A Nászó hetiszakaszban az Örökkévaló Mózes közvetítésével utasítja Áron főpapot és leszármazottjait, a kohénokat: „Így áldjátok meg Izrael fiait, mondván nekik” (4Mózes 6:23). Ezt követi a birkát kohánim, vagyis a papi áldás, amellyel a kohénok, akik a mai napig számon tartják a leszármazásukat, megáldják a közösséget:
Áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg. Világíttassa feléd az Örökkévaló az Ő színét és könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd az Örökkévaló az ő színét és adjon neked békét.
Hogyan történik?
A gyakorlatban az látható, hogy a lévi törzs Árontól származó tagjai, a kohénok a közösséggel szembefordulva, táleszukkal (imalepel) az arcukat eltakarva, kezüket a képen látható hagyományos tartásban tartva mondják el az előimádkozó után az áldás szavait.
Egyszerre mindig egy szót és a közösség minden mondat után ámennel felel. A Tóra tanúsága szerint (3Mózes 9:22) ugyanígy áldotta meg Áron a zsidó népet: „akkor felemelte Áron a nép felé a kezét és megáldotta [a népet]”. Az ujjak szétterjesztéséről a midrás azt mondja, hogy az áldás idejében a Sechiná, vagyis az Isteni Jelenlét áttűnik a kohénok ujjai között. Ennek alapjául a Slomó (Salamon) király által írt Énekek énekének egy mondata szolgál (2:9):
„Hasonlít barátom a szarvashoz vagy az őzek gidájához; ímhol áll házfalunk mögött, betekint az ablakon át, bepillant a rácson át.”
Az áldással kapcsolatban fontos tudni, hogy így, ebben a formában és ezzel a kézmozdulattal csakis kohénok mondhatják el az előírt időpontokban. A zsidó misztika alapműve, a Zohár arra figyelmeztet, hogy aki nem kohén létére elmondja a kohénok kéztartásával a szöveget, vagy az a kohén, aki nem megfelelő időpontban, a megszokott kéztartást használva mondja el a szöveget, az átkokat és rossz ítéletet hoz magára. Nem érdemes kockáztatni. További tudnivaló, hogy a kohénnak nem szokás a közösségre néznie áldás közben, a közösségben állóknak pedig nem szabad közvetlenül a kohénok ujjaira nézniük, éppen a Sechiná ottléte miatt. Emiatt a közösség tagjai szintén a fejükre borítják a táleszüket vagy lehajták a fejüket az áldás elhangzása közben. Szép szokás, amikor az apa maga köré gyűjti fiait és mindannyiukra a saját táleszát borítja rá.
Kié az áldás?
Az áldást a kohénok mondják el, ám a valóságban Istentől származik. Mind a három részből világosan kitűnik, hogy maga a Mindenható Isten az, aki az áldást végrehajtja, a kohénok csupán a küldöttei, a képviselői, akiken keresztül ezek az égi áldások eljutnak a zsidó néphez. Fontos alaposan megérteni és tudni, hogy csakis Isten tud igazán megáldani bárkit és ő az egyetlen, aki tudja, hogy mire van valóban szüksége az embernek az életében. Hányszor lehet hallani: „kívánom, hogy minden beteljesüljön, amit csak magadnak kívánsz”.
Ám az ember vágyai, kívánságai gyakran károsak, veszélyesek, nem helyénvalók, még akkor is, ha ezt nem vallja be saját magának sem. Csakis az Örökkévaló tudja, hogy mi az, ami valóban jó és szükséges egy ember számára. Héberül szokás azt kívánni, hogy „az Örökkévaló teljesítse minden kívánságodat úgy, hogy abból jó származzon”. Ez a megfogalmazás közelebb áll ahhoz a zsidó gondolathoz, hogy minden áldás Istentől jön és csak ő képes felmérni azt, hogy egy bizonyos embernek egy adott pillanatban mire van szüksége.
És vajon mit jelent?
A középkori zsidó gondolkodás és az egész zsidó történelem egyik legnagyszerűbb kommentátora, Rási és más tóramagyarázók is kiemelték, hogy az áldások sorrendje nem véletlenszerű, a sorrendiségnek – ahogy a Tórában mindennek – jelentése van. Az első áldással Isten gazdagságot biztosít. Ha az ember már gazdag, biztonságra és védelemre van szüksége Istentől – „Áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg”.
A gazdag emberek nem mindig a közösség legkedveltebb tagjai, ezért a következő áldás arról szól, hogy legyen az Örökkévaló nagylelkű az emberrel, vagyis biztosítsa neki a kellemet, a karizmát, a vonzerőt, hogy mások vágyjanak a társaságára: „világíttassa feléd az Örökkévaló az Ő színét és könyörüljön rajtad”.
Az áldás a béke szóval zárul, mert az emberi természet olyan, hogy minél több pénze van valakinek, annál többre vágyik. „Aki százat akar, kétszázat akar” – mondja a midrás (Kohelet rábá), – „és akinek kétszáza van, négyszázra vágyik”. A vágyakozás, a birtoklási vágy sohasem szűnik meg, ami pedig stresszhez, feszültséghez vezet. Ez pedig a béke – és a belső béke – szöges ellentéte. Így aztán Isten békét, megnyugvást, elfogadást ígér: „fordítsa feléd az Örökkévaló az ő színét és adjon neked békét”.
Vehetünk azonban egy másik magyarázatot is. A három áldás az emberi élet három szakaszát, állomását jelenti: fiatalság, életközép, időskor. A gyerekek számára a biztonság a legfontosabb ahhoz, hogy egészséges lelkületű felnőttekké válhassanak. Ha egy gyermek a szüleitől szeretet és figyelmet kap, akkor úgy nő fel, hogy biztonságban érezheti magát és az önbizalma is szilárd alapokon áll majd: – „Áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg”. Az élet derekán, amikor házastársat keresünk, barátokat vagy üzleti partnereket, akkor a legfontosabb dolog a szeretetreméltóság, a vonzó és meggyőző személyiség annak érdekében, hogy mások kedveljenek, szeressenek vagy legalább meglegyen az esélye annak, hogy valaki meglátja bennünk ezeket a tulajdonságokat: „világíttassa feléd az Örökkévaló az Ő színét és könyörüljön rajtad”. Végezetül idős éveinkben, amikor már talán fáradtak is vagyunk, sokan semmi mást nem szeretnénk, csak nyugalmat és békét: „fordítsa feléd az Örökkévaló az ő színét és adjon neked békét”.
Akármelyik magyarázat is fogadjuk el, egy biztos: az Örökkévaló mindig azzal áldja meg az embert, amire éppen akkor, abban az élethelyzetben szüksége van. Még akkor is, ha az ember a maga szűk látókörével ezt nehezen érti meg.
Cikkünk alapjául ez a két írás szolgált: chabad.org és chabad.org
Fotó: chabad.org