Bécset is a Duna szeli ketté, de itt nem olyan széles a medre, mint lejjebb Budapesten – így aztán különösebben látványos híd sem ível felette. Viszont Bécsben nem egy, hanem több Andrássy út van, talán szélesebbek és zöldebbek is mint Pesten. Patinás bérpaloták mindenütt, csak úgy mint nálunk, azonban míg az egykori monarchia fővárosában a patinás egyértelműen az elegancia, s a dicső múlt jelzője, addig a magyar fővárosban inkább a régies jelleget jelenti – igaz, ezen egyszerűen lehetne változtatni: minőségi anyagokkal kellene felújítani az épületeket…

Bécs tehát majdnem olyan, mint Budapest. Majdnem, de nem az előbb felsoroltak miatt, hiszen a „császárváros” egyes kerületei és házai tényleg olyanok, mint Budapesten. A különbség leginkább a multikulturális jellegben gyökerezik. S jóllehet, sokan vitatkoznak ennek előnyeiről vagy hátrányairól, azt meg kell hagyni, hogy a turbános, kendős, na és persze a kaftános emberek kifejezetten világvárosias hangulatot kölcsönöznek akármelyik településnek.

Az Institute for Jewish Policy Research (JPR) szerint Ausztria zsidó lakosságának száma (vagyis azoké, akik zsidóknak vallják magukat, vagy bár nem azonosulnak különösebben a zsidóságukkal, viszont származásilag tudhatóan zsidók és nem is gyakorolnak más vallást): 10 300 fő. Az izraeli visszatérés törvénye szerint pedig mintegy 20 ezer zsidó származású ember él az országban, nagy többségük Bécsben. Összehasonlításképpen, a JPR Magyarország vonatkozásában 46.800 fős zsidó közösségről beszél, illetve a magyar zsidó származású emberek számát a visszatérés törvénye alapján 130 ezer főre becsüli. 

Vagyis Ausztriában (Bécsben) negyed annyi zsidó él, mint Magyarországon (Budapesten), s mégis, egyes negyedekben a kaftános férfiak, parókás nők, hosszú fekete szoknyás, kék egyenruhás lányok és hosszú pajeszos, rollerező fiúk valóságos Brooklyn hangulatot keltenek az európai díszletek között. De ne ugorjunk ennyire előre, ismerjük meg a zsidó Bécs történetét!

A bécsi zsidók legrégebbi adatai

Az első bécsi zsidó, akit név szerint ismerünk Schlom (?–1196) volt, V. „Erkölcsös” Lipót osztrák herceg „Münzmeister”-e, vagyis a pénzverő vezetője, akinek a fő feladata az érmékhez szükséges ezüst beszerzése volt. Schlomnak és családjának saját háza volt Bécsben és ő építette az első zsinagógát is a Seitenstettengasséban, amelyről egy 1204-es összeírás is említést tesz. Nem tudjuk pontosan, hogy hány éves lehetett Schlom, amikor meghalt, azt viszont sajnos igen, hogy nem az időskor vagy egy járvány taszította át a túlvilágba, hanem tizenöt fős háztartásával együtt egy arrafelé kószáló keresztes csapat gyilkolta meg őt is.

A középkor Bécsben sem volt túlságosan biztonságos a zsidók számára. 1244. július 1-jén írták alá a zsidók védlevelét („Judenprivileg”), amely bizonyos ellenszolgáltatások fejében garantálta a biztonságukat. Ettől függetlenül jelentősebb zsidó letelepedés csak az 1270-es, 1280-as években kezdődött meg, bár feljegyzések tanúskodnak arról, hogy a halála előtt nem sokkal Bécsben élt a korszak egyik kiemelkedő Talmud-tudós rabbija, Ráv Jicchák ben Mose („RIAZ”, 1180–1260), az Or Zarua ismert szerzője. Emiatt egyesek azt feltételezik, hogy már a 13. század közepén jelentősebb vallási élet lehetett Bécsben.

Bécs első nagyobb zsinagógája valamikor az 1270-es években épülhetett, a legkorábbi említése pedig 1294-ből való. Ma a zsinagóga maradványait a Judenplatz-i zsidó múzeum föld alatti bemutatótermében láthatjuk. Felette a város központi holokauszt emlékműve áll.

