A családi élet: a boldogság kulcsa
A család a zsidó társadalom magja és vallási életének központja. Ha az otthon erős, ha őrzi a zsidó értékeket, ha ép és stabil, akkor az egész zsidó élet és összes intézménye – a vallásiak, nevelésiek, szociálisak és a többiek is – eleven és élő. Ha pedig az otthon gyenge: érzelmekben sivár, erkölcsileg instabil, szellemileg tunya, akkor minden más ezt a gyengeséget tükrözi. Ezért a zsidó vallási törvénytár tekintélyes részét a családra vonatkozó törvények teszik ki. Ezek a családi élet minden aspektusát felölelik, a külső kapcsolatoktól a legintimebb belső viszonyokig.
A családi életre vonatkozó törvények az alábbi alapelveken nyugszanak:
- a személyes integritás és individualitás figyelembevétele és az a szemlélet, amellyel a családtagokat mint emberi lényeket veszik körül;
- a családtagok közötti békés, harmonikus viszonyok kialakítása, a sálom bájit – a „házi béke” – biztosítása;
- annak felismerése és belátása, hogy a különböző családtagok funkciói különbözőek;
- szellemi tisztaság és egészséges attitűd fenntartása a férj és feleség – és általában a férfi és nő – közötti szexuális kapcsolatban.
Ezek nemcsak a törvényalkotás alapelvei, hanem az ide tartozó törvények céljai és eredményei is.
Az összeomlás ma a zsidó családot is gyakran fenyegeti, s ez a veszély a zsidó családi életet és szexuális kapcsolatokat szabályozó törvények és parancsolatok nem ismeretéből ered. A zsidóság ismeri a keresztény hagyomány aszketizmuseszményét és a szexet véteknek tekintő szemléletét; ismerik napjaink társadalmának hedonizmuseszményét és szemléletét, amellyel elutasít minden szexuális fegyelmet. Mindkettő hatással van rá. Sajnos azonban napjainkban nagyon sok zsidó nem ismeri a zsidóságnak a hagyományokon alapuló szentségeszményét. A zsidó szemlélet éles ellentétben áll mindkét szélsőséggel, és a zsidók mindig is komoly ellenállást tanúsítottak mindkétféle magatartással és gyakorlattal szemben.
A zsidó eszmény célja az ember és a társadalom felemelkedése és boldog, tartalmas élet biztosítása a lehető legtöbb ember számára. Ez a cél azonban nem pusztán „a nép boldogulása”. A judaizmus célja nem az, hogy a kívánságok és fizikai szükségletek közvetlen kielégítésével tegye boldoggá a népet. Ellenkezőleg: a nyakló nélküli kielégülés otromba és közönséges, az emberi gyengeség megnyilvánulása, nem más, mint a hedonizmus legútszélibb formája, az ember állattá silányítása, lemondás a magasabb célokról a fizikai szükségletek és az ösztönök kielégítése érdekében. Ha az emberek hátat fordítanak a parancsolatoknak és a Tórának, hogy „megtalálják a boldogságot”, az ily módon szerzett öröm és megelégedés hamarosan keserű boldogtalanságot terem.
Kétségtelen, hogy a zsidó családi törvények betartása nagymértékben hozzájárul a zsidó család stabilitásához. Bár nem csodaszerek, amelyek automatikusan elmulasztják a külső-belső tényezők okozta személyes boldogtalanságot, mégis megadják a szülők és gyermekek, férj és feleség közötti stabil, nyugodt, harmonikus és kielégítő családi kapcsolat kialakításának receptjét. Receptet adnak, amelynek segítségével a szexuális viszony kiemelkedik az állati sorból, és egy magasabb szintű szellemi alapra helyezkedik.
Vizsgáljuk meg a zsidó hagyomány tanításainak néhány elvét, amelyek a férj és feleség viszonyával foglalkoznak, hiszen úgy tűnik, a mai ember számára ezek még kevésbé ismerősek, mint a szülő-gyermek kapcsolatra vonatkozó törvények. A felbomlott családok számának növekedése arra vall, hogy a zsidók is egyre kevésbé veszik figyelembe ezeket a törvényeket.
