A zsidó ünnepek többségénél a reggeli ima egyik kiemelkedő része a Hálél elmondása. Ez az ima a 113-118. zsoltárokból áll össze, a szöveget áldás vezeti be és zárja le. Nevének jelentése: hálaadás.
Szokás vidám dallamokkal énekelni, sőt, amikor erre lehetőség nyílik (tehát ha nem szombatról vagy főünnepről van szó), számos zsinagógában hangszereken kísérik a dallamokat. Shlomo Carlebach rabbi szerzeményei különösen népszerűek a zenés Hálél-éneklések alkalmával. A Hálélt mindig közvetlenül a reggeli főima, a Smone Eszré után mondjuk el. Szfárádi és hászid szokás szerint ezen felül a szédertestét megelőző, peszáchi esti imában is elmondják, az askenáz közösségekben pedig megelégednek azzal, hogy a Hágádá felolvasása során éneklik végig a Hálél zsoltárait.
A Hálélt elmondjuk peszách és szukot minden napján, smini áceretkor, sávuotkor, hanuka napjain és minden hónap elején, ros chodeskor. A vallásos-cionista közösségekben az izraeli függetlenség napján (jom háácmáutkor) és a Jeruzsálem 1967-es egyesítésére emlékező jom jerusálájimkor is elmondják, egyes helyeken áldással, máshol áldás nélkül.
Érdekes módon az év legszentebb napján, jom kipurkor, és az azt megelőző zsidó újév, a ros hásáná napjain nem mondjuk el a Hálélt. Erre a Talmud (Áráchin 10/b) ad magyarázatot: „Vajon illő-e, hogy amíg a Király az ítélet trónján ül, az élet és halál könyve pedig nyitva fekszik előtte, addig az emberek örömteli dicséreteket zengjenek neki?” Tehát a félelmetes napok bűnbánó hangulatához nem illik a Hálél vidám, felszabadult szelleme. Purimkor szintén nem mondunk Hálélt, mert a csoda Izrael földjén kívül érte a zsidókat, akik – bár az életveszélytől megmenekültek és bosszút álltak ellenségeiken – továbbra is száműzetésben és idegen uralom alatt maradtak.
Hálélből kétfélét különböztetünk meg: a teljes hálélt és a fél hálélt, mely nélkülöz néhány zsoltárfejezetet (és valójában csupán 15%-kal rövidebb). A rövidített változatot pészách félünnepein és utolsó napján, illetve ros chodeskor mondjuk. A szfárádi hagyomány szerint ekkor kihagyják a Hálélt keretbe foglaló áldásokat is.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy peszách félünnepein és utolsó napján miért csak a rövidebb változatot mondjuk el, ellentétben a hasonló felépítésű szukottal , melynek minden egyes napján a teljes Hálélt recitáljuk? A válasz a szentélyben bemutatott áldozatokkal kapcsolatos: szukotkor minden egyes nap más és más összetételű és számú áldozatot kellett bemutatni, így ebből a szempontból minden egyes nap külön ünnepnapnak számít, míg peszách második napjától az utolsó napig mindennap ugyanazt az áldozatot hozták. Emellett ismert az a midrásban található magyarázat is, mely szerint a zsidó nép megmenekülését az egyiptomiak tömeges halála kísérte, és ezért nem korlátozzuk az örömteli imák mondását. A Talmud szerint (Megila 10/b és Szánhedrin 39/b) maga az Örökkévaló csitította az ünneplő angyalok hadát: „A teremtményeim a tengerbe fulladnak, ti pedig a dicséretemet akarjátok zengeni?”
Azonban ez azt is jelenti-e, hogy a zsidó nép számára is tilos ellenségeinek vesztéért hálálkodni? Számos forrás ennek éppen az ellenkezőjéről tanúskodik. A midrás (Mechilta derabbi Jismáel) így fogalmaz: „Amikor Isten megbünteti a gonoszokat, a neve megdicsőül és megszentelődik a világban”. Ha pedig az Örökkévaló neve megszentelődik (kidus Hásem), a zsidóknak kötelessége örülni és hálálkodni. Nem véletlen, hogy a Bibliában szereplő hálaénekek többsége is Izrael ellenségeinek vesztéhez kapcsolódik, elég, ha a Tenger dalára (2Mózes 15) gondolunk, melyet minden egyes reggel elmondunk a reggeli ima során. A Talmud szerint (Pszáchim 117/b) a zsidó nép éppen a Vörös-tengeren való átkelés (és az egyiptomi hadsereg pusztulása) után énekelte először a Hálélt. De az ellenség halálához kapcsolódik Dvorá (Debóra) prófétanő és Bárák hálaéneke (Bírák 5.), vagy Dávid király dicshimnuszai (2Smuel 22. és 18. zsoltár) is.
Ezt a felfogást fejezi ki az a talmudi vélemény is (Szánhedrin 94a), mely szerint Chizkija király végül azért nem tölthette be a messiás szerepét, mert nem akart hálaéneket zengeni, amikor a birodalmára támadó Szánchériv 185 000 katonája egyetlen éjszaka alatt (ráadásul éppen peszáchkor) odaveszett.
Bölcseink abban láttak problémát, ha valaki a személyes ellenségének vesztét ünnepli, ha azonban az egész nemzetet veszélyeztető ellenség pusztulásáról van szó, dicséretesnek tartják az örömöt és a hálaadást is. Nem véletlen, hogy a Talmud is csupán azt a magyarázatot adja arra, hogy peszách első napját követően csak a Hálél rövidített változatát mondjuk, hogy a minden nap megegyező áldozatok miatt az egész időszak egyetlen ünnepnek számít.
Boldog és örömteli Hálél-éneklést mindenkinek!