A 13–14. századi bécsi zsidók közösségi és vallási élete egy-egy család kezében összpontosult. Az első ilyen, befolyásos zsidó család a Lebmann volt, pontosabban Marlevi háKohén (?–1314) és leszármazottjai, akik Morvaországból érkeztek Bécsbe, őket követően pedig David Steuss (?–1388) és családja vette át a városban élő zsidók vezetését. S meg kell hagyni, a Lebmann és a Steuss családok jó munkát végeztek, hiszen az itteni zsidók már a középkorban igen jól szervezett infrastruktúrával rendelkeztek, az imaházuk mellett volt két rituális fürdőjük, ispotályuk, szegényeket és betegeket segélyező egyletük, 1360-tól pedig higiéniai célokat szolgáló fürdőházuk is, miután a papság „teológiai” okokból kifolyólag meggyőzte a városvezetést, hogy tiltsák meg a zsidók és keresztények egy helyen való fürdőzését.

A 14. században, miután Sopronból elűzték a zsidókat, még tovább gyarapodott a bécsi zsidó közösség, amiért a zsinagógát is meg kellett nagyobbítani. Ekkoriban 800–900 zsidó élhetett a városban, ami az összlakosság mintegy 5 százalékát jelentette. 

A század végén két neves rabbi is működött Bécsben. Ávrahám Klausner (1350–1408) számos korabeli szokást rögzített s magyarázott, melyeket 1559 nyomtatásban is megjelentettek. Ráv Méir ben Báruch („MáHáRáM Fulda”, 1325–1406) pedig Frankfurtból költözött ide, hogy a jesiva vezetését átvegye.

Kormányozhatatlan hajóval a Dunán

A zsidó vallási és kulturális virágzás mellett azonban a helyi keresztény egyház folyamatosan a zsidók ellen uszított, és többször felvetették a kényszer megkeresztelés lehetőségét is. Amikor Albert osztrák herceg (1397–1439) – később magyar király – részt vett a huszita háborúban, akkor „végre” alkalom nyílt, hogy a zsidókat ne csupán „Jézus-gyilkosoknak” kiálthassák ki, hanem az ország elsőszámú ellenségének is. Történt ugyanis, hogy a bécsi teológiai kar azt kezdte el híresztelni, hogy a zsidók fegyverekkel támogatják a huszitákat. Így 1420-ban, amikor Albert herceg visszatért a háborúból, akkor a zsidókon töltött ki haragját: a bécsi zsidók javát egy kormányozhatatlan, lapátok nélküli hajóra rakták a Dunán. 

A hírhedt hajóval végül Magyarországon sikerült partot érniük, ahol új életet kezdhettek, azonban azokra, akik Bécsben maradtak még szörnyűbb sors várt. Egyesek inkább öngyilkosságot követtek el a zsinagógában, mintsem, hogy elárulják a szent Tórát, s más vallásra térjenek át, ezzel szentelve meg az Egyetlen Isten Nevét („kidus háSém”). Másokat, mintegy kétszáz embert pedig 1421. március 12-én egy libalegelőre hajtottak, s ott élve elégették őket. Erre a tragédiára emlékeztet az az egyszerű tábla, amelyet az utca embere alig vesz észre a színes Hundertwasser-ház árnyékában.

A bécsi zsidók második megtelepülése

A bécsi zsidó közösség a következő másfél évszázadra megszűnt, és legközelebb csak a 16. század első harmadában kezdtek visszatérni, erről tanúskodik a Seegassén 1540-ben alapított régi zsidó temető is, ahol a legrégebbi, még kibetűzhető kövön az 1582-es évet adják ki a héber betűk.

Az újabb, második bécsi zsidó közösség biztonságáról II. Habsburg Ferdinánd császár (1578–1637) az 1624. december 6-án kelt védlevelében gondoskodott, sőt, még egy külön negyedet is biztosított számukra a mai Leopoldstädt területén, ahol új zsinagógát is építettek. Egy későbbi, 1625. március 8-án aláírt kiváltságlevél pedig nagyfokú szabadságot biztosított a kereskedelemben a bécsi zsidók számára.

Az egyház azonban a bécsi zsidók újabb felvirágozását sem volt képes eltűrni, s gróf kollegrádi Kollonich Lipót (Leopold Karl von Kollonitsch, 1631–1707) kamarásnak – később győri püspök, majd esztergomi érsek – 1670-ben sikerült elérnie I. Lipót császárnál (1640–1705), hogy a zsidókat – a törököknek való kémkedés koholt vádja alapján – száműzze a városból. Kollonich gróf sivár jellemét jól példázza, hogy a zsidók kiűzetése után a zsinagóga helyére építette a Leopoldskirchét (Alexander Poch-Platz 6.), aminek az alapkőletételénél diadalittas beszédet tartott. A bécsi zsidók többsége Morvaországba és Magyarországra, illetve Brandenburgba és Berlinbe költözött.