A zsidó hagyomány általános szemlélete a házasságról az, hogy egyik legfőbb célja a gyermeknemzés. Az utódok létrehozása micvá, a bibliai parancs – „Szaporodjatok és sokasodjatok…” – teljesítése. Megvalósítja az isteni szándékot, teljesíti az isteni célt; a Mindenható társaivá emel bennünket a teremtés szakadatlan folyamatában. Hogy valaki hány gyermek nemzésével teljesíti a micvát, az a rabbinikus viták állandóan visszatérő témája – van, aki kettő mellett voksol, mások szerint legalább egy fiú és egy lány az előírás –, de teljes az egyetértés abban, hogy a gyermek nem vállalása az isteni parancsolat teljesítésének megtagadása. A házassági viszony vallási szentségét, szellemi alapját azonban nem ez a speciális cél adja.
A házasság létjogosultsága, jelentősége, értelme független a gyermeknemzéstől. Saját szentséggel bír. Isten, még mielőtt kiadta volna a parancsot: „Szaporodjatok és sokasodjatok…”, asszonyt teremtett Ádámnak, mert „Nem jó, hogy az ember egyedül legyen, alkotok neki hozzá való segítőtársat!” A társkapcsolat, a szerelem és megbecsülés a házasság elsődleges céljaként jelenik meg ebben a viszonylatban. A gyermekek nemzésén kívül maga a házasság, a férfi és nő összekapcsolódása is fő szempontja a rabbinikus megítélésnek. „Isten türelmetlenül várja, hogy a férfi megnősüljön.” (Kiddusin 29b.) „Akinek nincs felesége, híján van az áldásnak, a jónak… a békének…” (Jevámot 62b.) „Aki nem házasodik meg, állandó bűnben él, és Isten elfordul tőle…” (Kiddusin 29b., Peszáchim 113a.) „Akinek nincs felesége, nem tekinthető egész embernek.” A bölcsek véleménye szerint az asszony teszi az embert emberré.
A Biblia tanítása, amely szerint Éva Ádám segítőtársául teremtetett, nyomot hagyott gondolkodásunkon. „Nincs férfi nő nélkül, sem asszony férj nélkül, egyikük sem lehet Isten nélkül.” (Gen. Rábbá 8:9.) – így lehet összefoglalni a házasság zsidó felfogását. Ez a zsidó eszmény, amely kivétel nélkül mindenkire vonatkozik: rabbira és laikusra, papra és prófétára egyaránt. A Biblia által hangsúlyozott társas viszony egyáltalán nem plátói kapcsolat férfi és nő között, és nem is kívánja meg a fizikai és érzelmi szükségletek elfojtását. Ebből következik a szexuális kapcsolat pozitív megítélése. A zsidóknak a gyermeknemzési kötelezettségtől eltekintve is tilos megtagadniuk feleségük szexuális vágyának kielégítését. A bibliai törvények a házastársi érintkezést a nős férfi alapvető kötelességének, egyik legfontosabb feladatának tekintik. Ahogyan gondoskodnia kell feleségének felruházásáról és védelméről, ugyanúgy köteles gondoskodni szexuális szükségleteinek kielégítéséről. „…ételét, ruházatát és házastársi jogát ne csorbítsa meg…” (2Mózes 21:10.)
Ezek a jogok akkor is érvényben maradtak, ha az asszony egészségi okokból nem szülhetett több gyermeket, vagy éppen terhes volt, vagy túllépte a fogamzóképes kort. Egyértelmű, hogy a zsidó hagyományban a férj és feleség közti szexuális kapcsolat nem „bocsánatos bűn” vagy a „fajfenntartás eszköze”, hanem önértékkel bíró mozzanat. A megszentelt házassági kapcsolaton belül a szex nem tekinthető bűnös, obszcén, szégyenteljes dolognak, ellenkezőleg, pozitív, szükséges és jó motívumnak.
