai jártak fel és alá. Hirtelen Jákob megpillantotta az Örökkévalót, aki fölötte állt … és az Örökkévaló így szólt: „Íme én veled vagyok.”

A rabbi elgondolkodott és a férfira nézett.

– Miért van az, hogy angyalok először felfele, majd lefele jönnek, amikor megjelennek az égből? – kérdezte. – Mert az embernek is először létrát kell ácsolnia, s felfelé iparkodnia e materiális világból a spiritualitás felé. Akkor cselekedetei megszentelik egész életét, „angyalokat” teremtve, akik felfelé mennek. És amikor lefelé jönnek, megjelenik velük az Örökkévaló és válaszol imáidra.

Ez a kozmikus metaforikus struktúra azonban bizonyos veszélyeket rejt magában. Hasonlóan a diákhoz, aki a metaforát önmagáért való célnak tekinti s nem érzékeli, hogy csupán egy mélyen rejlő gondolat megjelenítése, mi is beleeshetünk ebbe a csapdába, azt képzelvén, materiális világunk triviális elemei szintén önmagukért valók. A legnagyszerűbb tanítómester ezért lehetővé teszi, hogy egy szó, egy mozdulat, egy hangsúly áttűnjön a metafora burkain, és a figyelmes diák számára ezáltal fel-felvillanhat a benne rejlő magasztosabb gondolat.

Az Örökkévaló nem „légmentesen elzárt” realitásnak teremtette létezésünket. Még az az ember is, akit teljességgel leköt a materiális világ, időről-időre megpillantja a tágasabb realitást, mivel az Örökkévaló mindig lehetővé teszi, hogy egy aprócska fénysugár keresztültörjön az „edényen”. Egészen váratlanul átélhetünk valamit, ami egy magasabb igazság hírnöke. Rajtunk múlik, felismerjük-e és a szerint cselekszünk, megtaláljuk-e a módját az istenivel való egyesülésnek.

E célból kaptuk a Bibliát, a legnagyszerűbb metaforát, amely az Örökkévaló bölcsességét olyan nyelven fogalmazza meg, melyet képesek vagyunk megérteni. A Biblia tanulmányozása által egyesülünk az Örökkévaló bölcsességével és a Bibliában leírt parancsolatok betartásával végrehajtjuk az Örökkévaló akaratát. Ily módon tehetjük meg az első biztos lépést az istenivel való egyesüléshez vezető úton, amely lehetővé teszi, hogy átlépjünk azt a határt, amely elválasztja a mi körülhatárolt realitásunkat az Örökkévaló végtelen realitásától. Az első lépés annak tudatosítása, hogy szükség van erre az egyesülésre, s annak megértése, miképpen keletkezett e két fajta realitás.

Minden ellentmondásos tulajdonsága ellenére, a fény a leg­al­kal­ma­sabb metafora a teremtés folyamatának megértéséhez. „Felvilágo­so­dás­ról” beszélünk, amely eloszlatja a tudatlanság sötétségségét, „fény­sugárról”, amely áthatol a reménytelenség sötétjén és „isteni fényről”, amely erényben füröszti a lelket.

A fény paradoxonnak átgondolása – amely nyilvánvalóan „valódi”, de ennek ellenére úgy tűnik, mint ha sem alakja, sem anyaga nem lenne – még nagyobb ellentmondáshoz vezet: a mi fizikai világunk egysége az isteni „univerzummal”. A fény rejtélyes tulajdonságai jól példázzák fizikai világunk fő jellemzőjét: a létezés nem csupán saját létének tükrében határozható meg, hanem egy magasabb igazság megvilágításának fényeként. A fény egyrészt az Örökkévaló tiszta megnyilvánulása, másrészt pedig metafora, amely értelmünk és más képességeink által lehetővé teszi, hogy az Örökkévaló útjait megtapasztaljuk.

Ez az isteni fény egyrészt az Örökkévaló leglényegét tükrözi, másrészt két energia formájában nyilvánul meg: mint határtalan fény és mint körülhatárolt fény, amely véges létbe záródik. Még ez utóbbi formájában is, létünket meghatározó „edényekbe” zárva, megtartja felsőbb, transzcendens tulajdonságát, tükrözve forrásának esszenciáját.

Az Örökkévaló szempontjából, az „edény” és a „fény” ugyanannak az isteni energiának két formája. A mi szempontunkból azonban két különböző, sőt ellentétes erőnek tűnnek. Számunkra ez a különbség a test és a lélek különválásának tetszik. Ez a feszültség csak a „fény” és az „edény” újraegyesítése által oldható fel, testünk és lelkünk újraegyesítésével, és ez egy harmadik dimenzió, az Örökkévaló behozatalát teszi szükségessé.

Amikor a lélek egyesül a testtel, akkor nyeri el azt a képességét, hogy beteljesítse küldetését a fizikai világban. Mivel világegyetemünk valamennyi eleme az isteni egy-egy árnyalatát tükrözi vissza, testünk és lelkünk egyesítésével olyan egységet teremtünk, amely terjedésbe kezd az egész világon. Ez az a kihívás, amelyre mindannyiunknak felelni kell: az újraegyesülés az Örökkévalóval, melynek első lépése nem más, mint annak tudatosítása, hogy az Örökkévaló felettünk és rajtunk túl áll, és végül azáltal, hogy az Örökkévalót beemeljük életünkbe.