A bécsi zsidók harmadik megtelepülése

A zsidók elűzése gazdasági válságot okozott. 1676 augusztusában Capliers generális, a császári hadsereg egyik főkomisszáriusa egy bizonyos Samuel Oppenheimer (1630–1703) nevű zsidó bankárra és hadibeszállítóra hívta fel az udvar figyelmét, hogy mielőbb fizessék vissza neki a 10 ezer forintos tartozásukat, ugyanis Oppenheimer csődbejuttatása a császári hadsereg rövid időn belüli összeomlását eredményezné. Végül Kollonich legnagyobb ellenzésére, de a császár nem csak kifizette Oppenheimert, de megengedte neki, hogy családjával és több más famíliából álló közvetlen környezetével Bécsbe telepedjen, s ott még saját házat is építhessen.

Oppenheimer halála után egyik rokona, Wertheimer Sámson (1658–1724) lépett a helyébe, azonban elődjével ellentétben Wertheimert kevésbé érdekelték a pénzügyek. Elméletibb ember volt, aki rabbiként is működött a burgenlandi Kismartonban, sőt, egy ideig ő volt Magyar- és Morvaország főrabbija is. Ettől függetlenül ő is élvezte I. Lipót maradéktalan bizalmát, aki még Wertheimer és Wolf nevű fia portréját is megfestette az udvari piktorral. 

A két fő udvari zsidónak köszönhetően, a „mezei” zsidók is újból elkezdtek visszaszivárogni a városba, ám közelről sem élveztek olyan jogokat, mint az Oppenheimer-Wertheimer családok. Mindenesetre lassanként harmadszorra is elkezdett feléledni a bécsi zsidó közösség. Ennek egyik mérföldkövéhez 1763-ban érkeztek el, amikor megalapították a helyi Chevra Kadisát, mely a temetkezés körüli feladatok mellett széleskörű karitatív munkát is ellátott.

A fordított Canossa-járás és a bécsi zsidók felvirágzása

Az 1781-es türelmi rendelet után – melyben végre biztosítva lett a római katolikus vallás mellett például a protestánsok szabadabb vallásgyakorlata – II. József császár (1741–1790) 1782. január 2-án törvényben szabályozta a zsidók jogait is. Többek között ez is hozzájárult, hogy még az év tavaszán VI. Piusz pápa (1717–1799) Bécsbe utazott, hogy a császárt rábírja az egyház hatalmának visszaállítására, ám látogatásával semmit sem ért el. Az útja mint „fordított Canossa-járás” híresült el.

A jogok rendeződésével a 18. század végére számos zsidó család vívott ki magának igen előkelő státuszt a bécsi társadalomban. A dohánygyártás Israel Hönig (1724–1808) kezében összpontosult, aki az uralkodónak tett szolgálataiért von Hönigsberg névvel nemességet is kapott. Nathan Adam von Arnstein (1748–1838) és Bernhard von Eskeles (1753–1839) a császárváros egyik legfontosabb bankjának alapítói voltak. Fanny von Arnstein (1758–1818) bárónő szalonjában pedig mindig a legaktuálisabb divat és irodalom volt a téma, emellett pedig az Arnstein palota a korabeli jótékonykodás egyik központja volt. S ha Bécs, természetesen nem feledkezhetünk meg a Rothschild családról sem: Salamon Rothschild (1774–1855) 1817-ben költözött a városba, s egyhamar a város egyik legbefolyásosabb embere lett, miután úttörő lépéseket tett az ország bányászatában és vasútépítésében.

A bécsi liturgia és építészet, mint sokak mintája

A hitközség történetében jelentős év volt 1826, ugyanis akkor tavasszal, április 9-én ünnepélyes keretek között avatták fel a bécsi Stadttempel főzsinagógát. A több mint 700 férőhelyes épületet Bécs egyik leghíresebb építészének, Joseph Kornhäus (1782–1860) tervei alapján emelték. A különleges, tojás alaprajzú, neoklasszicista zsinagóga a város akkori szabályainak megfelelően nem épülhetett az utcafrontra, így a zsinagóga a kíváncsi szemek elől rejtve marad, házak szorításában bújik meg, s ottlétéről csak a hitközségi székházként használt épület bejárata feletti héber betűk árulkodnak. Az aranyra festett héber szöveg egy ismert zsoltáridézet (100:4.), amely magyarul így hangzik:

„Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel.”