A zsidó hagyomány a lehető legerősebb kifejezéseket használja a fajtalankodás, a szajhálkodás, a promiszkuitás és a házasságtörés – a z’nut – elítélésére, és szigorúan tiltja ezeket – akárcsak a vérfertőző szexuális kapcsolat, a homoszexualitás és a szodómia minden formáját – mint a népet hanyatlásba döntő, az országot beszennyező gyalázatosságokat. Ugyanakkor sugárzó lelkesedéssel beszél a testi kapcsolatról, amely a házasság szentségében egyesült főrfi és nő szerelmének megnyilvánulása. Bölcseink úgy vélték, hogy a szépséget, a jellemet, sőt az utódok egészségét is a testi kapcsolat minősége határozza meg. Nem fontos, hogy valaha is bebizonyítják-e ezt tudományosan. Ez a vélekedés hűen tükrözi a házasságon belüli szexualitás egészséges szemléletét.
A zsidó törvényből kiviláglik, hogy nagy fontosságot tulajdonít az érintkezés előtti helyes viselkedésnek, és eligazító szabályokat állít fel. Ezek figyelmeztetnek mindenkit, nehogy feleségéhez közeledjék és engedelmességre kényszerítse, ha az nem akarja; ne közösüljenek alkoholos állapotban, vagy ha veszekedés van köztük, és „a gyűlölködés elválasztja őket”. Maimonides meglehetősen tömören így summázza az erre vonatkozó törvényeket: „A testi egyesülés csak vágyból, a férj és feleség öröméből fakadhat.”
A zsidó hit, amely az evést és ivást – a kásrut törvényei által – a Teremtő megismerésének és szolgálatának fontos módjává emelte, a testi vágy kielégítését is ilyen módozatnak tekintette. Enni szükséges és jó dolog, de a kásrut lelkünkre köti, hogy nem minden „tiszta” étel szükségszerűen hasznos számunkra, és a jó ételek sem szükségszerűen jók minden időben, egészségi vagy lelki okokból. A testi kapcsolatra ez úgy vihető át, hogy a zsidó törvény szerint az egyébként szükséges és kívánatos szex sem mindig jó és „tiszta”, s nem szükségszerűen kívánatos minden időben. Ez azt jelenti, hogy a zsidóknak bizonyos korlátozások és fegyelmi szabályok közé kell szorítaniuk vágyaikat, s tudomásul kell venniük a tiszta és tisztátalan, szentelt és szennyes kettősségét.
Mint már említettük, a zsidó törvények és a hagyomány a szexuális viszonyt a házasságon belülre korlátozza. Még a házasságon belül is előfordulhatnak olyan körülmények, amelyek miatt bölcseink a szexuális érintkezés ellen foglaltak állást. De van a szexuális szabályrendszernek olyan területe, amelyről érdemes részletesebben beszélni, miután „a zsidó család tisztasága” címszó legfontosabb mondanivalóját hordozza. Azokra a törvényekre gondolok, amelyek a havi menstruáció megérkeztétől a menstruáció befejezését követő hét napon át tiltják a szexuális érintkezést. Ez általában tizenkét napot jelent. Ez alatt az idő alatt a nő az elkülönítettség állapotában van (niddá), és férje nem élhet vele szexuális életet. Ennek az okát nem találjuk meg a Tórában. Mi lehet vajon? Íme, néhány lehetőség:
- Az intézkedésnek az lehet a célja, hogy önfegyelemre kényszerítse azokat, akik ösztöneikre és szenvedélyükre hallgatva elveszíthetik ítélőképességüket. Az ilyenek magatartása az otthon összeomlásához vezet, s nagy károkat okoznak maguknak is, másoknak is. Az önuralom, tanítják bölcseink, erőt ad a szenvedély leküzdéséhez, és nem engedi, hogy erőt vegyen rajtunk (Az Atyák bölcs tanításai 4:1.) A zsidó értelemben vett szentség követelményei közé tartozik az ellenállni tudás is.
- Lehetséges, hogy az asszony érzelmeinek és egészségének kímélése az előírás célja, hiszen ebben a periódusban az érintkezés kellemetlen lehet számára.
- Talán a megszokás elkerülése végett rendelkezik így a törvény, hiszen az idő múlásával a mézeshetek romantikája feledésbe merül, a házasság rutinná válik. Ezt lehet elkerülni a havonta ismétlődő „elkülönítési” periódussal, ami után megújult érzéssel közelednek egymáshoz a házastársak.
