Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

 

Egyiptom az elnyomás, a szenvedés, a kegyetlen világ, az Istent meghazudtoló hatalom, az Isten ellenes ideológia kútfeje. Így az egyiptomi kivonulás, nem csak a héber törzsek több mint háromezer évvel ezelőtti szabadulását, hanem a saját mindennapi szabadulásunkat is jelenti ebben az értelemben. Nem véletlen, hogy nap mint nap említést teszünk róla. Nem véletlen, hogy ezzel kelünk és ezzel fekszünk (Smá), és ez adja ünnepeink nagy részének tartalmi gerincét is. Nap mint nap fel kell szabadítani magunkat a kegyetlen anyagi világ béklyójától, és hitet kell tennünk a láthatatlan és sokszor érzékelhetetlen Végtelen mellett. Ki kell állnunk elveinkért, értékeinkért, még akkor is, ha ez minden evilági realizmussal szembe megy.

 

Na de mit tegyünk, ha ugyan már Egyiptom birodalmát a hátunk mögött tudjuk, de Egyiptom félelmetes seregei mégiscsak nyakunkban vannak. Félelmetes kardjaik és ostoraik hangja már a fülünkbe hasít, nyomasztó megalázkodásunk emléke pedig még lelkünkben terhel. A szabadsághoz vezető utunkat pedig elállja a tajtékzó tenger. Pontosan az a tenger, amely a zsidó misztika szerint az Isteni igazságot eltakaró közönyt szimbolizálja. A tenger felszínének egysíkúsága kifejezi azt, ahogy a fizikai világ eltakarja a mögötte lüktető isteni teremtő energiát, az isteni igazságot.

 Merre tovább? Adjuk meg magunkat? Vessük magunkat a halálba? Harcoljunk az erőfölényben lévő ellenség ellen? Bízzuk magunkat Istenre?

 

A tengerhez érő zsidókban ezek a kérdések és dilemmák merültek fel, amikor megpillantották maguk mögött, a már elfelejtettnek hitt félelmetes egyiptomi seregeket. A Midrás szerint (Möchiltá, 2Mózes 14:13.) négy pártra szakadt az akkori zsidóság. Voltak, akik azt mondták, hogy nincs más választás, mint a tengerbe vetni magunkat. Mások úgy gondolták, vissza kell menni Egyiptomba, meg kell magunkat adni. A harmadik csoport úgy vélte, hogy még ha látszólag reménytelen is, fel kell venni a harcot Egyiptommal. A negyedik párt pedig azon a véleményen volt, hogy egy ilyen kilátástalan helyzetben nincs más, mint Istenhez fohászkodni, és az Ő emberfeletti segítségében bízni.

És mit mondott Mózes? Az újdonsült megváltó így szólt (2Mózes 14:13-14.): „Ne féljetek, álljatok veszteg és lássátok az Örökkévaló segítségét, melyet veletek cselekszik ma, mert amint láttátok az egyiptomiakat ma, úgy nem fogjátok többé őket látni soha! Az Örökkévaló fog harcolni értetek, ti pedig hallgassatok!” A zsidó nép vezetője mind a négy csoportot kiosztotta. Az öngyilkos jelölteknek azt mondta „Ne féljetek, … lássátok az Örökkévaló segítségét”. Az önfeladó pesszimistákat figyelmeztette: „az egyiptomiakat… nem fogjátok többé … látni soha!” A harcos kedvűeknek azt mondta: „Az Örökkévaló fog harcolni értetek”. És meglepő módon, a fohászkodókat is rendre utasította: „ti pedig hallgassatok!”.

A lubavicsi Rebbe értelmezésében a négy csoport dilemmája tulajdonképpen a mai hétköznapi ember mindennapi dilemmája is. Azé az emberé, aki vágyik a spirituális, és erkölcsös életre? Azé, aki „jó ember” szeretne lenni. Azé, aki szeretné tartani zsidó hagyományait, vallását, szokásait, értékeit családdal, közösséggel, de úgy érzi, nem teheti, mert Egyiptom kegyetlensége elnyomja, a világ, és környezete, nem befogadó. Mit tegyen, ha a közömbös és sokszor kegyetlen világ akadályt állít elé? Hogyan tudja a tenger felszínének közönyét felvágni, hogy meglássa az egy síkú felület mögötti valós isteni igazságot, amely megmentheti Egyiptom igájától?

De nem csak az egyes ember dilemmája ez, hanem a nagy „egyiptomi igázások” után, az egész zsidó népet foglalkoztató kérdés. Mi a teendő és a stratégia a (gyakran) elutasító környezettel?