Ezzel is utalva arra, hogy az imaház az épület udvarában áll. Azonban bármennyire is kellemetlenül hat, hogy a zsinagógát nem lehet megcsodálni az utcáról, hanem egy szűk mellékutca bérházának szorításában áll, valójában pont ez a körülmény volt az, amely az épületet megmentette az 1938. november 9-ei kristályéjszaka pusztításától.

A Stadttempel első rabbija Isaac Noah Mannheimer (1793–1865), első kántora pedig Salamon Sulzer (1804–1890) volt, akik együtt a Hászkálá, vagyis a zsidó felvilágosodás hatására modernizálták a zsidó istentisztelet. A rabbi új imakönyvet szerkesztett és újfajta retorikát honosított meg, míg Sulzer a modern zsinagógai éneket alkotta meg. A Mannheimer-féle istentisztelet számos refompárti hitközségben lett minta, például a pesti Kórustemplom közösségének.

Az 1848-as forradalom feltételesen kimondta ugyan a zsidók emancipációját, azonban annak hivatalos elismerésére 1867-ig várni kellett. A légkör nem csupán a zsidó arisztokráciának kedvezett, de a vallásos zsidó életnek is. Ennek a változásnak az eredménye lett a már reprezentációs célból épített és 1858. június 15-én felavatott Leopoldstädter Tempel. A mór stílusú zsinagóga, melyet Ludwig Förster (1797–1863) álmodott meg, átadása után egy sor európai, sőt még amerikai zsinagóga mintaképe lett. A bécsinek szinte tökéletes mása az 1866-ban elkészült bukaresti Kóruszsinagóga, de kiinduló alapja volt a Cincinnati Isaac M. Wise Temple-nek, s ne felejtsük el, hogy Budapesten a Dohány utcai neológ nagyzsinagógát is Förster tervezte. A zsinagóga sajnos – mint Bécs többi imaháza – a kristályéjszaka elpusztult, nem maradt belőle más, mint egy színes mozaik egy házfalon, illetve három oszlop, mely az épület eredeti nagyságát hivatott imitálni, a hármas osztást, melynek ötletét a jeruzsálemi Szentélyből merítette Förster. Azonban akármennyire is szomorú a helyszín, mégis szívmelengető, hogy a helyén ma is a zsidó élet egyik központja áll. 

A bécsi zsidó közösség alkonya

A bécsi zsidó közösség tehát minden szempontból szépen gyarapodott és fejlődött. Egyes becslések szerint a 20. század fordulóján mintegy 130 zsinagóga volt az osztrák fővárosban. Azonban a zsidók élete így sem lehetett fenékig tejfel, amiben nagy szerepe volt Bécs főpolgármesterének, a politikai antiszemitizmus egyik szószólójának, Karl Luegernek (1844–1911), aki egyébként nem csak Bécsben utálta a zsidókat, hanem mindenhol máshol – emlékezzünk csak arra, hogy ő honosította meg például a „Judapest” kifejezését is.

Az első világháborúban, mint más országokban, a bécsi zsidók is hazájukért, Ausztria dicsőségéért harcoltak. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a magyar zsidókkal ellentétben, a bécsi zsidók sokkal nyitottabbnak mutatkoztak a cionista gondolatra, nem hiába, hogy Herzl Tivadar (1860–1904) Budapestről inkább Bécsbe helyezte át a székhelyét.

Az 1938. március 12-ei Anschluss-t követően Ausztriában elszabadult az antiszemitizmus. A zsidógyűlölet olyan mértéket öltött az országban, hogy egyes kutatók szerint ilyen magas szintet még Németországban sem tapasztaltak. A módszeres megaláztatások sorozatának egyik legkirívóbb esete röviddel a nemzetiszocialista uralom kezdetekor történt, amikor zsidó embereket arra kényszerítettek, hogy fogkefével „mossák fel” az egyik főutcát…

A bécsi zsidók emlékezete

A városban számos ponton találunk botlatóköveket („stolpersteine”): mintegy ezer, járdába süllyesztett réztáblácska emlékezik meg a Bécsből deportált hatvanötezer ember egyikére. Nehéz megfogalmazni, hogy miért, de valamilyen oknál fogva folyamatosan az az érzés támad az emberben, hogy az elpusztított áldozatok emléke lengi körül a belvárost. 