- Az is lehet, hogy ez az időszak arra való, hogy a házastársak pihenőt tartsanak, erőt gyűjtsenek anélkül, hogy eluralkodnék rajtuk a bűntudat, amelyet a partner közömbössége vált ki, vagy a kisebbrendűségi érzés, ha valaki nem képes elég lelkierőt tanúsítani. Így a törvény leveszi róluk a pszichológiai felelősség terhét, hogy a „pihenőt” ne mulasztásnak, hanem vallási kötelességnek tekintsék.
A tiltott periódus alatti elkülönülés önmagában nem támpont. Nemcsak az idő von határt a megengedett és a tiltott szakasz között. Nemcsak a naptár vagy az óra mozdítja ki az asszonyt a niddá állapotából, hogy szerelemmel és gyengéden visszatérhessen férjéhez, hanem egy szertartás is. Ez a rituális vízbe merítkezés – mikvá –, ami nélkül az asszony az elkülönítettség állapotában marad.
A kóser mikvá, az erre a célra rendszeresített fürdő mindig a zsidó megtisztulási szertartás színhelye. A Templom idejében a papoknak meg kellett merítkezniük, mielőtt beléptek szent feladataik színhelyére. A betérőknek, férfiaknak és nőknek egyaránt kötelességük a megtisztulás jelképes szertartását elvégezni, mert enélkül nem lehet érvényes a betérés. Ugyanezt kell minden hónapban teljesítenie a zsidó asszonynak.
Sok szerző próbálja bizonygatni, hogy a mikvá nemcsak rituális, hanem higiéniai és orvosi célokat is szolgál. Elsődleges célja azonban szellemi jellegű, amely az ész, a szív és az érzelmek megtisztítását szolgálja: az alámerüléssel lezárul egy periódus, ami után az asszony tartózkodás nélkül közeledhet férjéhez, férje pedig szerető szívvel fogadhatja őt.
Az is bizonyítja, hogy a mikvá nem tisztasági fürdő, amelyre valamiféle higiéniai szabályok vonatkoznak, hogy az alámerülés előtt kötelező a fürdés. Minden szennyet és idegen anyagot gondosan el kell távolítani a testről, mielőtt megmerítkeznénk. Nem lehet igazán zsidó családi életet élni olyan helyen, ahol nincs közösségi mikvá. Sok vallásos zsidó asszony tesz meg nagy utat, mert messzire lakik a mikvától. Nincs zsidó élet zsinagóga nélkül, de imádkozni lehet egy ideiglenes épületben is. Ugyanígy a mikvát sem lehet nélkülözni. Az izraeli vallásos kibucok építőinek első dolguk a mikvát felállítani, a zsinagóga építését későbbre halasztják. A Holt-tenger fölé magasodó Mecádá tetején épült ókori mikvától hosszú út vezetett a modern, tiszta, csempézett, fertőtlenített, temperált vizű mikvákig, amelyek mellett fodrászat működik – de az elv ugyanaz. A célok ugyanazok, és az egymást követő generációkat ugyanaz a kötelék fűzi össze.
A családi tisztaság törvényét a mai zsidók talán még kevésbé tartják be, mint a szombatét vagy a kásrutét, mert még annyit sem tudnak róla, mint amazokról. Nyilvánvaló, hogy a zsidó elemi iskolákban nem tanítják ezt a tárgyat, és így a gyerekek sem irányíthatják rá a szülők figyelmét. Lehetne a zsidó középiskolák felsőbb osztályaiban oktatni, de nagyon kevés zsidó gyerek jut el eddig a szintig. A „családi tisztaság” témakörére történő homályos utaláson kívül – amibe a járatlan hallgató bármit beleképzelhet – a katedrán ülők nem foglalkoznak evvel. Pedig könnyebb lenne betartani ezeket a törvényeket, mint a szombatét és a kásrutét, hiszen a férj és feleség közti intim zónába a szomszédoknak és barátoknak kisebb betekintésük van.