Amikor érzékenységünket a bennünk lakozó spirituális erőkhöz emeljük, megtanuljuk, miképpen szeressük a másikat anélkül, hogy egyikünk is megalkuvásra kényszerüljön. Az emberek között fennálló különbségek mellett észrevesszük azokat az közös szálakat, melyek összefűznek bennünket. Immár nem önös érdekeink prizmáján átszemléljük a világot, hanem egyre mélyebbre hatolunk saját lényünkbe és felfedezzük a bennünk rejtőző fényt, amely lehetővé teszi az emberiség különbözőségében rejlő harmónia kibontakoztatását.

Ez az egység jelen lesz minden cselekedetünkben. Az elfogyasztott étel átalakul energiává, amely arra sarkallja lelkünket, hogy beteljesítse isteni küldetését. Az emberek, kikkel találkozunk, lehetőséget adnak jó cselekedet megtételére. Ha minden egyes cselekedetet és anyagi tárgyat gázló kőnek tekintünk, melyek egy jóval spirituálisabb tartományba vezetnek, egyre közelebb jutunk világunk meghatározó forrásához és ahhoz, hogy felfedjük az „edényekben” rejlő fényt.

Így mind a magunk, mind az Örökkévaló szempontjai szerint egyesülünk az istenivel. Olyan módon gyakoroljuk az erényt és a szeretetet, amely az Örökkévaló erényét és szeretetét követi. Értelmünket az Örökkévaló bölcsességének kifejezésére használjuk. Mindaz, amit teszünk, az Örökkévaló fényének feltárására szolgáló metaforává válik. Ez pedig már a valódi egység.

 

Hogyan egyesülhetünk az Örökkévalóval még a mi időnkben?

A történelem tanúbizonyságát adja, miképp kereste az emberiség az egységet. Az elmúlt évszázadokban bekövetkezett tudományos-technikai forradalom eredményeképp egyre több ismerettel rendelkezünk a materiális világ belső működéséről. A világ olyannyira „összezsugorodott”, hogy egyszerűen „világfalunak” nevezzük. A különféle tudományágak eredményei lehetővé teszik, hogy fogalmat alkossunk a természet törvényeinek egységességéről, míg a technológia fejlődése megkönnyítette az egymás közti kommunikációt, a földgolyó bármely pontján élünk is.

Ennek ellenére, továbbra is az egység hiánya figyelhető meg. A házasságok felbomlanak. Az emberek farkasok, kegyetlenül bánnak egymással. Nem mindig törődünk a rászorulókkal. Ez a köztünk és az Örökkévaló között még minding fennálló dichotómia következménye, mivel még nem békéltünk meg teremtőnkkel és azokkal a magasabb eszményekkel és értékekkel, melyeket egy ilyen viszonyulás megkövetel – mivel még nem teremtettük meg az összhangot a mindent átható teljes egységgel: az Örökkévalóval.

Még nem is oly rég, tudományos ténynek számított az a vélekedés, hogy a világot több száz, egymástól független erő és elem kormányozza. Az újabb kutatások azonban bebizonyították, hogy minden anyag elsődlegesen atomokból épül fel, illetve, hogy az anyag és az energia valójában ugyanannak a szubsztanciának más-más formája. Hasonlóképpen, fizikai világunk „edényének” egymásra rétegződött burkainak lehántásával megpillanthatjuk a benne rejlő egységet. Kiderül, hogy a „fény” és az „edény” voltaképp egy és ugyanaz.

Eljött tehát az ideje, hogy újabb burkokat hántsunk le. Most élhetünk a lehetőséggel, és összehangolhatjuk saját realitásunkat és az Örökkévaló realitását, hogy megértsük: miképpen alkotnak egységet. Mindannyian abban a helyzetben vagyunk, hogy megvalósítsuk a végső realitást: a test és lélek, materiális ösztöneink és transzcendens vágyaink, magunk és az Örökkévaló közötti békességet. Soha nem voltak jobb lehetőségeink az egymás, a közösségek és a nemzetek közötti kommunikációra és az egység kialakítására. A mi nemzedékünk végre bevégezheti azt a folyamatot, amely a történelem hajnalán vette kezdetét: a békesség és az egység megteremtését.

Elgondolkodtunk-e már azon, hol találkozik a föld és az ég? A teremtés folyamata nem más, mint kihívás e feladat teljesítésére: a saját realitásunk és az Örökkévaló realitása között fennálló szakadék áthidalása. Ha egységet teremtünk saját életünkben, olyan dominó-effektust indítunk el, amely végighullámzik az egész kozmikus rendszeren, és olyan erőket egyesít, melyek évezredek óta harcban állnak egymással. Életünk csak akkor válhat értelemmel telítetté, ha tudjuk: feladatunk nem más, mint a mennyei és a földi, az emberi és az isteni összeházasítása. Hol találkozik tehát az ég és a föld? Küszöbünk előtt.

Számtalan előadásai során, melyeket műholdak és kábelek sugároztak szerte a világon, a Rebbe gyakran buzdított a modern kommunikációs lehetőségek kiaknázására, hogy egyesítsük az emberiséget. Elmagyarázta, hogy a világon élő emberek, akiket eddig tér és idő elválasztott, hirtelen egységet alkotnak, s ez lehetőséget teremt számukra, hogy együtt tanuljanak, együtt imádkozzanak, és együttesen határozzák el milyen jó cselekedeteket hajtanak végre, és ezáltal univerzális együttlét-hullámot indíthatnak el.

– Hajlamosak vagyunk azt hinni – mondta a Rebbe –, hogy e többmilliárd lakosú földgolyó egyik elrejtett zugában élve aligha tehetünk bármit is. Ma azonban tisztán látjuk: ha egyetlen ember gyertyát gyújt, bevilágíthatja az egész világot.