A központi holokauszt emlékmű a középkori nagyzsinagóga felett áll, a híres német drámaíró Gotthold Ephraim Lessing (1729–1781) szobrával szemben. Lessing azért is fontos, mert az eredetileg 1935-ben állított szobrot 1939-ben a nácik ledöntötték, hiszen a felvilágosodásban jelentős szerepet játszó író a zsidók egyenjogúsításának egyik fő pártolója volt. Újraalkotott szobrát 1981-ben állították vissza a Judenplatz-ra. A nagyméretű holokauszt emlékművet még 1994-ben Simon Wiesenthal (1908–2005) javasolta Bécs akkori polgármesterének, s hosszas előkészítések után 2000. október 25-én avatták fel. Az emlékmű gerincükkel befelé fordított könyvek tömegéből áll.

A – számomra – legmegrázóbb emlékmű azonban nem a Judenplatz-on, hanem Bécs 9. kerületében található. Egy korlátokkal körülvett üveglap, alatta, a földbe süllyesztett üregben négyszázhatvankét kulcs látható, mindegyiken egy-egy név. Azoknak a nevei, akik abban az utcában éltek, onnét mentek naponta dolgozni, iskolába, akárhová, s akiket a nácik kényszerrel hurcoltak el otthonaikból. Az emlékművet 2008-ban, az Anschluss hetvenedik évfordulójára állították Julia Schulz elképzelése alapján.

Egy új zsidó Bécs megalkotása

A második világháború után a mintegy tizennyolcezer bécsi zsidóból alig maradt néhány ezer fő, ráadásul néhány éven belül a túlélők többsége is inkább úgy döntött, hogy az újonnan megalakult Izraelbe, vagy az Egyesült Államokba költöznek. A negyvenes évek végén csak kevesen mertek arra gondolni, hogy Bécsben még újraindulhat a zsidó élet. 

A ma ismert – az ortodox, haszid zsidóknak köszönhetően látványos – bécsi zsidó élet valójában más országok túlélőiből épült fel. Az 1956-os magyar forradalom után Magyarországot több ezer vallásos zsidó hagyta el annak reményében, hogy a kommunizmus vallásellenes béklyóit levetheti magáról, s újból a Tóra törvényei szerint élhet. A magyar migránsok úti célja a legtöbbször az Egyesült Államok volt, azonban többen maradtak Bécsben is, akik a mai ortodox bécsi zsidók szülei, nagyszülei.

A háború utáni „bécsi zsidó” jelentésének megértésére jó példa a „Vienner Rebbe”, vagyis a „bécsi rebbe” és közössége. A bécsi ortodox közösséget a vészkorszakban, 1941-ben alapították, és elsősorban Burgenlandról, a Felvidékről és belső Magyarországról menekült emberekből állt. A második világháború után a Kazinczy utcai ortodox hitközség egyik dájánja, Steif Jonatán (1877–1958) rabbi is Bécsbe ment, ahol átvette a közösség vezetését, de végül a New York-i Williamsburgban telepedett le, ahová számos „bécsi” család követte. Így lett a pesti rabbiból bécsi rebbe az Egyesült Államokban.

A bécsi zsidóság tehát a 20. század közepén negyedszerre is újjáteremtette magát. S jóllehet, az eredetileg is a városból származó túlélők közül csak kevesen tudták elviselni a kristályéjszaka lerombolt zsinagógák látványát és emlékét, ezért inkább elköltöztek. Azonban a Kelet-Európából érkezőknek nem volt mit hiányolniuk Bécsből, így megteremtették a maguk zsidó Bécsét, amely nem lett ugyanolyan szép, mint 1938 előtt volt, azonban praktikus, a célnak megfelelő, a rituális élet szempontjából szerteágazó és minden tekintetben kielégítő zsidó Bécset alkottak. 

Az ortodox zsidó életet elsősorban a Leopoldstädtban tapasztaljuk, ahol számos kóser bolt és étterem várja az embereket, s ahol sosem lehet biztos, hogy melyik, külsőre érdektelennek kinéző épületből lép ki egy tisztelet parancsoló kaftános aggastyán, vagy éppen hajt ki rollerrel egy csapat vallásos gyerek.

Herzl Tivadar biciklije lóg a zsidó múzeum üvegkupolájából

Forrás: Mitrega, Kevin, Jewish Vienna. Wien: Mandelbaum Verlag, 2021.