És szólt az Örökkévaló Mózeshez meg Áronhoz Egyiptom országában, mondván: Ez a hónap nektek a hónapok kezdete, első ez nektek az év hónapjai között.
(2Mózes 12:1-2.)
Szakaszunkban a zsidó nép parancsot kap arra, hogy megülje Peszách ünnepét. Áldozatot hozzon, melynek vérét fel kell festenie az ajtófélfákra, megkülönböztető jelként az utolsó csapásra, az elsőszülöttek halálára készülve. Van azonban ennek a résznek még egy fontos jelentősége. Isten kijelenti Mózesnek és Áronnak, hogy ez a hónap, Peszách ünnepének a hava, Niszán kell, hogy a zsidó naptár első hava legyen. Innen adódik kalendáriumunknak az a furcsa jellemzője, hogy habár az éveket a Ros hasánától számítjuk, mégis a hónapok sorrendjét, Niszántól a szabadulás havától tartjuk számon.
A kommentárok szerint a Teremtő itt nem csak a zsidó naptárnak ezt a jellemzőjét hagyta meg a zsidó nép vezetőinek, hanem egyben elrendelte az egész év és hónapszámítás rendszerének parancsolatát. A zsidó lunáris (hold központú) naptár-számítás ide vezethető vissza.
A Midrás, a Niszán (a csodák hava) első hónapként való megnevezését a következőkép értékeli (Smot rábbá 15:11.): „Attól fogva, hogy az Örökkévaló megteremtette a világot, meghatározta benne a hónapok és évek kezdetét. Amikor pedig kiválasztotta Jákobot és gyermekeit, akkor meghatározta a megváltás havának kezdetét, azt, amelyikben Izrael megmenekült Egyiptomból, és amelyben, az eljövendőkben érdemli majd a megváltást… Ebben (a hónapban) született Izsák, és lett áldozatként megkötözve. Ebben a hónapban részesedett Jákob az áldásokban, és ebben kapta a zsidó nép a jelzést, hogy megmenekülésük kezdetének hava ez. Miként írva van –» első ez nektek az év hónapjai között«…”.
A hagyomány szerint tehát Niszán a megváltás hónapja. De hogyan kapcsolódik ez ahhoz, hogy ez kell, hogy legyen a naptár első hava, illetve ahhoz, hogy a naptárszámítást a holdhoz kell igazítani?
Áldott emlékű üknagyapám a néhai sarkadi rabbi, Silberstein Slomó a következőképp magyarázza ezt a kérdést (Ohel Slomo, Bo). Köztudott, hogy a zsidó misztika szerint (lásd pl. Talmud, Nödárim 32a; 1Zohár 54b.) a világ természetes menete némiképp az égitestek, és csillagképek befolyása alatt áll. Ha másképp akarunk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az állandónak tűnő égitestek szimbolizálják a természet felülmúlhatatlan rendjét, amelynek minden földi teremtmény alá van vetve. Látszólag ez alól az állandóság alól csak egy égi test, a Hold a kivétel. A Hold fénye ugyanis állandóan változik. Ezért kell a zsidóknak a holdhoz igazodva idejüket számlálni, ugyanis Isten arra emlékeztetni őket ezzel, hogy az ő létezésük nincs a természet törvényeinek alávetve. Egyiptomot és más – a természet törvényei szerint legyűrhetetlennek tűnő – nagybirodalmak elnyomását túlélő Izrael, nem a természet diktálta módon létezik. A mi létezésünk kézzelfoghatóan nap, mint nap a természetfeletti isteni csodáknak köszönhető. Ezt hangsúlyozza a holdhoz viszonyított hónapszámítás, és a Niszán hónaptól számított évszámítás is. Niszánban ugyanis a zsidók kivonulásán kívül – a fenti Midrás tanúsága szerint – márt ősatyáinkkal is csodák történtek.
A Midrás tehát azt akarja mondani, hogy habár „attól fogva, hogy az Örökkévaló megteremtette a világot, meghatározta benne a hónapok és évek kezdetét” – vagyis meghatározott a világnak egy természetes rendet, mégis – „amikor kiválasztotta Jákobot és gyermekeit, akkor meghatározta a megváltás havának kezdetét” – vagyis a természetfeletti gondviselés útját. Ez pedig egy olyan út, amelynek a zsidók már megfoganásuk kezdetén is tanúi lehettek, hiszen a zsidó nép megfoganása: így pl. Izsák születése, vagy a feláldozására tett kísérlet, vagy Jákob áldásai, mind-mind a csodálatos, természetfeletti létezés jelei.
Nem véletlen, hogy még a kivonulás előtt ez az első parancs, amit a zsidó nép Istentől kap. Isten arra tanítja a gyermekcipőbe éppen csak belebújó zsidókat: Emlékezzenek! Létezésük paraméterei nincsenek összefüggésben a természet diktálta feltételekkel. Fontos tanúság ez napjainkban is.
A természetfeletti kalendárium
