A rossz ismerete, a megtérők érdeme
Sávuot a gérek, a betérők ünnepe. Pontosabban az egész zsidó népé, amely ezen a napon esett át a kollektív betérésen, és vált héber törzsekből zsidóvá. Nem véletlen, hogy elterjedt szokás ezen az ünnepen az öt tekercsből Rút könyvét tanulmányozni. Rút ugyanis az a bibliai személy, aki elhagyva a moábita ősöket, volt anyósát követve, a Szentföldre vándorolt és zsidóvá lett. Rútra aháláchá mindig úgy is utal, mint a jellegzetes gérre.
Nyilván az sem véletlen, hogy a Sávuotot általában közvetlenül követő Behálotchá szakaszban, hetiszakaszunkban ugyancsak egy lényeges „betérő-megtérő” személy, Mózes apósa jelenik meg. Jitró, aki midjánita pap volt, és aki a Midrás szerint (Mechiltá 1., idézi Rási 2Mózes 18:11.) a Föld minden bálványimádását kipróbálta, megjelenik az alig pár napja szabadult zsidók között, hogy saját szemeivel győződhessen meg azokról a csodálatos dolgokról, melyeknek hírét vette.
Mózes marasztalná apósát, és a következő párbeszéd zajlik le közöttük (4Mózes 10:29-31.): „Mi vonulunk azok a hely felé, melyről az Örökkévaló mondta: Azt fogom nektek adni; jöjj velünk és mi jót teszünk veled, mert az Örökkévaló jót ígér Izraelnek. És az mondta neki: Nem megyek; hanem országomba megyek. De ő mondta: Ne hagyj el kérlek, bennünket, mert te ismered táborozásunkat a pusztában, azért légy nekünk szemekül”.
Miről szólt Mózes és Jitró vitája? Mivel próbálta az ellenkezés ellenére is marasztalni apósát? Hogy kell értenünk, hogy „légy nekünk szemekül”?
Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó néhai sarkadi rabbi a következőképpen magyarázza szakaszunknak ezt a passzusát.
Amikor a fent említett Rút, Izrael hitére akar lépni, akkor a következő párbeszéd zajlik le közötte és Anyósa távoli rokona, Boáz között (Rut 2:10-12.): „Miért találtam kegyet szemeidben, hogy ismersz engem, holott idegen vagyok?” – kérdi Rút – „Felelt Bóáz és mondta neki: Jól megmondták nekem mindazt, a mit cselekedtél napaddal férjed halála után, elhagytad ugyanis atyádat és anyádat meg szülőföldedet és mentél oly néphez, melyet nem ismertél tegnap, tegnapelőtt. Fizesse meg az Örökkévaló cselekedetedet s legyen jutalmad teljes az Örökkévaló, Izrael Istene részéről, a kihez jöttél, szárnyai alá menedéket keresni.”.
Érdekes módon Boáz két dolgot is kihangsúlyoz elismerő szavaival. Az első, hogy „elhagytad ugyanis atyádat és anyádat meg szülőföldedet és mentél oly néphez, melyet nem ismertél”. Azaz maga a tény, hogy eltávolodtál a szülői háztól, a régi rossz szokásoktól, a tisztátalan megszokástól, és elindultál keresni valami jobbat, amiről még talán még magad sem tudtat biztosan, hogy mi az, önmagában a tény, hogy felismerted téves utadat és az – esetleg még ismeretlen – jobb iránt indultál, már ez elismerést érdemel. Hasonló gondolatot fogalmaz meg a híres Jonatán Eibsitz német rabbi (Ohel Jonátán, Lech lechá) Ábrahámmal indulásával kapcsolatban, amikor Isten így szólt a zsidó nép pátriárkájához (1Mózes 12:1.): „Menj – a saját javadra – el a te országodból, a te szülőföldedről és a te atyádnak házából azon országba, melyet én neked mutatok.” – Önmagában a szülőföldtől való eltávolodás, a még ismeretlen („melyet én mutatokneked”), de jobb felé jutalommal jár, és Ábrahám javára van.
Ugyanakkor minden megtérőben és betérőben Ábrahámtól, Jitrón és Rúton át egészen napjainkig, felmerülhet az a bizonytalanság, hogy bűnös ember lévén sohasem tud teljesen menedéket találni az „Örökkévaló szárnyai alatt”. Ez merülhetett fel Rútban is, és erre volt Boáz válasza a második mondat: „…legyen jutalmad teljes az Örökkévaló, Izrael Istene részéről, akihez jöttél, szárnyai alá menedéket keresni.” – vagyis egy pillanatra se kételkedj abban, hogy az Örökkévaló ne fogadna el teljességgel.
De miért ne lenne ok az aggodalomra? Hát nem mégiscsak hátráltató tényező a vétkes előélet?
Közismert Salamon király evilági létet lekezelő „hiúságok hiúsága, minden hiúság” kijelentése, melyet úgy folytat: „Mi nyeresége van az embernek minden fáradságában, mellyel fárad a nap alatt” (Kohelet 1:2-3.). Van-e Salamonnál, a világi javakat minden tekintetben elérő embernél hitelesebb személy ennek kijelentésére? – teszi fel a kérdést a Midrás.
A megtérő előnyben van, hiszen éppen a rossz ismerete erősíti a jóhoz való ragaszkodásban. Ezért tanították Bölcseink (Talmud, Bráchot 34b), hogy ahol bál tsuvák állnak, arra szintre a tökéletes igazak sem tudnak eljutni.
Ez a párbeszéd folyik le Mózes és Jitró között is. Mózes először azzal érvel, hogy önmagában Jitró elmozdulása Midjánból, a rossztól, a világ összes bálványától, az út a jobb felé, a „vonulás a hely felé” már önmagában is jó. Ha pedig a korábbi életében vétkektől nem mentes após tartana attól, hogy soha nem tud majd a bűntelen tiszta ember szintjére eljutni, akkor erre az a válasz, hogy nem csak hogy igenis képes, hanem éppen, hogy az ő ismerete a rosszból adja meg az átlagosnál intenzívebb ragaszkodását a szenthez. Hiszen nincs Jitrónál, az összes bálványok ismerőjénél hitelesebb ember arra, hogy kimondja „Most tudom, hogy nagyobb az Örökkévaló minden isteneknél…” (2Mózes 18:11.). Sőt Jitró meggyőződése éppen múltja miatt lehet olyan erős, hogy a zsidó nép „szeméül” szolgálhat a rosszal való tapasztalata folytán.