Még a törvénytartó családban élő gyerekeknek sincs tudomásuk ezekről az előírásokról, míg nagyobbak nem lesznek, meg nem ismerik a mikvát, Így aztán a néhány felnőtt tanulócsoport tagjain, a rabbit meglátogató fiatal párokon és a zsidó felsőoktatásban részt vevő szerencséseken kívül a legtöbb mai zsidó semmit sem tud erről, vagy csak pontatlan ismeretekkel rendelkezik. Nem tudják, miben áll a zsidó családi tisztasági törvényeinek szellemisége, és nem ismerik a hagyomány értékeit, amelyek a zsidó otthonba fényt, boldogságot és nyugalmat árasztanak.
Ezeknek a törvényeknek az értékei elválaszthatatlanok azoktól, amelyeket a rabbinikus útmutatókban találunk meg: „Aki úgy szereti feleségét, mint saját magát, és többre becsüli őt saját magánál, arról mondja az Írás: És tudni fogod, hogy béke van sátradban…” (Jevámot 62b., Szánhedrin 76b.) „A férfi szigorúan ügyeljen arra, hogy tisztelje feleségét, mert csak a feleség érdeme hoz áldást a házra. (Bává Meciá 59a.)
A szülők tisztelete
„Tiszteld apádat és anyádat…” (2Mózes 20:12.) és „Anyját és apját mindenki tisztelje…” (3Mózes 19:3.) – ezek a bibliai előírások szolgálnak a gyermekek és szüleik közötti viszony alapjául.
A bölcsek egyenlőségjelet tesznek az apa és anya tisztelete és az Istennek járó tisztelet közé. „Ha az ember tiszteli atyját és anyját, az Örökkévaló – áldassék! – így szól: Úgy veszem, mintha Engem tisztelne.” (Niddá 31a.). A szülőkkel szembeni tiszteletlenség egyenértékű az Istennel szembeni tiszteletlenséggel.
A gyerekeknek szüleik élő példájából kell megtanulniuk Isten tiszteletét. Így jobban betartják a szülők tiszteletéről szóló parancsolatokat is. A környezet kétségtelenül befolyásoló tényező, de azoknak a gyerekeknek, akik tiszteletlenek szüleikkel szemben, sokszor maguk a szülők mutattak példát arra, hogyan „tisztelik” ők Mennyei Atyjukat.
Néhány általános elv:
- Ha ellentmondás van az apa vagy az anya szavai és a Tóra tanítása között, a Mennyei Atya előírása szerint kell cselekedni, mert a szülőknek is tisztelniük kell Őt.
- De ha a szülők nem tisztelik a Tórát, akkor sem szabad a gyerekeknek szemtelenül és indulatosan beszélniük, nem szabad sértegetni őket, gorombáskodni velük. Semmi nem jogosítja fel őket erre, még a szülők kifogásolható és elítélendő magatartása sem.
- Aki káromolja vagy megszégyeníti a szüleit, az olyan, mintha Istent magát káromolná, mert le van írva: „Átkozott legyen, aki becsmérli atyját és anyját!” (5Mózes 27:16.)
- Ahol azért vannak konfliktusok a szülők és a gyerek között, mert a gyerek úgy érzi, többre vinné, ha elutazhatna valahová Tórát tanulni, vagy saját választottjával a vallás előírásai szerint össze akar házasodni, a szülők pedig ellenzik az ilyen kívánságokat, ott a gyereknek van igaza, és nem kell figyelembe vennie a szülők kifogásait.
A felnőtt gyerekek kötelesek gondoskodni idős és szűkölködő szüleik ruházatáról, élelméről, védelméről és megóvásáról. A szülőkért mindent jószívvel kell megtennünk, nem pedig kelletlenül. (Azt az asszonyt, akinek a férje nem engedi, hogy ellássa szüleit, a vallás felmenti e kötelezettség alól. De ha a férjnek nincs kifogása, mindent meg kell tennie szüleiért.)
A szülők tisztelete haláluk után is kötelező. A fiú azzal fejezi ki tiszteletét, hogy tizenegy hónapon át mindennap elmondja a káddist. A fiú is és a lány is köteles járcejtot tartani, jótékonyságot gyakorolni a halott emlékére, és úgy élni, hogy méltó legyen azokhoz, akik életet adtak neki és fölnevelték.