Négy féle válasz létezik erre a kérdésre. Vannak, akik úgy vélik, hogy a tengerbe kell vetnünk magunkat. Nincs más választás, mint nem tudomást venni a világról. Elzárkózni, falat építeni magunk köré. Belevetni magunkat az isteni titkok tengerébe, csak saját magunkkal és vallásunkkal foglalkozni. Mások szerint meg kell adni magunkat. Vissza kell térni Egyiptomba, és tudomásul venni, hogy akaratunk ellenére „Egyiptom rabjai” vagyunk. Szolgái vagyunk az Istenivel ellentétes világnak. Nincs mit tennünk ez ellen. A harciasabbak úgy gondolják, hogy a konfrontáció a megoldás. Akkor is, ha esélyünk sincs a győzelemre, nem szabad szégyenteljesen meghunyászkodnunk, minden eszközzel harcolni kell. Az ellenség elől tilos kitérni. „Nem szabad átmenni az utca másik oldalára.” „Nem vonulhatunk, mint a birkák”, és nem is csinálhatunk úgy, mintha nem létezne a világ körülöttünk. A negyedik álláspont szerint pedig semmit nem kell tennünk. Csak az ima segíthet. Csak abban bízhatunk, hogy majd a fölöttünk levő, orvosságot talál problémáinkra, megvéd a ránk leselkedő veszélyektől.

 

Ennek értelmében, Mózes válasza nem csak az akkori, hanem a mai négy csoporthoz is szólt: Senkinek sincs igaza! Egyik stratégia sem jó.

Na jó, de akkor mégis mi a teendő? Itt jött az isteni válasz: „És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izrael fiaihoz, hogy vonuljanak.” (Uo. 14:15.). Nem kell a világtól elzárkózni. Nem szabad megadnunk magunkat, de nem is kell felesleges harcokba keverednünk. És végezetül azt sem tehetjük meg, hogy összetett kézzel várjuk a megoldást. Nem! Ezzel szemben: Haladnunk kell! Tudnunk kell, hogy szabadságunk és szabadulásunk célja, hogy „midőn kivezeted a népet Egyiptomból, szolgálni fogjátok Istent a hegyen” (Uo. 3:12.). Nem az akadályokkal kell foglalkozni, hanem a céllal, a küldetéssel. Ez a küldetés pedig az, hogy ebben a világban, ezzel a világgal karöltve, saját magunkat és magát a sötétnek tűnő világot tegyük fényesebbé és jobbá. Szemléletesen szólva, hogy kettéhasítsuk a tengert, és elő kerüljön a felszíne alatt rejlő világ, a minden mögött lüktető isteni energia, isteni igazság. Az a küldetés tehát, hogy eljussunk a Szináj hegyig. Még akkor is, ha mögöttünk Egyiptom, előttünk a tenger, haladnunk kell. A tengeren túli úti cél kell hogy legyen szemünk előtt.

A Talmud elbeszélése szerint (Szotá, 36, 37), egyetlen zsidó volt, aki megértette Isten és Mózes hívó szavát: Náchson ben Áminádáv. Náchson elindult a tengerbe, de nem azért mert öngyilkos akart lenni, hanem azért mert csak a szabadulás célja, az isteni küldetés volt a szeme előtt. Amikor a víz már az orráig ért, akkor következhetett be az isteni csoda, hogy Mózes botütésére, a tenger kettényílt, és száraz lábbal kelhettünk át a Vörös tengeren.

 

Ma. Svát hó 10. írunk a zsidó naptár szerint. Ez a nap két szempontból is különleges. 1950-ben ezen a napon hunyt el a hatodik lubavicsi rebbe, Joszéf Jichák Schneersohn. 1951-ben, pedig ezen a napon lett az ő veje, Menachem M. Schneersohn a hetedik lubavicsi rebbe. Mind a két szellemi óriás a fent megfogalmazott gondolatokat tanította és képviselte, mind a hozzájuk forduló embereknek egyénileg, mind pedig a zsidó nép egészének.

Különösen a Holokauszt után, a huszadik század zsidósága óriási dilemma előtt állt. Hogyan tovább? Zárkózunk el a világtól, vonuljuk szellemi vagy akár fizikai értelemben gettókba? Vagy éppen adjuk meg magunkat, erőltessük tovább a teljes asszimilációt? Desszimilálódjunk, és ahol tudjuk, keressük a konfrontációt?

A lubavicsi Rebbe válasza erre Mózes válaszához illő volt. Nem szabad gettókba zárkóznunk, de nem is szabad feladni magunkat, nem kell feleslegesen konfrontálódni, és nem is lehet magunkat csak Istenre bízni. Feladatunk a tovább haladás, az előremenetel. A világban, a világgal, a világot és magunkat eljutatni Szinájig, az Isteni kinyilatkoztatásig. Ahol tudjuk, hasítjuk a tengert…