A bölcsek szerint a szülők iránt – akár élnek, akár meghaltak már – az tanúsítja a legnagyobb megbecsülést, aki úgy él, hogy azt mondhassák róla: „Micsoda nagyszerű szülők, akik ilyen gyermeket neveltek!”
A gyerekek nevelése
Közismert, hogy a judaizmus nagy súlyt helyez a nevelésre. De nem túl közismert, hogy mit ért a judaizmus nevelés alatt. A „nevelés” héberül chinuch. Ez nem azonos a hivatalos iskolába járatással. Szó szerint „felszentelést” jelent, és azt kell értenünk alatta, hogy a gyereket nemcsak kenyeret keresni tanítják meg, hanem az életre nevelik. A zsidó gyerekek nevelésének elsődleges célja, hogy 1. beléjük neveljék a zsidó örökség erkölcsi és etikai értékeit, 2. ösztönözzék őket a tórai parancsolatok, a micvák teljesítésére, 3. átadják nekik a Tóra, a Talmud és a legfontosabb zsidó forrásművek ismeretét, és 4. kialakítsák bennük a zsidó néppel való azonosság érzését. Csak ezek után következnek a – lehetőleg széleskörű – világi nevelés és a kenyérkeresetet biztosító szakmai nevelés céljai. Azok a zsidó szülők, akik egy sikeres pályafutás reményében csak gyermekeik világi oktatásával törődnek, valójában töredék részéről gondoskodtak annak, amit a nevelés a zsidó hagyomány szerint jelent.
Akik igazán zsidó nevelésben szeretnék részesíteni gyermekeiket, azok jesivába vagy más zsidó iskolába íratják őket. A zsidó iskolák tanmenetében a világi tantárgyak mellett fontos szerepet játszanak a judaista ismeretek tantárgyai, és nemcsak az órákon részesítik a gyerekeket zsidó nevelésben, hanem az egész iskolai környezet a vallásos zsidó érzés megerősítését szolgálja.
Vannak, akik a lányok zsidó nevelését kevésbé tartják fontosnak, mint a fiúkét. Ez teljesen ellentétes a zsidó családi élet szellemével. A zsidó nevelés céljainak többsége a lányokra ugyanúgy vonatkozik, mint a fiúkra. A zsidó asszony férjével együtt köteles az otthonra vonatkozó vallási előírásokat teljesíteni. Az anyának is kell válaszolnia a kisgyerek kérdéseire, és fel kell nevelnie a következő generációt. Egy fiatal nőt fel kell készíteni ezekre a szerepekre.
Minden szülő köteles gyermekeit – a gyerek korának és képességeinek figyelembevételével – a parancsolatok betartására nevelni, mert le van írva: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon…” (Példabeszédek 22:6.)
Attól kezdve, hogy a gyerek beszélni kezd, rövid imaszakaszokra – például: Smá Jiszráél Ádonáj Elohénu Ádonáj Echád (Halljad, Izrael…) – kell tanítani; hozzá kell szoktatni, hogy a kenyérre mondott áldásra válaszoljon „Ámen!-t” stb. A fiatal szülők szombati és ünnepi dalok és vallásos gyerekmesék segítségével könnyíthetik meg a tanulást. Amint annyi idős lesz, hogy fegyelmezetten tud viselkedni, rendszeresen el kell vinni a zsinagógába. Nem szabad a vallásos nevelés elkezdésével iskoláskoráig várni. A kisgyermekkor fogékony éveit csak tündérmesékre, történetkékre, dalocskákra vesztegetni éppannyira káros, mint amennyire ostoba dolog.
A szülőnek Tórára is kell tanítania gyermekét, és ügyelnie kell, hogy megfelelően végezze zsidó vallási tanulmányait. Ez a Biblia előírásának teljesítése: „Tanítsátok ezekre [a Tórának ezekre a szavaira] gyermekeiteket…” (5Mózes 11:19.) Egyetlen szülő sem lehet elégedett, akinek gyermeke némi halvány ismeretre tett szert ebben a tárgyban: mindent meg kell tenni, hogy alapos tudást szerezzen.
A szülő kötelessége, hogy foglalkozást adjon gyermeke kezébe. „Az apának mesterségre kell tanítania fiát” – szögezi le a Talmud. A Talmud bölcseinek ez a rendelkezése etikai megfontolásokon alapul. „Aki nem taníttatja mesterségre gyermekét, rablónak neveli” – teszik hozzá, mert egy képzetlen ember, aki nem tudja becsületes munkával megkeresni a kenyerét, valóban egyhamar bűnözés útján próbálja biztosítani létfenntartását.
Találó szemlélettel mondja a Talmud, hogy a gyerekeket „úszni is meg kell tanítani”, mert ez olyan „szakma”, amely néhanap az életét mentheti meg az embernek. Ebből a szabályból azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az önvédelmet szolgáló ismeretek is fontosak a gyerekek nevelésében.
A szülő sohase forduljon a verés kegyetlen, erőszakos módszeréhez! Ha a csintalankodások büntetéseként már-már elcsattan egy pofon, végig kell gondolni, hogy a fegyelmezés ilyen formája megéri-e a gyerek méltóságán esett csorbát és az esetleges fájdalmat.
A felnőtt gyereket tilos megverni. A felnőttség persze nem a gyerek korától, hanem érettségétől függ, úgyhogy még azt a gyereket is tilos a szülőnek megütnie, aki hivatalosan nem érte el az érett kort – tizenharmadik évét –, de várható, hogy szavakkal vagy tettlegesen vissza fog ütni. Csak szóban büntetheti meg, szidással vagy egyéb büntetéssel, például jutalom megvonásával. Aki felnőtt gyermeket üt meg, megszegi a bibliai előírást: „…a vak elé ne vess gáncsot…” (3Mózes 19:14.) – azaz ne tégy a gyanútlan lába alá olyasmit, amiben felbukhat vagy megbotolhat. „Felbukni vagy megbotlani” etikai, erkölcsi és vallási értelemben is lehet, tehát ezeken a területeken is érvényes a tiltás.
A szülőnek tilos sértődékenynek lennie, és túlzott követelésekkel fellépni gyermekeivel szemben, akik ezáltal úgy érezhetik, hogy a szülő iránti tisztelet rabigája nyomja a vállukat, és „felbukhatnak” a kötelesség teljesítése közben.
Szabad a szülőnek engedményeket tennie vagy „megfeledkeznie” bizonyos szívességekről és figyelmességekről, amelyekkel gyermekei tartoznak neki.
Bár a fiúk tizenhárom, a lányok tizenkét éves korukig nem viselnek személyes felelősséget a vallási előírások betartásáért, tilos megkérni őket olyasmire, amit a vallás tilt, még vallási célú tevékenységre is (például hogy vigyék el a tállitot vagy a sziddurt szombaton a zsinagógába).
Fontos, hogy a szülő mindig szeretetet mutasson gyermekei iránt, és kellő figyelemmel kísérje szükségleteiket és problémáikat. Aki ajándékokkal árasztja el gyermekeit, és minden kívánságukat teljesíti, az ezzel még nem mutatott irántuk szeretetet. Jobb egy pofont kapni az olyan szülőtől, akinek a gyerekei tudják és érzik, hogy szeretet veszi őket körül, mint egy szobáravaló ajándékot az olyantól, akinek a gyerekei szeretetlenséget, kelletlenséget, elutasítást éreznek. A gyereknek egy pillanatig fáj, ha megtagadják kívánságának kielégítését, de később megérti, hogy jobban járt a józanul megfontolt visszautasítással, mintha mindig minden követelését teljesítették volna.
Fiaink és lányaink minden korosztályának vallásos nevelése kulcsfontosságú a zsidóság örökségének és a világ zsidóságának fenntartásában. A zsidó közösségek gazdálkodásában a nevelésügynek meg kell előznie az összes egyéb teendőt: csakis akkor szorulhat a második helyre, ha életveszély fenyeget, és ennek elhárítására kell fordítani minden erőt.
